"Van gitárom, tudok is rajta játszani" - Razorlight

A vasárnap egyik sztárfellépője, a Közép-Európában még kevéssé ismert Razorlight második lemezéből több mint másfél millió ment el világszerte, és biztosan szereztek néhány új rajongót is a Szigeten. Előtte a nemzetközi zenekar svéd gitárosa, Björn Agren adott rövid, de annál lelkesebb interjút az [origo]-nak.

A vasárnap délután a Nagyszínpadon játszó Razorlight furcsa zenekar: egyrészt a tagsága felerészt angol, felerészt svéd, másrészt hangzásra inkább tűnne amerikai együttesnek. Mégis az együttes Angliában népszerű a leginkább, két lemezükből összesen már kétmilliót is vásároltak a szigetországban. Az együttes sikerében nagy szerep jutott a közönséget igencsak megosztó, provokatív nyilatkozatairól elhíresült frontembernek, Johnny Borrellnek, aki az első albumon még inkább a Strokes nyomain indult el, viszont a tavaly megjelent második lemez már leginkább Bruce Springsteen és a klasszikus stadionrock nyomait hordozta magán. A zenekar svéd gitárosával, Björn Agrennel beszélgettünk, aki meg se várva az első kérdést, egyből úgy érezte, hogy el kell mesélnie első budapesti benyomásait:

- Tegnap érkeztünk, és egyből el is mentem körülnézni Budapesten, még egy komolyzenei koncertet is láttam, sőt, a magyar történelemnek is utánaolvastam. A város nagyon tetszik, engem valamiért Párizsra emlékeztet, talán a patinás épületek és a folyó miatt, mindenesetre már be is ajánlottam a szüleimnek mint nyaralási célpontot.

A szüleid Svédországban élnek, te viszont Londonban, és ott egy zenekarban játszol egy másik svéddel, no meg két angollal. Mint mondanál, milyen nemzetiségű zenekar a Razorlight?
- Brit zenekar vagyunk. Az énekes-szövegírónk, Johnny Borrell angol, és valamennyien Londonban élünk. Szóval ez egy brit zenekar, svéd beütéssel.

Hogyan kerültél svéd létedre egy brit zenekarba?
- Tulajdonképpen teljesen véletlenül. Kicsit meguntam az életemet odahaza Svédországban, ezért úgy döntöttem, ideje világot látni. És mivel jól beszélek angolul, kézenfekvő döntésnek tűnt London. Ez akkor volt, amikor öt-hat éve betört az a sok jó amerikai rockzenekar: a Strokes, a Yeah Yeah Yeahs és a többiek, és nem túlzás, hogy hetente három fantasztikus koncertet is láthatott az ember abban az időben. Fel is merült bennem a kérdés, hogy van gitárom, tudok is játszani rajta, miért nem játszom akkor egy zenekarban? Úgyhogy elkezdtem böngészni a hirdetéseket, és megtaláltam Johnnyét, aki korábban ilyen Bob Dylan-féle, akusztikus gitáros-énekes volt, de akkor ő is hozzám hasonlóan egy rockzenekarban szeretett volna játszani. Aztán ő hozott magával egy dobost, én pedig a honfitársamat, Carlt, ő lett a basszusgitáros.

Sokunknak az a benyomása, hogy a Razorlight ugyan brit zenekar, de láthatóan nagyon szeretne amerikai lenni. Te ezt belülről hogyan látod?
- Ez mindig egy nehéz kérdés, mert nekünk a legnehezebb megítélni, hogyan hangzunk. Mi csak felvesszük a dalokat, és úgy alakítjuk őket, hogy minél jobban tetsszen nekünk. De igen, kétségtelenül van egy amerikai feelingje a zenénknek, bár sok mindent hallgatunk, én például rengeteg brit zenét - a Beatlest, a Who-t és még egy csomó mindent.

A nemzetközi jelleg ellenére egyelőre sokkal népszerűbbek vagytok Nagy-Britanniában, mint Amerikában. Az America című szám egy kísérlet volt arra, hogy betörjetek a tengerentúl is?
- Igen, azt is lehet mondani, de igazából az volt a fő ihletője, hogy Amerikában korábban még egyikünk sem volt, és hatalmas élmény volt, amikor először ott jártunk. Nemcsak azért, mert a legtöbb fontos zene és film onnét jön, hanem valahogy megfoghatatlanul hatalmas az egész, nagyon inspirálóan hatott ránk. És ez is a kulcsa valahol annak, hogy brit zenekarként nehéz befutni ott, hiszen nagy országról van szó, igazából nincs ránk szüksége, megvan a saját zenéje, nehéz közönséget kiépíteni ott, és az sem koncentráltan van jelen, úgyhogy ha mindenhol szeretnénk játszani azoknak, akik kíváncsiak ránk, akkor minden évben hónapokat kéne Amerikában turnéznunk ahhoz, hogy komoly rajongóbázist alakítsunk ki.

Johnny Borrell a Nagyszínpadon

Az első lemezetek kicsit tinédzseres, lázadó, indulatos album volt, szemben az érettebb másodikkal. Hogyan látjátok ezt utólag?
- Örülünk, hogy sikerült megörökíteni az akkori önmagunkat, az a lemez tényleg azt tükrözi, hogy milyenek voltunk. Hozzájárult ehhez az is, hogy akkor még teljesen új volt nekünk a stúdió, fogalmunk sem volt, hogyan is készül egy lemez. Úgyhogy csak bementünk és feljátszottuk a dalokat. Nekem tetszik, hogy a két albumunk elég különbözően hangzik, pedig ez nem tudatos egyáltalán, így alakult.

Elkerülhetetlen a kérdés: szerinted mi lehet a svéd pop titka?
- Hú, fogalmam sincs. Talán a svéd népzenében gyökerezik, mert a régi svéd népdalok, amit csak egy hegedűvel adtak elő, azok is rendkívül dallamosak voltak, és talán ezért van jó érzékük a melódiához - az összes sikeres svéd popzenekar az ABBA példáját követve nagyszerű dallamokat ír.

Inkei Bence - Dömötör Endre