"Ne haragudj, de nem vagy elég jó" - a rocktörténet legnagyobb vesztesei

A rocktörténetnek a mindenki által ismert nyertesei mellett megvannak a maga vesztesei is. A legismertebb példa erre a Beatles eredeti dobosa, Pete Best, de nem ő az egyedüli. Összeállításunkban az öt legfontosabb példát kerestük meg a rockzene epizódszereplővé silányult nagy áldozatait, akiknek valamilyen oknál fogva nem sikerülhetett az, ami a később nagy karriert befutó társaknak igen, és akik közül egyébként nem mindegyik tekinti magát vesztesnek. És ha azt vesszük, hogy hányan mondhatják el magukról, hogy olyan nagyságokkal zenéltek együtt, mint John Lennon, Sting vagy Kurt Cobain, akkor valahol még igazuk is van.

Glen Matlock

A Sex Pistols basszusgitárosának életútja ugyan különbözik Bestétől vagy Padovaniétól - távozásakor a Pistols már ismert zenekar volt, és később Matlock neve is felkerült a zenekar egyetlen igazi stúdiólemezére, hiszen a legtöbb dalnak társszerzője volt -, mégis itt van a helye, hiszen az ő helyére érkező Sid Vicious lett az együttes emblematikus arca, és a legnagyobb sikereit is vele érte el az együttes.

Glen Matlock nem volt még tagja a Sex Pistols elődjének, a Swankers nevű zenekarnak (itt egy Del Noone nevű fiatalember basszusozott), de a legelső Pistols-koncerten, melyre 1975. november 6-án került sor a londoni St. Martin School Of Artban, már együtt volt az alapfelállás: Johnny Rotten, Steve Jones, Paul Cook és Matlock.

A Pistols eleinte megmaradt az art school klubok vonzáskörében, de a következő évre már szép lassan hírnevet szerzett városszerte, és rövidesen már ez a négy fiatalember alkotta a leghírhedtebb, és éppen ezért legnépszerűbb londoni punkegyüttest. A további pályafutás lényegében már minden érdeklődő előtt ismert: egyre több botrány, egyre nagyobb figyelem, megkötött, majd felbontott lemezszerződések, és 1976 végére már a Sex Pistolsról beszélt fél Nagy-Britannia.

1977 egyértelműen a zenekar csúcsévének ígérkezett, és így is történt, igaz, gyakorlatilag addigra a Pistols már végképp a menedzser, Malcolm McLaren játékszerévé vált, és inkább csak sodródott az árral. McLaren egyik legnagyobb "bűnének" Rotten és Matlock is azt tartják utólag, hogy sikeresen összeugrasztotta a két tagot, és főképpen ennek köszönhetően kellett távoznia az utóbbinak. Matlock konzekvensen kitart amellett, hogy saját elhatározásából hagyta ott a zenekart, és az, hogy kirúgták, "mert túlságosan szerette a Beatlest", csak puszta kitaláció.

A lényeg az, hogy februárban Matlock helyett érkezett McLaren titkos fegyvere, Sid Vicious, aki zenészként jóval kevesebbet ért Matlocknál, viszont egyéniségként sokkal többet, és a menedzsernek inkább egy botrányhős hiányzott, sem mint egy jó zenész. A Pistols 1977-ben ugyan három kislemezzel is feltűnt a brit Top 10-ben, az ősszel megjelenő első albumával vezette a lemezlistát, és kis túlzással az egész év róluk szólt, a zenekaron belüli feszültségek egyre elviselhetetlenebbek lettek, és a következő év elején a McLaren manipulációiba belefáradó Rotten is otthagyta a lejtőre került zenekart.

Eközben Matlock The Rich Kids néven alapított zenekart, mely túl sok sikert nem ért el, viszont tagjai között olyan nevek bukkantak fel, mint a később az Ultravoxban híressé váló Midge Ure, vagy Rusty Egan (Visage). Később felbukkant még más előadók lemezein is, de igazából csak akkor tért vissza a köztudatba, amikor a Pistols 1996-ban újra összeállt egy turné erejéig, és - már csak azért is, mert Vicious időközben meghalt - a basszusgitáros posztjára Matlock volt az egyedüli választás. A zenész azóta is részt vesz a Sex Pistols valamennyi reinkarnációjában (így az idén novemberre tervezett koncertekben is), de zenél a Philistines nevű zenekarban is, mellyel tavaly a Szigeten is fellépett. Matlock sem tűnik egyáltalán keserűnek: Sid Viciousra sosem haragudott, sőt, állítása szerint barátok is voltak, az pedig, hogy a Pistolsban egyértelműen ő a basszusgitáros, szintén kárpótlás lehet az elmaradt hírnévért.