Kylie nem néz vissza

Kylie Minogue négyéves (nagyrészt kényszerből fakadó) szünet után tér vissza új nagylemezzel, melyből azonban egyáltalán nem hallatszik ki az átélt nehéz időszak, hanem beáll az év bulizós elektropop-lemezei közé. Ezenkívül az ünnepek közeledtével már ritkuló kínálat lehetővé teszi, hogy szót ejtsünk olyan albumokról is, melyeket a megjelenésük idején nem állt módunkban ajánlani: Robert Plant és Alison Krauss duettalbuma "a szép és a szörnyeteg" receptre épül, a Raveonettes mélyebbre ássa magát a cipőbámulós zenekarok hagyatékába, a Black Lips pedig az év egyik legszórakoztatóbb rocklemezét tette le az asztalra.

Robert Plant and Alison Krauss: Raising Sand

Várakozások: A rockzene elmúlt pár évének nagy újraegyesülései és visszatérései (a Pixiestől a Who-n át egészen a Sex Pistolsig) közül a legnagyobb szenzációt egyértelműen a Led Zeppelin háromnegyedének eredetileg egy koncertre tervezett összeborulása jelentette, és jelenleg úgy fest, hogy ez a reunion valamikor a nem túl távoli jövőben még egy nagyobb szabású turnéba is kifuthat, ami a világ erre fogékony részének valószínűleg maga lenne a második eljövetel. Mindamellett van egy kevésbé látványos, de talán még fontosabb aktualitás is a zenekar körül; az énekes, a 2002-es Dreamlands című lemeze óta megtáltosodott Robert Plant új albuma, amelyet a mifelénk talán kevésbé ismert, de az Egyesült Államokban igen nagy sztárnak számító Alison Krausszal közösen jegyez. A hölgy az alapvetően az angol népzenei tradíciókban gyökerező, de nagyon amerikai bluegrass műfaj egyik legbefolyásosabb alakja; tizenévesen már önálló lemezt megjelentető tehetségként indult a nyolcvanas évek közepén, mára 20 Grammy-díjjal és milliós lemezeladásokkal büszkélkedhet. A feldolgozásokat tartalmazó, T-Bone Burnett produceri felügyelete alatt készült Raising Sand máris Plant szólópályafutásának egyik legsikeresebb lemezévé avanzsált, és jóllehet ebben nyílván nem kevés szerepe van annak, hogy a Led Zeppelin ismét reflektorfénybe került, az album a saját jogán is figyelemre méltó munka.

Eredmény: A Raising Sand - hasonlóképpen Isobell Campbell és Mark Lanegan, vagy akár Nick Cave és Kylie Minogue meglepő kettőseihez - az ártatlan, bájos tündér és a barázdált ábrázatú rocksztár karaktereinek összepárosításával hívja fel magára a figyelmet, de körülbelül a lemez közepére kiderül, hogy a két világ korántsem annyira különböző. Robert Plantnek már ugye a Led Zeppelinben sem volt idegen ez a folkos, countrys zenei közeg, és igazán otthonosan érzi benne magát ezúttal is, a két énekhang pedig remekül passzol egymáshoz, és nem is csak a szó szerinti duettekben pompás az összhang; a szólóban énekelt dalok is jól megférnek egymással a lemezen. A többségében szomorkás, visszafogott melankóliájú dalok jó ízléssel kerültek kiválasztásra, Gene Clark, Tom Waits, Townes Van Zandt és a többiek szerzeményei pedig gazdag, időtálló újrahangszerelést kaptak. A végeredmény nehezen kategorizálható; ugyan country, blues, folk, bluegrass és egyéb popzene előtti stíluselemekből áll a lemez (és persze akad itt egy kis rock is), de akkor is bőven hallgatható, ha eddig még nem ástunk le egészen Amerika tradicionális zenei gyökereihez.

Kiknek ajánlható: A szűk nadrágos rockisten helyett inkább az érettebb, spirituálisabb Robert Plantet favorizálóknak.

Olyan, mint: A szép és a szörnyeteg randevúja valahol a Nagy Vízválasztó hegyei között.

(SZSZCS)