Vasvillára hányt zenészek és lemezek

Aki manapság arra panaszkodik, hogy fogalma sincs, hol és hogy lehet új és jó zenéket találni, az vagy nem tud angolul, vagy nincs internetkapcsolata. Sok más mellett az internet a zenei médiát is átalakította szinte a felismerhetetlenségig: ma már a Pitchforkmedia nevű honlapnak nagyobb tekintélye van, mint a legtöbb elismert szaklapnak, és ez még csak az út eleje. Egy mesébe illő karriertörténet, melyet még sok másik is követhet.

Ahogy erről már az internet előtti korszak alternatív, írott zenei médiájának rövid bemutatásakor is szó volt, a modern rockzenei lemezkritika megjelenése gyakorlatilag az underground zenei sajtónak köszönhető. Ahogy Amerikában a fanzinoktól érkeztek a legnagyobb hatású zenekritikusok, úgy Angliában is a nagy médiabirodalmak alternatívájaként megjelenő undeground lapoktól rekrutált újságírók mentették meg az éppen irányát vesztő New Musical Expresst vagy a Melody Makert.

Az internet regnálásának eddigi bő egy évtizedében nagyjából hasonló módon ment végbe az átrendeződés, azzal a különbséggel, hogy a kis, független webzine-ként induló honlapok közül több nemcsak, hogy megmaradt a hagyományos média árnyékában, de komoly vetélytársává is vált azoknak. Rétegzenei médiának induló webmagazinok váltak a popzene széles rétegeit lefedő műfajok tekintélyes szakértőivé, és mára már egyik-másik ott tart, hogy amolyan futurisztikus hibridként keresztezi mondjuk a Rolling Stone-t az MTV-vel és egy menő lemezbolttal.

Persze adja magát a kérdés, hogy miért annyira fontos ez, és egyáltalán, hányan olvasnak zenekritikákat? Nos, manapság feltételezhetően többen, mint valaha, de legalábbis minimum annyian, mint a hatvanas-hetvenes évek hőskorszakában. Hiába változott nagyot a világ az elmúlt egy-két évtizedben, a tudatos zenehallgatók többségének továbbra is kell valamilyen irányjelző, ami segít eligazodni a hihetetlen mennyiségű zenében. Ez lehet rádió, tévé, egy megbízható lemezbolti eladó, és persze lehet újság is. Ezek viszont nem meglepő, hogy mind veszítettek a jelentőségükből az internetnek köszönhetően, és így eltolódtak az arányok.

Korábban zenei szaklapokat kellett vásárolnia annak, akit komolyan érdekelt a téma, ami ugye a világ számos régiójában egyenlő a lehetetlennel, ma meg bárki, bárhonnét lépést tarthat a legfrissebb trendekkel is, ráadásul különösebb anyagi ráfordítás nélkül. Hasonlóan megváltozott az előadók hozzáállása is a témához, és ma már lényegesen kevesen vannak azok, akik ökölbe szorult gyomorral sétálnak el az újságoshoz a lemezmegjelenés hetében a Rolling Stone-ért vagy az NME-ért, mint azok, akik izzadó tenyérrel kattintanak a Pitchforkmedia.com-ra, vagy éppen a kritikákat összesítő Metacritic oldalra. Márpedig kár lenne lebecsülni ezeknek az oldalaknak a jelentőségét, hiszen több konkrét példa is mutatja, mekkora hatalma is van mondjuk a már említett Pitchforknak.

A Pitchfork Media az új internetes zenei média legnagyobb sikertörténete, és a klasszikus példa arra, hogyan lehet egy egyetemista hobbijának indult honlapból piacvezető, világszerte komoly tekintéllyel bíró sajtóorgánum. 1995-ben alapította egy az egyetemről frissen kikerülő minneapolisi fiatalember, Ryan Schreiber, aki telefonos modemes kapcsolattal rendelkezett kezdetben, és akkor még Turntable (Lemezjátszó) néven működött az időszakosan frissülő oldal, mely aztán a következő év májusában állt át a napi rendszerességre, és ekkoriban kapta a Pitchfork (Vasvilla) Media nevet is, egy tetoválásról, melyet Al Pacino viselt Brian De Palma A sebhelyes arcú című 1983-as filmjében.

Schreiber - akinek csak lemezbolti eladói múltja volt, újságírói nem - azzal a szándékkal kezdte a fanzinok mintájára létrehozott honlapját, hogy megmondja egyenesen a véleményét bármiről, és különösen arról, amit nem szeret. A kezdetben szinte kizárólag indie rockzenével foglalkozó Pitchfork hamar népszerű lett az irányzat kedvelői körében, köszönhetően többek között a kérlelhetetlen, őszinte kritikáinak is, melyek a klasszikus rockújságírói hagyományokat támasztották fel egy olyan korban, amikor a hivatásos zenei média már szinte összenőtt a zeneiparral. ("Egy kiadványnak legtöbbször vigyáznia kell, nehogy összevesszen a kiadóval, a marketingessel vagy magával az előadóval, ezért ennek sokszor a kritikák látják a kárát, hiszen pont az őszinteségüket kell feláldozniuk, nekünk viszont nem kell" - fejtegette a Guardiannek Schreiber).