A fesztiválok aranykora

Vágólapra másolva!
Világszerte tarolnak a zenei fesztiválok, melyekből lassan túlkínálat lesz a piacon, így Európában is. A lemezeladások visszaszorulásával párhuzamosan soha nem látott üzlet lett az élőzenéből, melynek pár éve még a halálát jövendölték. A kontinensen és a briteknél is az idei lehet a csúcsév.
Vágólapra másolva!

Április elsején szűk két óra alatt kelt el mind a 135 ezer belépőjegy a világ legnagyobb szabadtéri zenei fesztiváljára, a dél-angliai Glastonburyre, pedig legalább háromszor ennyien próbálkoztak jegyhez jutni. Ez nem teljesen új jelenség, hiszen az utóbbi években már mindig közelharc megy a belépőkért - még ha csak virtuálisan is -, már 2003-ban is 18 óra alatt fogyott el az összes.

Három évvel azelőtt viszont még a fesztivál kezdete előtt egy nappal is lehetett belépőt kapni, ami azt mutatja, hogy valahol a 2000-es évek elején történtek meg azok az okok, melyek következtében ma már úgy végig lehet élni egy teljes nyarat Nagy-Britanniában, hogy az ember kizárólag fesztiválról fesztiválra jár (az már más kérdés, hogy milyen állapotban lesz szeptemberre).

2003-ban nemcsak Glastonbury, de az összes többi nagy brit fesztivál (Reading, Leeds, T In The Park) is rekordidő alatt adott túl az összes belépőn, így akkor kezdte először trend jellegét ölteni a dolog, melyre a sajtó is felfigyelt. A BBC elemzője akkor főként annak tulajdonította a jelenséget, hogy az akkor kitört iraki háború hatására és 2001. szeptember 11. relatív közelsége miatt is az emberek kevésbé mertek külföldre utazni, másrészt pedig egy új generáció fedezte fel az élő rockzenét az addig akadálytalanul hódító klubkultúra rovására.

A rockzene a kilencvenes évek második felén került "válságba" - ha szabad így fogalmazni -, amikor az ezerféle elektronikus tánczenei stílus teljesen újfajta szórakozási formákat honosított meg, és az élő zene iránt drasztikusan csökkent a kereslet. Nem véletlenül nem rendezték meg például Amerikában 1997 és 2003 között a Lollapaloozát, a kilencvenes évek legnépszerűbb rockfesztiválját, ahol korábban a gitárzenekarok vitték a prímet.

Érdemes azt is megnézni, hogyan változtak az egyik legjelentősebb európai fesztivál, a hagyományosan erős Rock Werchter húzónevei szinte egy pillanat alatt: 1995-ben még a Cure, a Cranberries, az R.E.M., a Therapy? és az Offspring voltak a legnagyobb ászok, egy évvel később viszont már a Prodigy, a Chemical Brothers, Moby és az Underworld nevével csalogatták a közönséget a Radiohead, a Red Hot Chili Peppers és David Bowie mellett. A nevében is vállaltan rockos irányultságú Werchter fesztiválon a briteknél is válságosnak bizonyult 2000-es évben már komolyan kisebbségbe szorultak a gitárzenekarok az elektronikus formációkkal szemben. Szimbolikusnak is tekinthető, hogy ugyanabban az évben történt a dániai Roskildében az a tragédia, melyben kilenc embert tapostak halálra a Pearl Jam koncertjén összegyűlt tömegben. Mindezek után nem véletlen, hogy sokan hitték azt a 21. századba érvén, hogy a nagy rockfesztiváloknak befellegzett.

A Muse Glastonburyben

Mindeközben a rockzene viszont csak azért sem akart meghalni, és egy évvel később a fesztiválszervezők már arra lehettek figyelmesek, hogy az új, nagy tömeget vonzó nevek között szinte csupa gitárzenekar található: Queens Of The Stone Age, At The Drive-In, Deftones, White Stripes, Strokes, Hives és így tovább. Ezekkel összehasonlítva az akkor virágkorukat érő jazzes-downtempós zenék valóban öregesnek és unalmasnak tűnhettek egy, a zenére akkor rácsodálkozó generáció számára, mint ahogy Chemical Brothers- vagy Fatboy Slim-kaliberű sztárok sem nagyon tűntek fel már a kis klubokba visszaszoruló elektronikus szcénából a 21. században.