A britek legújabb csalogánya negyvenéves kanyarral támad

Az Amy Winehouse ártalmatlanabb verzióját kereső brit zeneipari szakemberek elégedetten hátradőlhetnek, hiszen megtalálták a walesi Duffyt, aki egy elegáns, igazi "kékszemű" retro-soul-pop lemezzel teszi le a névjegyét. Nick Cave bajuszos garázsrockban utazik, a Bauhaus pedig észrevétlenül aktualizált gót rockban, de itt van Greg Dulli és Mark Lanegan ragyogó párosa, a Gutter Twins, és itt van a volt Pavement-énekes Stephen Malkmus szokásos agymenése is.

Bauhaus: Go Away White

Várakozások: Az első goth rockzenekarnak is tartott Bauhaus zeneileg inkább a posztpunk egyik érdekes vadhajtása volt, de a megfelelően kitalált image és a kellően sötét hangzásvilág aztán meghozta gyümölcsét, és így lett az együttesből gót pionír. A rendkívül energikus és szuggesztív zenei világot teremtő angol Bauhaus a nyolcvanas évek elejének egyik legizgalmasabb, hamar komoly rajongóbázisra szert tevő zenekara volt, és bár legnagyobb slágerei feldolgozások voltak (David Bowie: Ziggy Stardust, T. Rex: Telegram Sam), kimondottan eredeti is volt, amit Peter Murphy, Daniel Ash, David J és Kevin Haskins csináltak. Aztán 1983-ban úgy döntöttek, hogy befejezik, és bár az utódzenekarok (Dali's Car, Love And Rockets, Tones On Tail) szép sikereket értek el, kereskedelmileg nemritkán túlszárnyalva a Bauhaus eredményeit is, az anyazenekarhoz hasonló súlyt egyikük sem tudott elérni. Aztán a zenekar előbb a kilencvenes években, majd 2005-ben is újra turnézott, és utóbbi újjáalakuláskor már lemezről is szó volt. Ennek az eredménye a Go Away White, amely azonban nem egy új korszak kezdete, hanem a vége, hiszen az együttes még a lemez megjelenése előtt újra feloszlott, sőt, még turnén sem mutatja be a lemezt.

Eredmény: A Go Away White-ot még 2006-ban rántotta össze a zenekar szűk három hét alatt, de szerencsére semmi erőltetetten 21. századi nincs a zenében (ezt a legelső számban meg is indokolják), amely valahol ott veszi fel a fonalat, ahol azt a zenekar 1983-ban elejtette utolsó koncertjén a londoni Hammersmith Palais színpadán. Nyers, borzongató és erőteljes lemez, Murphy védjegyszerű horrorhangjával, Ash jégcsapgitárjával és David J dubos basszusaival, nem lóg ki a sorból, ha korunk posztpunk-klónzenekaraira gondolunk, és elkerüli az önismétlés vagy a tétnélküli nosztalgia csapdáit is. A nyolcvanas évek elejének sötét hangvételű zenekarai közül van, amelyik 2008-ban hallgatva már kevésbé tűnik komolyan vehetőnek - ez a Bauhausról nem mondható el, és még egy új, kortalanul ütős lemezzel is meg tudták fejelni, melyet még az sem tud elrontani, hogy Murphynek körülbelül annyi hangja maradt, mint Iggy Popnak. Jó, a lemeze második fele lehetett volna erősebb, de még így se lehet sok panaszunk.

Kiknek ajánlható: A keményvonalas goth-rock-rajongók mellett a sminket és a kriptahangulatot újonnan felfedező fiataloknak is.

Olyan, mint: Egy sok évig szunnyadó fenevad gyilkos visszatérése.

(IB)