"Amíg meg nem halok." A Fun Lovin' Criminals a Quartnak

A budapesti Hard Rock Café megnyitóján péntek este fellépő Fun Lovin' Criminals tagjaival a koncert előtt beszélgettünk New Yorkról, a Limp Bizkitről és arról, hogy miért vicces a brit hiphop.

(A New Yorkból Londonba költöző zenekarból Huey Morgan énekes-gitáros és Brian Leiser (becenevén Fast) billentyűs-basszgitáros mellett már évek óta egy brit dobos, Frank Benbini játszik, ők hárman nyilatkoztak.)

Évek óta Angliában él már az egész zenekar, ahol Huey médiaszemélyiségként is híres, zenéltek más formációkban is. Még mindig a Fun Lovin' Criminals az első számotokra?

Huey Morgan: Én Fun Lovin' Criminal maradok, amíg meg nem halok. Mindent, amit elértem, ennek köszönhetek, úgyhogy számomra ez mindig is fontos lesz.

Fast: Ez így van, még akkor is, ha tényleg mindenki sok különböző dolgot csinál. Huey-nak rádióműsora van, én filmzenét írok, Frank több másik zenekarban is játszik. Sőt, Huey csinál egy countrylemezt is!

Huey: Így van, néhány New York-i haverommal felvettünk pár számot, főleg country dalokat, de még öt-hat évvel ezelőtt, mielőtt elköltöztem onnét. Viszont most ki fog jönni, szeptemberben.

Sokkal sikeresebbek vagytok Európában, mint odahaza. Szerintetek miért történt így?

Frank: Ugyan én később szálltam be, de van erről egy teóriám, talán megbocsátják a többiek, ha ezt most elmondom. Ez a zenekar kitalált valamit, ami az egész világon működik, csak Amerikában kevésbé, mert ez egy speciálisan New York-i dolog volt, viszont Amerika nagyon nem egyenlő New Yorkkal. Sok amerikai nem is szereti New Yorkot, miközben a világon mindenhol máshol úgy gondolják, hogy az egy fantasztikus város.

A kilencvenes években sok más együttes próbálkozott a hiphop és a rock keverésével, ti miben különböztetek tőlük?

Huey: Mi sosem úgy írtuk a számainkat, hogy akkor ez és ez a stílus kéne bele, hanem dalokat írtunk, és aszerint tesszük ezt, hogy mit követel meg az adott szám dallama vagy ritmusa. Különböző hatások értek bennünket New Yorkból, hiszen ennek a városnak nagyon változatos és erős zenei színtere van. Nem volt előre kitervelve, és nem követtünk mintákat, ellenben sok más zenekar úgy állt hozzá, hogy hú, csináljunk egy rap-rock zenekart.

Fast: Voltak ezek a "cock-rock" zenekarok, mint a Limp Bizkit, akik annyit tudtak felmutatni, hogy egy hatalmas vécét vittek fel színpadi dísznek. Hát most komolyan, hagyjanak már a hülyeségeikkel. Mikor tudtak ők soul számokat játszani, vagy James Bond-betétdalokat feldolgozni? Mi tudunk.

Frank: Ezek a zenekarok azt csinálták, amit mondtak nekik, mi viszont mindig a magunk feje után megyünk. Nem véletlen, hogy mi még mindig létezünk, mások meg földbe álltak négy-öt év után.

Fast: Mondjuk a Korn még működik és sikeres is. Őket se bírtam soha, de ők legalább csinálják becsülettel.

Az első három lemezetek nagyon sikeres volt, de amióta eljöttetek a nagy kiadótoktól, már nem nagyon látni a neveteket az albumlistákon. Nem bántátok meg?

Fast: Amerikából az összes kiadóval az volt a tapasztalatunk, hogy folyton beleugattak mindenbe: dolgozzunk ezzel meg azzal a producerrel, és próbáljunk mi is olyan stílusú dalokat írni, mint mindenki más. De ezt mégis minek? Kit fog így érdekelni? Különben sem akartunk csalódást okozni a közönségünknek.

Huey: Azután volt ez, miután megjelent a Loco című lemezünk, amiből sokat adtak el az évek folyamán, mert a címadó szám nagy sláger volt. Azt akarták, játsszunk kommerszebb zenét, pedig mi pont attól vagyunk jók, hogy olyan zenét játszunk, ami csak ránk jellemző.

Fast: És ez volt a leginkább idegesítő: mi egyedi és különleges zenét csináltunk, viszont azok, akiknek a lemezeinket kellett volna eladniuk, semmi egyedit vagy különlegeset nem csináltak, csak ugyanazt, mint minden más zenekar esetében. Ha meg nem jött össze, akkor is csak megvonták a vállukat, és ejtették a zenekart.

Huey: Pontosan emlékszem, hogy valamikor '97 környékén, amikor már látszott, hogy rövidesen tízéves kor felett bárki le tud majd tölteni zenét, mondtuk az EMI-nak, hogy már nem a lemezkiadást kéne erőltetni, hanem a koncertezésnek kéne prioritást élveznie. Persze az volt a válasz, hogy nem, továbbra is a lemezeladásokat kell nyomni.

És ami most van, az jó szerintetek?

Huey: Persze, a zenének ingyenesnek kéne lennie, a koncertezést viszont meg kell fizetni. És mi mindig is imádtunk koncertezni.

Fast: Ez volt a szerencsénk, mert amikor kijött '96-ban az első lemezünk, akkor elment belőle csak Észak-Amerikában félmillió, és rengeteg helyen játszottunk, így alakult ki a rajongói bázisunk. Most viszont állandóan bombáznak bennünket ezekből a városokból Facebookon, hogy mikor játszunk már ott? Kis amerikai városokról van szó, ahová most már nem tudunk mind elmenni. Meg vannak lelkes tokiói lányok is. Egyszer játszottunk ott, a Fuji Rock fesztiválon, a Happy Mondays után, akikre több ezren voltak kíváncsiak, aztán jöttünk mi, és csak kb. százan maradtak. Viszont az a száz igazi keményvonalas rajongó volt, FLC-tetoválással és minden egyébbel. Csak sajnos nem engedhetjük meg magunknak, hogy pár rajongó kedvéért elmenjünk mondjuk újra Brazíliába.

Már évek óta nem éltek New Yorkban, ahonnét a legtöbb inspiráció ért titeket. Nem hiányzik a dalszerzés szempontjából?

Huey: Dehogynem, viszont elég gyakran igyekszünk visszajárni, én például jövő héten megyek.

Fast: Nagyon szeretjük New Yorkot, és ott is nőttünk fel, ott értek a legmeghatározóbb élmények. Az utóbbi tíz-tizenöt évben viszont rengeteg helyen jártunk a világban, és már mindenféle helyről ér bennünket inspiráció. Vagyis nem olyan lényeges, hogy hol vagy.

A videoklipjeiteknek is köszönhettétek a kezdeti sikereket, ezek mennyire a ti ötleteitek voltak?

Fast: Mindig komoly beleszólásunk volt a klipjeinkbe, egy-kettő kivételével. Ez volt egyébként a legnehezebb, mert a zenében mindig meg tudtuk valósítani az ötleteinket - úgy szólaltak meg a számaink, ahogy szerettük volna stb. Viszont a klipekhez is voltak szuper ötleteink, de csak a töredéküket sikerült megvalósítanunk, mert nem volt rá annyi pénz.

Huey: Ma pedig már nincs is értelme. Az MTV-n már nincsenek egyáltalán klipek, csak a YouTube-on.

Mit gondoltok, manapság sláger lehetne még azokból a dalaitokból, amik a kilencvenes években népszerűek voltak?

Huey: Hát ha az előadói nem szerződnének le multicéghez, akkor igen. Itt van például az egyik kedvenc új zenekarom, a Black Joe Lewis & The Honeybears, egy texasi együttes, és független kiadónál jelent meg a lemeze, és a világon mindenhová eljuttatták ilyen licencszerződések útján. Ugyanez egy nagy lemezcégnél elsüllyedt volna, mert ott mindent mondjuk Christina Aguilerának vagy valami más nagy sztárnak rendelnek alá. A lemezkiadók dinoszauruszok, akik nem értik, hogy már nincs rájuk szükség.

Nemrég szerepeltetek Plan B egyik klipjében, hogy kerültetek oda?

Huey: Azt mondta, bírja a zenénket, egy tévéshow forgatásán találkoztunk, és akkor kért meg rá. Jó fej srác.

Fast: És az új száma, az Ill Manors is elég jó. Pedig a brit hiphopot elég nehéz komolyan venni, talán Roots Manuva a kivétel ilyen szempontból.

Frank: Igen, de ő nem is rapper, inkább ilyen reggae irányból jött.

Huey: Vicces a brit hiphop, mert nem értik, hogy a hiphop New Yorkból indult el, és az lett népszerű világszerte, amit pedig ők csinálnak, az elég rajzfilmszerű, és a csatornán túl sose fog elterjedni.

Két éve jelent meg a legutóbbi lemezetek, mikor lesz folytatás?

Huey: Mindannyiunknak családja van, most születtek gyerekeink, és ahogy már mondtuk, mindenki más dolgokkal foglalkozik éppen, úgyhogy most egyelőre nincsenek fejlemények. Akkor tudunk majd különleges dolgot alkotni, ha kicsit elvonulunk mást csinálni.