Rohanás, de nem őrület - az új Converge-lemez

A Converge 2001-ben megújította a kemény zenét. Azóta küzd azzal, hogy elérje kultikus lemeze szintjét. Sikerül-e ez a nyolcadikkal?

Az elmúlt kábé tíz-tizenöt évben csak két zenekar tudott igazi kultikus rangot kivívni a keményebb zenéket játszó együttesek közül. Az egyik természetesen a Neurosis volt, amelynek a kilencvenes évek végén tényleg sikerült megváltoztatnia a metált, neki köszönhettük többek között a kétezres évek közepe felé csúnyán kifulladó posztmetált. A másik pedig a Converge (és esetleg még a Meshuggah férne ide). Az 1990-ben alakult salemi zenekar 2001-ben adta ki a Jane Doe-t, a kétezres évek legjobb és valószínűleg legfontosabb hardcore, metál, noise, egyéb - szóval mindent átfogó nagylemezét. A Converge negyedik albuma megforgatott mindent, ami a Black Flaggel vagy a Hüsker Düvel indult, akadt itt zajosság, kétségbeesés, gyűlölet, sebesség azzal a különleges agresszivitással, amihez természetesen a Napalm Death is kellett, és azzal a kilátástalansággal, amit éppen a Neurosis fedezett fel nem sokkal korábban. A Jane Doe-val tehát valami lezárult a zenében, hatalmas szerencsétlenség, hogy azóta se tudták nemhogy meghaladni, hanem még csak elérni sem a szintjét. Arról nem is beszélve, hogy több mint tíz évvel azután, hogy a Converge összerakta a saját formuláját, a mindenféle extrém metál zenekarok (mint mondjuk deathcore, metalcore és grindcore) még mindig többnyire csak piszmognak mögötte.

A (mondjuk, hogy) zaklatott és változatos Jane Doe utána következő három Converge-album közül például a You Fail Me és a No Heroes - néhány villanást leszámítva - a többihez képest elég unalmas lett. A hetedik Axe To Fall pedig ugyan visszahozott valamit a Converge változatosságából, a számokban újra lehetett izgalmas meglepetésekkel találkozni, de a 2001-es lemez súlyát és mélységét ez sem érte el. A technikai fölény azóta is meggyőző, a kultstátuszból nem veszített az együttes, de sajnos az a fajta - általában a szenvedélyességen, az elkényeztetett középiskolás asztalcsapkodásán messze túlmutató - ledöbbentő erő egyáltalán nem szerepel már a dalokban. Pedig a zenekar fele hiába nyomja több mint húsz éve, hiába vannak egyéb munkáik (Jacob Bannon énekes a Deathwish Inc. kiadót irányítja, Kurt Ballou gitáros stúdiót vezet és a kétezres évek talán legjobb producere lett), az együttessel kapcsolatban még mindig az a minimum elvárás, hogy az aktuális lemezük minden idők legjobb albuma legyen. Ha csak az adott év legzaklatottabb és legsokkolóbb hardcore-lemezét adják ki, az nyilvánvalóan csalódás.

A bennem élő Converge-rajongó picit akkor is szomorú lett volna, ha jön mondjuk New Yorkból vagy Kaliforniából egy másik együttes, amelyik jobb albumot tud írni, mint ők. Az viszont, hogy a bölcs, öreg Converge egy ellenfél nélküli, halott színtérre hozza ki az első valóban érdektelen lemezét, mindennél fájdalmasabb. Amikor augusztus végén megjelent az Aimless Arrow, az első szám az új lemezről, csalódottan hallottam, hogy ebből megint nem lesz Jane Doe, de úgy tűnt, hogy az Axe To Fall slágerességét azért ismét megütik. Aztán, amikor a második számot is kihozták az albumról, akkor elkezdtem aggódni, hogy ezzel a lemezzel még nagyobb bajok is lehetnek.

Akadnak persze jobban sikerült dalok a korábban említett Aimless Arrow-n kívül is. Itt van például a Veins And Veils, ami szintén az előző album technikás virgoncságát hozza. Ezek mellett viszont, először a Converge-életműben megjelenik egy-két cikibb dobás is, mint például az Empty On The Inside, ami sajnos slipknotos lett - és ott a Coral Blue is, ami valóban nagyon dallamos és szívhez szóló, és Jacob Bannon úgy dünnyög benne, ahogy korábban soha, de jaj, leginkább szegény Billy Idolt és Alice Coopert idézi. A lemez egyébként ismét folyamatos rohanás, rengeteg másfél-két perc körüli számmal. Ezúttal viszont nincs egy olyan óriásbálna se köztük, ami valahogy összerántaná az egészet, ahogy egykor mondjuk a Grim Heart/Black Rose meg tudta fogni az eddigi leggyengébbnek számító No Heroest. Mintha a Converge a kapkodással szeretné megőrizni az extrém metál zenekarok közti kultszerepet, holott a sebesség rohadtul nem az őrület fokmérője. Ezt sajnos nekik kéne a legjobban tudniuk. C+