Nem mondunk mindent kétszer - az Everything Everything a Quartnak

A négytagú, szintén angol Everything Everything a Muse előtt lépett fel az Arénában. A koncert előtt beszélgettünk Jonathan Higgs énekes-gitárossal és Alex Robertshaw gitárossal arról, hogy miért nem hittek magukban, őszintébb lesz-e a második lemezük, mi az év albuma és hogy mióta szeretik a Muse-t.

Mikor tudtátok meg, hogy ti lesztek a Muse előzenekara?

Alex (a fenti képen balra): Egy hónappal a turné előtt szóltak. Kicsit meg is ijedtünk, mert elég komoly vállalás ez a részünkről, de nyilván nagyon örültünk neki.

Jonathan (a fenti képen jobbra): Az is igaz, hogy mi is rengeteg úton próbálkoztunk az együttest megismertetni a zenénkkel. Kerestünk embereket, akik ismernek valakit a Muse táborában és hasonlók, és végül addig dörömböltünk az ajtón, amíg ki nem nyílt. [nevet]

Alex: Dom, a Muse dobosa biztosan ismeri a zenénket, ő meg is nézte az első koncertünket, amit előttük játszottunk. Vele beszélgettünk is Münchenben, nagyon kedves srác. Matt-tel is dumáltunk, egyedül Chris tűnik túlságosan elfoglaltnak. De amúgy jó arcok mind.

Szeretitek is a Muse-t, vagy inkább a lehetőséget láttátok meg abban, hogy egy ilyen híres együttes előtt játszhattok?

Jonathan: Hogyne, nagy rajongók vagyunk, még a Plug In Baby-korszak idején, tinédzserként szerettük meg őket. Nekem például a Showbiz volt az egyik első CD, amit megvettem.

Minden alkalommal, ha meglátom a neveteket, a Phoenix Everything Is Everything című száma jut eszembe, ez ugye csak véletlen?

Jonathan: Hát igen, bírjuk a Phoenixet, ismerem is a számot, de valóban nem erről neveztük el a zenekart, ez csak véletlen egybeesés.

És tényleg mindent kétszer mondotok? Legyen szó akár a nevetekről, akár a leghíresebb számaitokról (Suffragette Suffragette, Cough Cough)?

Jonathan: Ez is csak véletlen egybeesés. [nevet] Egyszerűen csak jól működik ezeknél a daloknál, hogy megdupláztuk a szavakat, meg a nevünkben is. Például a Cough Cough-ban azt éneklem, hogy "cough cough cough cough". Nincs ezek mögött semmi közös filozófia, és nem is akartuk, hogy ez legyen az együttesünk legfőbb sajátossága, de most már késő.

Egyelőre egylemezes zenekar vagytok, pedig az első kislemezetek még 2008-ban jelent meg, amikor még egészen más popzenei közeg volt Angliában.

Jonathan: Igen, akkor még nagyon mentek a gitárzenekarok, mi pedig egyáltalán nem számítottunk mainstream zenekarnak, a mostani helyzet viszont sokkal inkább megfelelő a számunkra. Most már sokszor is játszanak bennünket a rádiók, amire akkoriban nem sok esélyünk volt, hiszen jóval kevesebb a gitár a zenénkben.

Miután az első lemezetek megjelent, azt mondtátok, hogy azt hittétek, többen fogják utálni. Ennyire nem bíztatok magatokban?

Jonathan: Azért azt hozzátenném, hogy elég lassan esett le az embereknek a lemezünk. A kritikák jók voltak, de a közönség elég sokáig nem törődött vele.

Alex: Lassan ment a dolog, de tipikusan olyan lemez volt, aminek szájról szájra terjedt a híre. És ez így pont az ideális: sokkal nagyobb nyomás lett volna rajtunk, ha mondjuk hatalmas pénzeket költött volna rá a kiadó. Így viszont a készülő második lemezünkön is azt csinálhattunk, amit akartunk.

Jonathan: Szerintem azok, akik szeretik az első lemezünket, azok meg is maradnak már mellettünk, mert nem olyan zene a miénk, hogy az ember csak úgy nyugtázza, hogy oké, hanem akkor már még jobban magáévá akarja tenni.

Sok közöset éreztek magatokban az olyan, ugyancsak szofisztikáltabb zenét játszó együttesekkel, mint a Wild Beasts vagy a Foals?

Alex: A Foals esetében inkább úgy fogalmaznék, hogy előttünk járt valamivel - mindig is szerettük a zenéjüket.

Jonathan: Mindannyiunkat hasonló hatások értek. A Foalsra emlékszem még a korai időkből, amikor inkább olyan zenét játszottak, amiket mi akkoriban hallgattunk: Don Caballero, Battles, ezt a matekrockos, posztrockos vonalat. A Foals matekosabb, mi dalközpontúbbak vagyunk, de bennünk is van matekrock azért. A Wild Beasts? Azok tiszta őrültek, de szeretjük őket. Szerintem itt a lényeg, hogy csupa olyan zenekarról van szó, amelyik nem akart olyan lenni, mint a Libertines. Nem akartunk csak egyféle műfajt játszani, mert az egy idő után baromi unalmas lesz.

A zenekar többsége egy ideje Manchesterben él, amelynek igen komoly zenei öröksége van. Ti hogyan viszonyultok ehhez?

Jonathan: Egyikünk sem ott nőt fel, hanem csak egyetemistaként kerültünk oda. Amikor a manchesteri gitárzenekarok divatosak voltak, akkor mi még túl fiatalok voltunk és máshol is éltünk, szóval nekünk ez teljesen kimaradt. Az tényleg vicces, hogy máshol azt gondolják, hogy ha egy zenekar Manchesterből jön, akkor az csakis egy bizonyos zenét játszhat, még úgy is, hogy a mostani manchesteri zenekarok leszarják ezt az egészet. Éppen ezért furcsa ott zenekart alapítani, de remélhetőleg mostanra sikerült ezen változtatni valamit.

Jövő év elején jelenik meg a második lemezetek, mire kell számítani?

Alex: Az első lemezünk sokkal szétszórtabb volt, egy dalon belül is ide-oda ugráltunk, most sokkal egységesebbek lesznek a számok. Nem azt mondom, hogy leegyszerűsödik a zenénk, de jobban koncentrálunk arra, amiben jók vagyunk, és igyekeztünk megszabadulni attól, ami nem az erősségünk.

Jonathan: A korábbi dalainkban sok minden volt, ami csak úgy odakerült, de senki sem tudta, hogy valójában miért. Ezektől a szükségtelen dolgoktól igyekeztünk megszabadulni. Korábban inkább a játékosabb oldalunk dominált, de most úgy éreztük, hogy itt az idő, hogy a zenénknek üzenete legyen.

Alex: Nagyobb hangsúlyt helyeztünk a szövegekre is, amikhez már sokkal jobban is kötődünk. Most megmutatjuk, kik is vagyunk valójában, ezért őszintébb is lesz a lemez.

Lassan itt az év vége, és ilyenkor elmaradhatatlan a kérdés: mi volt szerintetek az év lemeze?

Jonathan: Beszélgettünk már erről egymás között, és mire is jutottunk? Talán David Byrne és St. Vincent közös lemeze volt, az nagyon jó.

Alex: Az egy remek lemez valóban. Én nemrég hallottam az új Bad Plus-albumot, ami csak a múlt hónapban jelent meg, az is szuper.

Jonathan: Frank Oceant se hagyjuk ki. Ez a három.

Amikor hallottam az első lemezeteket, nekem a Field Music is eszembe jutott. Az a zenekar mennyire volt hatással rátok?

Jonathan: Igen! Nagyon bírjuk őket, ráadásul ők is Északkelet-Angliából származnak, mint én, vagy a szintén sunderlandi Futureheads, én mindkettőjüket régóta szeretem. A Field Music nagyon nyitott zenekar, mindig újat akarnak nyújtani, sosem csinálják kétszer ugyanazt. Az ő idei lemezük is ott van az év albumai között.

Alex: És nem félnek a klasszikus harmóniáktól sem, amiket a Beatles használt, és ez szerintem bátor dolog.