Lányok, akik szépen mosolyognak. Norah Jones új lemeze

A kétezres évek egyik legnépszerűbb énekesnője összetört szívekről szóló új albumán eddig szokatlan közreműködőkkel dolgozott, de vajon a végeredmény is szokatlan lesz-e? Albumkritika.

A világnak mindig szüksége lesz olyan jó illatú, kulturált, csinos lányokra-asszonyokra, akik színvonalasan és ízlésesen énekelnek valami olyasmit, amiről a képes magazinok lemezajánlóiban le lehet írni, hogy egy újabb színvonalas soulos/jazzes (esetleg: countrys/bluesos) korongot rakott le az asztalra a soul-jazz (stb.) üdvöskéje/nagyasszonya, és amiről azért mindenki tudja, hogy hát az valójában inkább afféle rádióbarát, felnőtt popzene. Ezt a fajta zenét bátran be lehet rakni igényes, de nem tolakodó hangkulisszaként egy luxusétteremben vagy otthon egy nehéz nap után, ajándékozhatjuk szeretteinknek karácsonyra, szülinapra, és közben egy percig sem kell úgy éreznünk, hogy valami súlyos merényletet követtünk el a jó ízlés ellen. Persze olyan nagyon jó fejek sem leszünk tőle, de nem is kell mindig jó fejnek lenni. Ezek a lemezek ugyan nem követelik meg a komoly figyelmet, de ha valaki mégis el akar mélyülni bennük (miért is ne? én mondjuk még nem próbáltam), akkor alighanem találhat a felszín alatt átélhető, izgalmas, szép dolgokat is. És hát az is tény, hogy Julie London, Rickie Lee Jones, Sade, Diana Krall, Katie Melua és társaik (az Enyát és Didót érintő leágazásokba most ne is menjünk bele) azért összehoztak néhány kellemes dallamot az elmúlt évtizedek alatt; na meg persze eladtak néhány százmillió lemezt is közben. A nullás években a zsáner (ha nevezhetjük így) talán legemblematikusabb és messze-messze-messze legsikeresebb (kb. 23 millió eladott lemez 23 évesen) képviselője pedig egyértelműen Norah Jones. Aki az elmúlt tíz évben volt már szégyenlős, súlytalan jazz-pop számokat zongorázó bűbájos kislány, változatos műfajokban foglalkoztatott exkluzív sztárközreműködő, country ("country") felé hajló énekes-dalszerző, színésznő, meg talán afféle szexszimbólum is; ám mindvégig rendkívül szűk komfortzónáján belül maradt. Új, sorrendben az ötödik nagylemezére azonban meglepetéseket ígért az idén harminchárom éves énekesnő: azt például lehetett tudni, hogy ez egy ún. szakítós album (jó, ez még nem akkora meglepetés), meg hogy állítólag olyan indie-s ("indie-s") , illetve hogy Danger Mouse a producere, aki abból a sótlan Black Keysből is egészen elfogadható zenekart faragott, szóval még az is lehet, hogy tényleg nagyon meg fogunk lepődni. A képhez mondjuk hozzátartozik, hogy legutóbb azért nem estünk hanyatt a döbbenettől.

A producer személye mellett jót ígér még a szokatlanul dögös (és még vicces is, nahát!) borító is, amit egy régi Russ Meyer-film, a Mudhoney (igen, innen vette a nevét a seattle-i zenekar is) plakátja inspirált. A lemez egyébként nem is indul rosszul: a Good Morningban van érdekes háttércsilingelés, szolid tábortűzi-gitározás, jól elhelyezett vonósok, valamint Norah Jones nem túl karakteres, de (mit is szokás ilyenkor írni? simogató? selymes? meleg? - legyen csak inkább ez:) kellemes és néha egészen cuki hangja. Magát a számot persze sokadik hallgatás után sem tudnám visszaidézni, de egyáltalán nem rossz hallgatni; ha például ez menne a stáblista alatta a moziban, én biztos megvárnám a végét. És ez nagyjából elmondható az egész lemezről is: sem érzelmi (azért az hallható, hogy Jones szíve olyan nagyon nem lett összetörve), sem pedig színvonalbeli kilengéseket, hullámzásokat nem nagyon találni, csöndesen, szerényen, visszafogottan folydogálnak a dalok egymás után, a többségükben gitár van, de valamelyikben talán zongora; néha vannak ilyen érdekesebb háttérzajok-szintik-effektek, néha meg nincsenek; előfordul, hogy dobolnak, de valamikor meg nem (a kicsit kakukktojás Say Goodbye-ban meg hiphop alap hallható. Amerikában vajon ismerik a Morcheebát?). Egyébként szépen-ízlésesen, időtlenül szól az album, össze van rakva, szokták ilyenkor mondani, vannak pontok, ahol talán az alt-country műfajmegjelölés sem tűnik olyan nagy hülyeségnek, csak hát sajnos pont maga a főszereplő, azaz Norah Jones nincs a helyzet magaslatán. Legtöbbször mintha csak minden meggyőződés, cél és koncepció nélkül dudorászna maga elé; ez akár jó is lehetne (például, ha tényleg ez lenne a koncepció), de itt nemhogy A-ból B-be nem jutunk el, hanem igaziból legtöbbször el sem indulunk, és igazából nem nagyon értem, miért; pedig az alap meglenne hozzá. Mert akad itt jó néhány figyelemreméltó momentum is: a régimódi gitár-hook a Happy Pillsben, a majdnem nagyra és fenségesre növő 4 Broken Hearts, a homályos-álomszerű Miriam, illetve a dream-popos After The Fall, meg még egy-két érdekesebb hangszerelési ötlet innen-onnan, illetve maga Jones is próbálja változatosan használni a hangját, már amennyire ez lehetséges. Szóval nem sok hiányzik ahhoz, hogy ez tényleg jó lemez legyen; éppen csak a dalok maradtak le valahogy. C+