Noé a magyar sztrádán

Spiró György társadalmi kórképében egy soksávos út lakatlan szigetén létesít közösséget a tömeges autóbaleset minden kárvallottja, meg az arra járó turisták, kismamák, rendőrök és szkinhedek. A Koccanást nyolc éve játssza telt házzal a fővárosi Katona József Színház, készült belőle film és Győrben is bemutatták - mi a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadását néztük meg, amelyet a héten induló POSzT-ra is beválogattak. 

Spiró György 2004-ben az íróasztalnál ülve egymásnak vezetett pár tucat autót, a torlódás mindkét végén keresztbe fordított egy-egy teherautót, és az itt létrejövő kényszerközösségből felépítette a saját Magyarországát. Milliárdos brókertől kezdve a multicég felsővezetőjén, a humánértelmiségin és a prolin keresztül a hajléktalanig mindenkiből van legalább egy, mint valami félresikerült Noé-bárkáján: Spiró lényegében mindenről szeretne beszélni, nem csoda, hogy néha úgy tűnik, többet markol, mint amennyit biztonsággal a kezében tud tartani. Azért elejt néhány lesújtó szót a munkaerő-piaci anomáliákról (egy, a dugóban rekedt HR-es és egy munkakereső révén), a mindent átjáró korrupcióról és a rendőri önkényről, a mutyizásról és a kiskapukon is kiskapukat találó új pofátlanokról (az örkényi, egérirtó Varsányinéból és a brechti Kurázsi mamából összegyúrt, a jég hátán is üzletet csináló vállalkozó révén), a médiától sem független általános butaságról, a külföldieket ahol csak lehet, átverő mentalitásról, az ős-nagymagyar kultuszról, köpönyegforgató ideológia-követőkről, és így tovább. A dráma épp olyan viccesen, mint kegyetlen kritikával ábrázolt mozaikdarabjai közé pedig még befért egy szerelmi szál is, és egy romantikus kilépés a romlott társadalomból (amikor a bróker hatalmasat kaszál, fekete Mercedesét hátrahagyva kisétál mindabból, amit az elmúlt másfél órában megismertünk).

Abszurd vs. közhely

A nyíregyházi előadás - és Tasnádi Csaba rendező - legnagyobb ötlete a Csókolom zenekar zenéjének integrálása az előadásba. Már a legelső jelenetben - amíg feltöltik a színpadot autóalkatrészekkel és KRESZ-táblákkal - felsorakozik a társulat, hogy harsány diszkófényektől kísérve előadják az Autós dalt ("Gyerekek, egy Merci, egy Merci, egy Merci, / is sokat ér, bizony az is jó kocsi, / csak drága a benzin, és garázsban kell tartani, / különben jó kocsi a Merci!"), ezzel szó szerint megadva az előadás alaphangját. Ujj Zsuzsi szép emlékű együttesének pszeudo-infantilis/neo-debil zenéje remekül elemeli a Koccanást a realizmustól, s ezzel Tasnádi el tudja érni, hogy ne annyira hiteltelennek vagy közhelyesnek, inkább abszurdnak tűnjenek a dráma egyes túlkarikírozott, túlsarkított jelenetei (mint a két kőbuta kismama folyamatos sipítozása a brazil szappanoperákról, vagy a balesetben a rég megjövendölt apokalipszist meglátni vélő asszony kárálása).

Tasnádi nem próbálja meg az - ez ellen egyébként is hevesen tiltakozó - drámát összerántani párok vagy hármasok elkülönülő felbukkanásainak sorozatából egy közösségről mint egészről szóló előadássá, sőt a jelenetek közé ékelt és azokhoz mindig meglepően jól passzoló szövegű Csókolom-dalokkal inkább még jobban kihangsúlyozza az életkép-szerűséget. Így tulajdonképpen az egész előadás olyan, mint a színpadkép: itt egy kocsiajtó, ott két kerék, amott egy ülés. Ha nem is látjuk egyben az autót, pontosan tudjuk, hogy ez mind abból származik.

A két főszereplő talán a Férfi és a Nő (Spiró megszokott "nevei" ezek: Apa, Anya, Fiú, Rövidgatyás és a többi). A férfi először lejenőzi a nőt (Jenő = [hü]lye nő), majd rokonszenvezni kezd vele, ami valami szerelem-féléig erősödik, ráadásul az is kiderül, hogy ugyanoda tartanának, ha a kocsiktól tudnának: a nő állásra jelentkezőként, a férfi felvételiztetőként. Kuthy Patrícia és Petneházy Attila között remekül működik a kémia; ketten együtt a négysávos sziget utolsó humanistáinak tűnnek. Kuthy se nem beképzelt, se nem túl szerény, a helyzetével teljesen tisztában lévő, nem csak ruházatában elegáns nőt játszik: az előadásnak ő az egyetlen egyértelműen és minden körülmények között pozitív szereplője - a szerep ebből fakadó angyalszerűségét a színésznő hangsúlyos emberiességbe fordítja. Petneházy ahogy közeledni próbál a nőhöz, úgy játszik hozzá egyre inkább hasonló vagy hasonlónak tűnő figurát, úgy lesz egyre kedvesebb, úgy próbálja levetkőzni menedzseri gátlástalanságát, míg végül a nőért való küzdelemben szinte kisgyerekké válik riválisával (a nagyot kaszált, a nőt is megvenni próbáló bankárral) kakaskodva.

A Nő ellentétpárja a Vállalkozó, aki azt az embertípust jeleníti meg, amelyik az összes felbukkanó közül talán a legtöbb kárt okozza az országban: aki barátkozva ígér és kér szóban, aztán kezeit széttárva nem tartja be az ígéreteit arra hivatkozva, hogy nincs róla papír. Ehhez képest Horváth László Attila kissé túl joviális figurát játszik (igaz, azt jól), és nem csak, hogy sehogy sem tudja őszintének tűnően kimondani a szövegben rendkívül gyakori káromkodásokat, de nehezen hihető el róla, hogy valóban a feketegazdaság nagyura lenne.

Aztán ott vannak még a kisebb, de fontos szerepek: Balogh Gábor unottan közömbös, az ingyen kapott szabad (munka)időnek örülő bankára; Vicei Zsolt rendkívül nagy önérzetét két forintért azonnal félredobó hajléktalanja, meg a rengeteg egy-két jelenetes figura. Változó, hogy ki mennyire veszi komolyan csak a felszínen komolytalan szerepét - Olt Tamás önmagával teljesen elégedetten magyarul hülyeségeket beszélő idegenvezetője emlékezetes, míg Fridrik Noémi észkombájn kismamája és Gerle Andrea apokalipszis-hívője erősen túljátszott, túlparodizált és túlsarkított alakok (persze ez felerészt Spiró lelkén szárad).

Plusz gegek vs. ostoba viccek

Tasnádi Csaba a jelenetek lendületes levezénylése és a konfliktusok biztos kezű rendezése mellett rengeteg kisebb-nagyobb ötlettel hagyja rajta az előadáson a kézjegyét, kezdve az olyan apróságokkal, mint hogy egy eltartási szerződés megszerzése érdekében folyamatosan nőknek udvarló Srác a telefonjával együtt egy kisebb adag óvszert is előránt a zsebéből, egészen a darabhoz hozzáírt, saját jelenetekig. Az egyik kismama például véletlenül összecseréli a bevásárlóközpontban a babakocsit a bevásárlókocsival, majd amikor észreveszi a hibát, közli síró gyerekével, hogy "legalább addig is a szabad levegőn voltál"; egy másik jelenetben pedig három egymással különféle szláv nyelveken beszélgető maffiózó érti meg egymást tökéletesen. Az ilyen plusz gegek mind tartalmukban, mind stílusukban jól illeszkednek a drámába - máskor viszont irgalmatlanul ostoba, régi és rossz viccekkel teszik tönkre az általában azért mélyebben gyökerező humort. A rendőrök például kaptak egy rakás rendőrviccet; olyanokat, mint hogy "- Mustáros a szád! - Le van szarva. - Ja, azt hittem, mustár".

Ez a kettősség az egész előadást jellemzi: jobb pillanataiban - és ilyenből azért jóval több van - metszően társadalomkritikus, mégis humoros jeleneteket játszanak el szerepüket értelmezve a színészek; máskor viszont túl harsányan, különösebb színészi megterhelés nélkül mutatnak be már a drámában is kevésbé találó momentumokat. Viszont nevetni, azt végig lehet. Legalábbis amíg bele nem kerülünk egy valódi koccanásba, és észre nem vesszük, Spiró mely figurái rekedtek velünk egy útszakaszra.