Három évre terveztek: 50 éves a Rolling Stones

Csak néhány évre terveztek, aztán ez lett belőle: ötven éve adta első koncertjét a Rolling Stones. Lovaggá ütött lázadók, angol zenészek amerikai hagyományokkal, no meg az örök kérdés: Beatles vagy Stones - ellentétpárok, ellentmondások, amiktől a Rolling Stones az, ami. Meg persze egy csomó slágerlistás dal, köztük egy olyan is, ami egyáltalán nem is a zenekaré.

Anyakönyvi kivonattal a kezünkben könnyen beszélünk, hogy tudjuk, mikor van a születésnapunk, de mi legyen zenekarokkal, amelyek a megalakulásukat ugyanúgy jegyezhetik az első közös próbától, ahogy onnantól, hogy nevet adtak saját maguknak? Jaggerék úgy vágták át a gordiuszi csomót, hogy az első, a londoni Marquee-ban tartott koncertjüktől datálják az indulásukat, ez pedig éppen ötven éve, 1962. július 12-én történt. A zenekar ennek örömére impozáns könyvet jelentetett meg (amely a napokban jelent meg magyarul is The Rolling Stones 50 címmel), mi pedig sorra vesszük azokat az ellentétpárokat és ellentmondásokat, amelyek miatt a Rolling Stonesból Rolling Stones lett.

Angol zenészek amerikai zenei hagyományokkal

Tehettek megtévesztésül marimbát az egyik legjobb számukba, az Under My Thumb-ba (1966), nyúlhattak funkhoz a Black And Blue (1976) albumon, tanácstalanságukban próbálkozhattak lebutított szintikkel a nyolcvanas években: de amire Mick Jaggerék építkeztek, az minden britségük ellenére is a blues, a rhythm and blues és a country volt. Ezekhez is tértek vissza minden kitérő után (például eddigi legutolsó lemezükön, a 2005-ös A Bigger Bang-en). A legszuperebb kis- és nagylemezeik pedig kivétel nélkül akkor sikerültek, ha ezeket a nagyon amerikai műfaji elemeket popba fordították úgy, hogy az eredmény egyszerre legyen régies és fiatal, fülledt és nyers, dallamos és erős, a szólórészek pedig ne legyenek pusztán saját magukban gyönyörködően hosszúak.

Mondhatnánk persze, hogy az első brit inváziónál már csak ezért is jobb eséllyel indultak más előadókkal szemben, hiszen zenéjüket tulajdonképpen hazavitték az Egyesült Államokba, de a magyarázat azért ennél sokkal kevésbé drámai: egyszerűen csak kurva jó dalokat írtak. Az 1981-es Tattoo You is, ami valószínűleg az utolsó kötelezően meghallgatandó Rolling Stones-lemez, pontosan ezzel a struktúrával tudott igazán jóra sikerülni; és bár az már egy másik album címe, tényleg akkor volt a legjobb a zenekar, amikor nem csinált semmi mást, csak sima rock and rollt.

Beatles vs Rolling Stones

Egy gyors lezajlású kapcsolat kedvéért talán bölcselkedhetünk azon, mennyire mindegy, hogy a Beatlest vagy a Stonest szeretjük-e jobban, hosszabb távon azonban kár áltatni magunkat. Az alábbi 2009-es dalban az Art Brut frontembere is szégyenkezik, hogy egy csajozás érdekében képes volt elbagatellizálni ennek az identitást meghatározó választásnak a súlyát azzal, hogy ezek úgyis csak lemezek, amiket a szüleinknél találtunk. És mint az esetek java részében, Eddie Argosnak ezúttal is hinni lehet.

Beatles és Rolling Stones között ma is tudni kell dönteni, ráadásul ez az előképe minden későbbi hasonló dualizmusnak. Nélkülük soha nem lett volna értelme az ABBA - Boney M., a Depeche Mode - Duran Duran, a Blur - Oasis, a Backstreet Boys - 'N Sync ellentétpároknak. Lehet, hogy ezek között csak látszólagos volt a törésvonal, ám ezek a választási lehetőségek adnak egyensúlyt a fennálló popzenei világegyetemnek.

A zenekar, amit akkor is ismersz, ha nem ismered

A Rolling Stones egyike azoknak a kikerülhetetlen együtteseknek, amiknek tisztességes megismerését még az elkötelezett zenebuzik is előszeretettel tologatják maguk előtt (bár Beatles és Stones között természetesen így is illik tudni választani!). De nem azért, mert feltétlenül dacolni akarnak a megszilárdult popkánonokkal, vagy mert a huszon-akárhány lemezes életmű elriasztja őket. Inkább azért a halogatás, mert a legtöbben úgy vagyunk vele, ismerjük vagy ismertük őket már anélkül is, hogy akár egyetlen lemezüket elejétől a végéig meghallgattuk volna. És itt nem elsősorban aról van szó, hogy mindenki tudja a hívószavakat Altamontról, Brian Jones medencéjéről és az állítólagos pálmafáról, hanem arról, hogy a Rolling Stones mára tényleg valamiféle egyetemes közös tudás része lett, és még aki a zene iránt csak mérsékelten érdeklődik, az is minden különösebb megerőltetés nélkül fel tudna sorolni öt darab Rolling Stones-számot.

Kattintásra galéria nyílik a Rolling Stones 50 évéről

Szerinted a Sticky Fingers (1971) nélkül is eleget tudsz a Stonesról? Ráadásul kiráz a hideg az Angie névtől; a könyöködön jön ki a szemétláda Satisfaction; abban a pillanatban kapcsolod is ki a francba a háborús filmet, amint meghallod benne a Paint It Black szitárját - holott egyébként jobb sorsra érdemeseknek gondolod ezeket a számokat? Erre a csömörre jelenthet megoldást a feldolgozások kimeríthetetlen világa! Itt lehet bogarászni, ki mindenki kölcsönzött már Jaggeréktől; lent meghallgatható az egyik legjobb, a Devo: Satisfaction. Ugye, hogy egyszerre kapunk kedvet az Out Of Our Heads (1965) és a Q: Are We Not Men? A: We Are Devo! (1978) lemezekhez?

Akkor is a slágerlistákon, amikor nem

Az előző pont minősített esete, hogy a kilencvenes évek egyik legnagyobb slágere, a Bitter Sweet Symphony szerzőjeként Jaggert és Richardsot jegyzik, a dal jogdíjai pedig 100 százalékban Allen Klein cégéhez kerültek (a Beatles és a Stones volt menedzseréről-cápájáról lásd nekrológunkat). Ennek az volt az oka, hogy a bíróság szerint a Verve a dalhoz az előre megbeszéltnél többet hangmintázott az 1966-os Last Time vonósokkal felvett verziójából.

Mi maradt tehát szerencsétlen Richard Ashcroftnak, a Verve vezérének? Megtehette azt az érthetően epés megjegyzést, hogy ez a legjobb szám, amit az elmúlt húsz évben a Jagger-Richards páros írt. És ez valószínűleg így is van, az pedig egészen biztos, hogy bár a nyolcvanas években időnként még magára talált a zenekar, a legutóbbi három évtized már nem a Rolling Stonesról szólt. Az 1978-as Miss You óta pedig nem volt felvételük, ami az Egyesült Királyságban és az USA-ban egyaránt slágerlistás dobogós helyet ért volna el.

Mick Jagger kontra Keith Richards

Kattintson és nézzen még több képet a Rolling Stonesról!

A popzene története mindig tele volt, és ha minden jól megy, ezután is tele lesz zenekaron belüli háborúskodással, ami jó esetben pont hogy nem hátráltatja a munkát, hanem viszi előre. Brian Jones kikopásáig három vezéregyéniségnek kellett egymással dűlőre jutnia a Rolling Stonesban, ez redukálódott aztán a hatvanas évek végén a Jagger és Richards szerzőpárosra. Előbbi kéretlenül is magára vállalt frontembersége miatt egyre több lett a konfliktus közte és Richards között, illetve általában Jagger és a zenekar többi tagja között is, ami a nyolcvanas évek első felében, Mick első szólóanyagának környékén csúcsosodott ki. Ez az énekesek és gitárosok vagy éppen a dalszerző párosok tagjai közötti status quo náluk is éppen olyan könnyen borult, mint McCartney-éknál, vagy éppen a későbbi évtizedekben a Blurtól az Oasisen át a Libertinesig.

Jagger, akinek csodálatos előadói képességeit még azok sem szokták relativizálni, akik Richardsot ezerszer jobb pasinak tartják nála, néha azért Richardsot is mikrofonhoz engedte. Ő pedig az önéletrajzában jót röhög azon, hogy például a Little T&A-t azért így is csak negyediknek sikerült felügyeskednie az album számlistájára. A Tattoo You (1981) legklasszabb dala egyébként tankönyvi példa arra a számra, aminek a szövegét és a zenéjét a blues- és R&B-őrült Keith Richards írta.

Együtt siker, külön-külön felejthető

A zenekar sokszor vonult rövidebb-hosszabb alkotói szünetre; a véget azonban akkor sem jelentette be, amikor már nagyon rezgett a léc. Ettől függetlenül előbb vagy utóbb minden tagnak kialakultak a side projectjei, és megjelentek szólólemezei Bill Wymannek, Ronnie Woodnak, a jazz felé forduló Charlie Wattsnak éppen úgy, mint a rock and roll mellett következetesen kitartó Richardsnak. Ám lehet, hogy mégsem ártott volna egyszer-egyszer az a feloszlás, mert ellentétben a Beatles-tagok több Beatles utáni lemezével, a Stones-tagok Stonesszal párhuzamos anyagainak egyike sem zavart fel túl sok állóvizet.

Kattintson és nézzen még több képet!

Mick Jagger próbált a leginkább up-to-date maradni, és ő volt a leginkább ambiciózus is, de ettől még az ő szólókarrierje sem vált sokkal emlékezetesebbé a többiekénél - még ha David Bowie-val a toplista első helyéig is száguldottak a csak erős idegzetűeknek ajánlott Dancing In The Street-tel (1985). Olvasóinkat szeretnénk megkímélni Mick Jagger szólókarrierjének tetőpontjaitól, különösen Lenny Kravitzcel vagy will.i.ammel való kollaborálásaitól. Betesszük inkább ide a szuper Hand Of Fate-et 1976-ból, mindenki jobban jár.

Ötven lett a három évből

Egy azóta elhíresült interjúban Jagger arról beszél, hogy legalább egy jó évük lehet még a popzenében, valószínűleg. A Maroon 5 és Christina Aguilera közös dalát keretbe foglaló, 1965. márciusi jelenet nyilván éppen a fél évszázados évforduló miatt különösen aranyos. De azért is, mert itt ez a nagyon kedves fiú, akinek ekkor már legalább három sláger volt a háta mögött, kétszer turnézott Amerikában, és még mindig csak annyira vette komolyan magát és a popzenében betöltött szerepét, amennyire kellett. Ekkor amúgy már ott volt az aktuális LP-n az (I Can't Get No) Satisfaction, éppen csak ki kellett másolni pár hónap múlva kislemezre.

Lázadozás után lovaggá ütés

Szex, drogok, rock and roll: mindannyian hallottunk már erről ezt-azt, például a Rolling Stonesnak köszönhetően is. A forradalomra vágyó fiataloknak amúgy is kedvező hatvanas években az együttes maga volt a nagybetűs Lázadás - hogy pontosan mi ellen, az már egy fogósabb kérdés. Ők lettek a rosszfiús arculatú rockzenekarok egyik prototípusa, kezdetben még az egyébként szintén nem szelíd életet élő Beatles ellenpólusaként. Aztán a hetvenes években jött a punk, ami már tényleg belerúgott mindenkibe, akit meglátott; ma pedig, ha valami nem számít felforgatónak a popzenében, az tutira az, ha valaki Rolling Stonest hallgat. De ez persze a zsinórmértékek kialakulásának éppen annyira természetes velejárója, mint ahogyan nyilván abban sincs semmi megbotránkoztató, hogy a groupie-k kedvenceiből mára a koleszterinjüket szemmel tartó, hetven körüli urak lettek, akik közül Mick Jaggert éppenséggel még lovaggá is ütötte a királynő.

Ezek ugyanakkor semmivel sem hiteltelenítik korábban viselt dolgaikat. És igaz, hogy a Simpson család egyik legjobb, Homer meg nem valósult rockkarrierjét bemutató része azzal végződik, hogy Jagger és Richards a hétvégén füvet nyírnak a kertben - azért az sem véletlen, hogy éppen ők jutnak a legtöbb szóhoz.