Aczél György kicsit morgolódott

2012.08.12. 7:54

Kovalovszky Márta művészettörténész és elefántgyűjtő a hatvanas években pezsgő szellemi központtá alakította a székesfehérvári Szent István Király Múzeumot. Az ott rendezett tárlatok szombati megnyitóira özönlött a közönség az ország számos pontjáról, mert szabadulást ígértek az aczéli kultúrpolitika szorításából, és mert bűn lett volna kihagyni, ha például Pilinszky János nyitotta meg Kondor Béla kiállítását. A székesfehérvári Városi Képtár-Deák Gyűjtemény most elefántgyűjteményének egy részét állította ki. Ennek apropóján beszélgettünk elefántokról, a múzeumba kiránduló Aczélról, Hruscsov lelkendező feleségéről, gatyában lábasból eszegető Kassákról.

 

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Mióta gyűjti az elefántokat?

Öt művészettörténész: Perneczky Géza, Askercz Éva, Dávid Ferenc, Kovács Péter (Kovalovszky Márta férje, a szerk.) és én Olaszországban jártunk 1979-ben. Megérkeztünk egy Canosa di Puglia nevű kis helységbe. Utánanéztünk az útikönyvben, és kiderült, hogy van ott egy 11. századi püspöki trónus. Odamentünk a sötét székesegyházba, és messziről lehetett látni, hogy van ott a szentélyben egy fehér dolog. Nagyon szép, irtózatosan geometrikus formájú és díszítésű márvány, talán mozaik berakású trónus, amelynek nem lába volt, hanem két elefánt hordta. Annyira meghatóak voltak számomra az elefántok, választékuk volt középen, hajuk lefésülve és halszemük volt. Hosszú ideig ott ültem, azután már mindig mondták nekem Dél-Olaszországban és Szicíliában, hogy figyelj, mert itt is van egy elefánt, ott is van egy elefántmotívum. Amikor legközelebb Perneczky Géza Magyarországra jött 1980 körül, hozott nekem egy varrott indiai elefántot. Az volt az első darabja a gyűjteménynek, és attól kezdve mindenkinek az jutott eszébe rólam, hogy elefánt.

Milyen szempontok alapján gyűjti az elefántokat?

Nem vagyok rendes gyűjtő, nekem ez szórakozás. Nem vagyok olyan, mint a Határ Győző, akinek a londoni háza tele volt elefántszobrokkal. Azok tényleg értékes, régi elefántok voltak, és ő biztosan tudta, hogy azok mik. Engem ez nem érdekel. Például van műanyag fogmosópoharam - nagyon ronda, de vicces -, papír zsebkendőm meg sótartóm, fő, hogy elefánt legyen rajta.

Melyik darabért kellett a legmesszebb utaznia?

Nem mentem utána egy elefántnak sem. Én itt helyben vagyok, és az elefántok ide jönnek. Annyira rám ragadt már ez az elefánt dolog, hogy amikor nyugdíjba mentünk, és volt az a kiállítás ("Tisztelt mesterek", 2001, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, a szerk.), akkor a kiállításhoz készült kiadványra nem a múzeum nevét írták rá, hanem két elefántot raktak rá. Még Esterházy Péter is szokott elefántokat rajzolni a nekünk dedikált könyveibe.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Elefántokat hátulról.

Állítólag úgy a legkönnyebb, bár nem szoktam elefántot rajzolni.

Hogyan került Székesfehérvárra?

Péter is és én is pestiek vagyunk. Amikor 1962-ben végeztünk az egyetemen, előtte már két nyarat dolgoztunk a gorsiumi ásatáson és Fitzékben (Fitz Jenő, régész 1921-2011, a székesfehérvári múzeum akkori igazgatója és felesége F. Petres Éva régész, 1926-, a szerk.) felmerült, hogy tulajdonképpen nagyon jó lenne, ha a múzeumban lenne művészettörténész. Státusz hosszú ideig nem volt, ezért Péter és Bánki Zsuzsa, aki a gorsiumi ásatásokon volt régész, zeneiskolai státuszba került. Nem kellett tanítaniuk zenét, viszont a fizetésüket a zeneiskolából kapták. Mivel nekem végképp semmi állás nem volt, ezért a táci általános iskolában voltam tanító néni két évig. Aztán a múzeum teremtett valami lehetőséget, és átjöttem.

1964-ben "Tisztelt Mester" megszólítással több mint száz levelet küldtek szét az ország általuk fontosnak, érdekesnek tartott képzőművészeinek, amelyben arra kérték őket, hogy küldjenek alkotásokat a múzeum akkor épülő kortárs művészeti gyűjteményébe. Ez volt az ún. "Tisztelt Mester"-akció, amely meglepően sikeres volt.

Ez volt az első önálló munkánk. Amikor mi idejöttünk, akkor gyűjtemény egyáltalán nem volt. Szedett-vedett dolgok voltak, közte nagyon szép darabok is. Volt a háború után a Veszélyeztetett Javak Kormánybiztossága, amely a több hadsereg által kirabolt kastélyokból megmentett egy-két festményt, bútort bejutatta a múzeumokba. Ez volt az egyik része a gyűjtemények, másrészt a városi polgárok is behoztak műveket, amelyeket odaajándékoztak a múzeumnak, de hát azok vegyes színvonalúak voltak, főleg helyi érdekű dolgok. Mikor mi ezeket beleltároztuk, akkor folyamatosan arra gondoltunk, hogy jó lenne valami kortárs művészeti anyag.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Egyértelmű volt a választás, hogy kortárs művészetet akarnak gyűjteni?

Érdeklődési területünk a 20. századi magyar művészet volt. Tudtuk, hogy mi soha nem leszünk abban a helyzetben, hogy műveket vásároljunk. Azt gondoltuk, hogy mi semmiféleképpen nem fogunk tudni lépést tartani, ha régi műveket, vagy klasszikus huszadik századi műveket akarunk vásárolni, mert azok pénzbe kerülnek. Akkoriban múzeumi környezetben kortárs művészetet nem gyűjtöttek. Ezért a művészek is nagyon örültek, mert úgy gondolták, hogy ez nekik fontos lehetőség. Tehát egyrészt azt gondoltuk, hogy pénz nélkül vagy nagyon kicsi pénzzel is boldogulunk, és azon felül versenytárs nélkül is leszünk. A mi egyetemi oktatásunk olyan volt, hogy Goyánál megálltunk. Onnantól sem magyar, sem egyetemes művészetről nem volt szó. A professzor beüzent, amikor Goyáig elértünk, ha valaki ennél tovább akar még kutakodni, vagy a modern művészet érdekli, az menjen el a Francia Intézet könyvtárába, ott nagyon jó diaanyag van.

Olyan művészeket kerestek, akik nem nagyon voltak kiállítva akkoriban?

Igen, például Korniss Dezső, vagy Kondor Béla, aki körül akkor nagy botrányok is voltak. Ők még mondtak más címeket, szóltak más művészeknek. Fontos találkozás volt nekünk Mezei Árpád, akiről tudtuk, hogy ki, és rajta keresztül az egész Európai Iskola még élő tagjaihoz is eljutottunk. Ő maga kicsit oktatott bennünket, mert látta, hogy nagyon tudásvágyó, de borzasztóan műveletlen emberek vagyunk, ugyanakkor nagy tisztelettel néztük a bácsit, hogy milyen okosan és tájékozottan magyarázza nekünk a művészetet. A kilencvenes években voltunk nála Amerikában, és visszaemlékezett arra - nagyon-nagyon roskatag öreg volt már -, hogy egyszer a Dorozsmai út 9/c-ben meglátogatta őt egy társaság. Személy szerint mi voltunk, de erre már olyan nagyon nem emlékezett, de mondta, hogy neki milyen érdekes volt, hogy azokat a fiatalokat ő mennyire érdekelte. Lassan egymást továbbadva megismerkedtünk mindenkivel.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Kassákkal például hogyan ismerkedtek meg?

Amikor a Nyolcak és aktivisták kiállítást (1965. október 10-december 31., a szerk.) rendeztük, akkor megkerestük Kassákot, és ő nyitotta meg a kiállítást. De mi már személyesen korábban találkoztunk, mert a "Tisztelt Mester" felhívásra ő is válaszolt, adott egy képet és még két grafikát. Elmentünk tehát hozzá, egy gatyában ült a fotelben, és egy lábosból eszegetett valamit, mi döbbenten néztük, hogy ő a nagy mester. Ő egyrészt nagyon szerette a kényelmet, másrészt a kényelmetlenséget is, mert ilyen baromi kellemetlen, szögletes, lepusztult - már nem fizikai értelemben, inkább szellemi értelemben lepusztult - húszas évekbeli modern bútorokkal rendezte be a lakását. A felesége mesélte, hogy a születésnapjára Kassáktól kapott valami pénzt, és azt mondta, hogy tudom, hogy maga úgyis egy kényelmes fotelt akar venni ebből, de engem az nem érdekel. Ült a fotelban, és vizsgáztatott minket, keresztkérdéseket tett fel, nagyon szigorú volt, de vállalta a megnyitót. Megérkezett a megnyitó előtti délutánon - Passuth Krisztina volt a kiállítás főrendezője - és akkor mi összesúgtunk, hogy a Kassák ne hallja, vajon elég Kassák-mű van a Csók Képtárban, mert lehet, hogy oda fog menni, és megszámolja, hogy tőle hány van kint, és mennyi van a többitől. Krisztina még átszaladt, ellenőrizte a helyzetet, és visszajött, hogy rendben van, be lehet engedni Kassákot, mert elég jól van képviselve.

Ezeket a művészeket többnyire nem szerette az akkori kultúrpolitika.

Volt két Aczél-látogatás. 1965-ben a Korniss Dezső-kiállítás utolsó napján Aczél György egyszer csak erre kirándult, és beugrott a múzeumba. Persze a megyei tanácstól idetelefonáltak, hogy legyünk itt. Megnézte a kiállítást, morgolódott, hümmögött, aztán leültünk az irodába kávézni, és egy nagy színészi produkciót adott itt elő, hogy hát borzasztó, hogy ilyenek vannak itt kiállítva. Jó elvtárs ez a Korniss elvtárs, mert a szocialista művészcsoportnak is tagja volt - szerintem összetévesztette Kornis Györggyel -, de ez borzasztó, hogy ilyen tasista festmények vannak kiállítva, és az olyan kiváló elvtársaknak, mint Farkas Aladár, mit mondjon, annak nincs kiállítása. Kérdezte a Péter, de ő nem szobrász? Jó, de ki mondja meg neki. Azt mondta a Péter, Aczél elvtárs, én szívesen megmondom neki. Nem ilyen kiállításokat kell csinálni, mondta Aczél. Fitz Jenő csokornyakkendőben ült az íróasztal mögött, udvariasan, kedvesen mosolygott és azt mondta, hogy ne haragudjon, Aczél elvtárs, nekünk nem szokták megmondani, hogy mit csináljunk, ehhez mi nem vagyunk hozzászokva. Aczél egy kicsit elhallgatott, majd megkérdezte, hogy meddig lesz még nyitva ez a kiállítás, amikor megtudta, hogy ez az utolsó nap, akkor eltávozott, és nem csinált semmi cirkuszt. Semmi következménye nem volt.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Aczél mikor járt erre legközelebb?

A másik ilyen látogatás 1969-ben volt, a Vajda Lajos-emlékkiállítás alkalmából. A rendezés utolsó délutánján történt, hogy Körner Évával csináltuk a kiállítást, és Éva megmondta a teremőröknek, hogy senki be nem jöhet, amíg itt dolgozunk. Egyszer csak hallottuk, hogy a teremőrök sipákolnak, hogy nem lehet arra menni, ne tessék fölmenni. Aczél jött fel a lépcsőn, nagyon szívélyes volt, kicsit körülnézett, majd távozott, és nem szólt semmit. A hétvégén megnyílt a kiállítás és hétfőn a megyei pártbizottságról telefonáltak, hogy van valami a Vajda-kiállításban, amit el kell onnan távolítani. Hiába kérdeztük, hogy mi, nem tudták megmondani. Fölmentünk a kiállításba, és találgattuk, hogy mi lehet, és a végén Péter találta meg, hogy volt kitéve egy vitrinben a Vajdának egy levele, talán harminchétből, amelyben ő rosszallását fejezte ki a szovjetunióbeli koncepciós perekkel kapcsolatban. Nyilván ezt olvasta Aczél, és ez nem tetszett neki. Kivettük a vitrinből, és soha többé senki nem jött panasszal, hogy be kell zárni a kiállítást.

Hogyan került a 1963-as Csontváry-kiállítás Pestre, és mi köze volt ehhez Hruscsov feleségének?

Fitz Jenőék ötlete volt a Csontváry. Ők tisztában voltak a Csontváry-jelenséggel, és amikor a Csók Képtárat megkapta a múzeum 1955-ben, akkor rögtön az jutott eszükbe, hogy ez az a hely, ahol ezeket a méreteket be lehetne mutatni. Ez 1963-ban volt, és a megnyitóra a Pogány Ő. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója volt fölkérve, de szólt a pártbizottság, hogy nem lehet a Pogány, mert ez nem olyan jelentős esemény. Végül Bujdosó Imre megyei tanácselnök nyitotta meg, akinek megírták a szöveget, ő pedig felolvasta. Ezzel a dolog éle el volt véve, mert vidéki eseményként volt kommunikálva. Azután lett belőle országos jelentőségű esemény, miután a Kádárné és a Hruscsovné együtt meglátogatta a kiállítást. Hruscsov akkor Magyarországon volt, a feleségének meg valami hölgyprogramot kellett szervezni. A két Hruscsov lány is velük volt, akik egyébként Párizsból jöttek, és baromi érdeklődéssel nézték meg.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Meggyőzték a mamát, hogy Csontváry jó?

Igen. A néni egyébként nagyon kedves volt. Olyan volt, mint az orosz népmesék babuskája. Beírtak a vendégkönyvbe valami általánosságot, hogy nagy élmény volt. A következő nap jött egy távirat, hogy az egész kiállítást azonnal Pestre kell vinni, és a Szépművészeti Múzeumban bemutatni. Nyilván valaki a kíséretből mondta, hogy ez Hruscsovnénak nagyon tetszett. Érdekes volt nekünk is. Esténként becsuktuk az ajtót, és csak néztük a képeket.

Idő előtt le kellett szedni a kiállítást, hogy Pestre mehessen?

Úgy volt, hogy egy évig lesz itt a Csontváry-anyag. Miután ezeket a képeket Brüsszelben 1958-ban kiállították, hatalmas hengerekre csavarták fel őket. Ezeken a Csontváry-féle vásznakon több centiméter vastag a festék, ami persze törik. A festményeket újra visszatenni a hengerekre kockázatos dolog volt. A kiállítás előtt egy restaurátorcsoport restaurálta a festményeket, azért is volt egy évre tervezve a kiállítás, hogy addig se kelljen hozzájuk nyúlni. Ekkor épült a Csontváry Múzeum Pécsett, és innen egyenesen odament volna az anyag, de októberben le kellett szedni, mert akkor nyílt a Szépművészeti Múzeumban a kiállítás.

Több helyen elmondták már, hogy az lett az előnye a székesfehérvári múzeumnak, ami a hátránya is lehetett volna, hogy nem a fővárosban van. Egy vidéki hely, ahol a kortárs művészetnek nem volt előzménye múzeumi szinten, és önök ebből kovácsoltak erényt. Hogyan alakult ki a szombati déli megnyitók rendszere?

Először vasárnap délben voltak a megnyitók. Aztán a nyolcvanas években, amikor bevezették a szabad szombatot, áttettük szombatra. Egyrészt biztos, hogy azért lettek ezek a megnyitók olyan legendásak, mert olyasmit lehetett látni, amit Pesten nem. Akkoriban nem voltak galériák egyáltalán. A Nemzeti Galéria a modern magyar művészet gyűjtésében 1945-öt tekintette záróévnek, a Műcsarnokban főleg vendégkiállítások voltak, és más nem nagyon volt. Nem volt Ludwig Múzeum, nem volt Kiscelli Múzeum, mert az városi múzeum volt. Talán a Fészekben voltak kis kiállítások. Az is biztos, hogy ezek a kiállítások azért is vonzottak annyi embert a megnyitókra, mert olyan személyek csinálták a megnyitókat, akiknek ugyanaz volt a helyzete, mint a képzőművészeknek, és valahogy rokonok voltak az ő törekvéseik: írók, költők, filmesek, ők sem voltak a nyílt színen állandóan. Tényleg olyan volt a legtöbb megnyitó, hogy állt a levegő, mindenki döbbenten hallgatott. Képzeljen el egy Jancsó Miklós-megnyitót, egy Nagy László-megnyitót, egy Pilinszky János-megnyitót.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

A nyolcvanas években fiatal művészeknél, gondolok itt például Roskó Gáborra, vagy Révész László Lászlóra, húzták meg a gyűjtési kör időbeli felső határát. Mennyire volt ez tudatos döntés?

2001-ben mentünk nyugdíjba, és az ember készült arra, hogy a gyűjtést majd valaki másnak kell folytatni, mert az a mi időnkön túlnyúlik, a mi ízlésünkön is akár. Az biztos, hogy a korábbi korszakokban az ember otthonosabban érezte magát. A kilencvenes évek közepétől kevesebbet gyűjtöttünk, mert nem volt pénz. Ugyanakkor a fiatal művészekkel már nem az a helyzet, mint a mi korunkbeliekkel, hogy boldogok voltak, hogy odaadhattak egy művet, és azt elfogadta a múzeum, mert a műveknek most már iszonyatos ára van, és a kilencvenes évek közepétől már elsősorban pályázatok útján lehetett pénzhez jutni. A nyugdíj előtt próbáltuk annak a gyűjteménynek, amely a kilencvenes évek közepére kialakult, a hiányait kitöltögetni. Mi csak a válogatott remekműveket tudtuk megvenni. Nagyon körültekintően kellett végiggondolni, hogy az a kevés, amit meg tudunk venni, az tényleg a legfontosabbak közé tartozzon.

Mennyire folytatható az a gyűjtemény, amelyet önök létrehoztak?

Utódainknak nagyon nehéz a helyzetük, mert most már csak pályázatok vannak. Budapest közelsége mellett nekünk az is nagy szerencsénk volt, hogy olyan főnökeink voltak, mint Fitz Jenőék, akik maximálisan bizalmat adtak nekünk. Ha bármi kellemetlenség volt - és nagyon sok kellemetlenség volt -, tartották a hátukat, elvitték a balhét, és nem adták tovább nekünk. Az ember évtizedek múlva tudta meg, hogy miből volt kellemetlenség, amit ők szó nélkül elviseltek. Ez ma már nem így van. Amikor a Fitz Jenő tavaly meghalt, én éppen a kórházban voltam gyógyszert íratni, és mondta a nővér, hogy ne haragudjon, most várni kell, mert haláleset történt. Jön a doktornő és mondja nekem, hogy Fitz Jenő halt meg. Én rögtön elkezdtem sírni, és megkérdezte az asszisztensnő, hogy rokona volt, mondtam, hogy nem, a főnököm. El voltak képedve, hogy valaki a főnöke után ennyire bánatoskodik.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Mi lesz a sorsuk az elefántoknak?

Mennek vissza a bőröndökbe, de vannak, amelyek használatban maradnak. A párnákat használjuk, az ágyterítőt is. A napokban kerestük is vadul, hogy hol lehet, aztán egyszer csak rájöttünk, hogy itt lóg a kiállításon.