Ártalmatlanul a semmibe zúgva

A Maximo Park koraesti nagyszínpados koncertjére ellátogató britek és németek valószínűleg nem értékelték, hogy az énekes tudtán kívül a kuruc.info olvasóinak üzent. Az más kérdés, hogy az sem teljesen érthető, hogy miért a Nagyszínpadon kellett a zenekart felléptetni 2012-ben. 

A Maximo Park nyár elején, szép csendben megjelent negyedik albumát felvezető videoklip arról szólt, hogy egy fanatikus Maximo Park-rajongó elrabolja az együttes énekesét, Paul Smitht, aki ott kuksol megkötözve a srác szekrényében. Maga az ötlet nem rossz, de pont a Maximo Parkról még népszerűsége csúcsán (tehát öt-hat éve) is nehéz volt elképzelni, hogy fanatikus rajongói lennének, hát még most, amikor valami furcsa okból kifolyólag a Nagyszínpadon játszott, méghozzá nem is rossz időpontban, este hatkor. A newcastle-i együttes már három éve is játszott a Szigeten és már akkor is nagynak tűnt nekik a Nagyszínpad. Pedig az öt, a dobos kivételével feketébe öltözött zenész akkor is és most is odatette magát: tegnap 21 számot lenyomtak a bő egyórás fellépésükön, Smith ugrált, gesztikulált, csinálta a show-t, és a keverőig lazán megtelt nézőtér ímmel-ámmal oda is figyelt rá, de végig az volt az érzésem, hogy ez egy kisebb sátorban jó kis koncert lehetne, itt viszont ártalmatlanul elzúgnak a dalok a semmibe.

Vannak együttesek, amelyek fokozatosan, albumról albumra fejlődve építenek ki egyre nagyobb rajongói bázist, és pályájuk egy szakaszán ki is érdemlik, hogy ilyen kiemelt helyszínen és időpontban játszhassanak, de a Maximo Park sajnos nem ilyen együttes. A zenekart, ha valamikor, akkor egyértelműen az első vagy a második lemez idején kellett volna feltenni a Nagyszínpadra: azok a dalok frissnek és energikusnak hatottak, ráadásul izgága, táncolható alapjaikkal passzoltak is az akkori korszellemhez. A bemutatkozó, 2005-ös A Certain Trigger messze a zenekar legjobb albuma, míg a két évvel későbbi Our Earthly Pleasures még a brit lemezlista második helyén is járt: most is ezek a számok aratták a legnagyobb sikert. A szinte nyom nélkül eltűnt harmadik album vagy az általam már meg sem hallgatott idei lemezről játszott számok alapján a Maximo Park nem tudott igazán fejlődni: ugyanazt a tempós, de nem túl izgalmas brit indie rockot játsszák, Lukas Wooller szintijével és Smith őszinte énekével megfűszerezve. Nem rosszak azok a számok sem, csak nagyon kevés szól amellett, hogy az ember igenis állja őket végig az alkonyati napsütésben, ahelyett, hogy mondjuk leüljön sörözni valahová.

Smith azért derekasan próbálkozik, de amikor semmi reakció nem érkezik a "Koszonom"-jére, akkor meg is állapítja, hogy ez egy nemzetközi fesztivál. Valóban, a nézőtéren szinte csak briteket és németeket látni, akik már nem is tudják értékelni, amikor önkéntelenül is a Kuruc.info olvasóinak kikacsintva köszöni meg az egyik számot úgy, hogy "Thank you, Zsiget!". Az említett külföldiek egyébként leginkább abból a korosztályból kerülnek ki, akik az első két lemez idején voltak egyetemisták: ezeket a számokat kívülről ismerik. A számok kicsit monoton ismétlődése után a szintis, pattogós Our Velocity robbantja ki a közönséget a közönyéből, és a zenekar messze legjobb száma, az elmúlt évtized emlékezetes single-jei közé tartozó, zárásként lejátszott Apply Some Pressure pedig legalább jól zárja ezt a tét nélkülinek ható, koraesti koncertet. A Maximo Parkban sosem volt annyi, hogy valódi stadionrock-zenekarrá fejlődjön, mégis becsülettel helyt állt újra, három év után is, csak éppen semmivel sem sikerült bizonyítaniuk Smithéknek, hogy ismét itt lett volna a helyük. Azzal persze még győzködhetném a közönyösöket, hogy hét éve milyen szuper koncertet adott ez a zenekar a bécsi Arénában, de minek? C+