Elmegyek szörfözni, vagy megölöm magam – a Wavves új lemeze
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Jót tettek a 2009-es tagcserék a Wavves-nek, a 2010-ben kiadott King of the Beach is egészen mesésre sikeredett, idén pedig az Afraid of Heights-szal már tényleg a legmagasabb hullámokat lovagolja a Nathan Williams énekes-dalszerző hálószobájából induló együttes.
A King of the Beach sikere után az addig a kaliforniai átlagnál csak egy kicsivel zajosabban garázskodó Wavves-ből világszerte ismert együttes lett. A Post Acid például a fejlett világ szinte bármely pontján megszólalhatott, éppúgy lehetett bolgár gördeszkások csengőhangja, mint a Csendes-óceán partjainál szörföző füves nyikhajok bevonuló zenéje valamelyik San Diegó-i strandon. De hogyan viseli ezt egy olyan frontember, aki ifjabb George Bush hivatalba lépésekor volt talán utoljára stabil idegállapotban? Nos, az új lemez alapján rosszul, de ez nekünk csak jó.
Az Afraid of Heights minden számát áthatja a néhol már zavarba ejtően borús szöveg és a gondtalan, táncra vagy akármilyen más mozgásra buzdító zene közötti ellentét. "Gimme the knife/I’ll put the knife in my brain" – énekli Williams a sodró lendületű Gimme a Knife-ban, és a dal világot megerőszakoló Jézusról szóló refrénje sem számít kifejezetten a szörfös számok velejárójának. Hasonló a valamivel lassúbb, de zeneileg így is mosolygós Demon to Lean on receptje is, itt szintén az öngyilkossággal játszadozik a szöveg.
Láttunk már ilyesmit Joss Whedon zseniális sorozatában, a Buffyban, sőt tökös korszakában még a Green Daynek is voltak ilyen dalai, a Wavvesnél valahogy mégis kínosabb és feszítőbb ez az ellentét, és épp ezért sokkal izgalmasabb is. Mintha a zene időről időre pofán röhögné a kifejezetten súlyos dolgokról morfondírozó énekest, de a számok pont ettől válnak teljessé. Tulajdonképpen mi is így csináljuk, ha elkap a depresszió a buszon, csak egy kicsit süllyedünk bele, utána megrázzuk magunkat és egy pillanat múlva már készen állunk a saját hülyeségünket is kinevetni. Valahol erről beszél Nathan Williams is; egészséges önirónia nélkül elég súlyos dolog lenne a XXI. század.
Mert hát egy kicsit mindannyian skizofrének és szociopaták vagyunk, egy kicsit mindannyian kilógunk a konvenciókból. Azért élvezzük igazán ezt a lemezt, mert csalhatatlan érzékkel mutat rá erre. Egyik pillanatban még önfeledten, énekelve léggitározunk a lakásban, aztán hirtelen megszólal a gyerekhang a Cop elején, hogy „I’m about to kill somebody”, hirtelen rájövünk, miről is van szó, elkomolyodunk, aztán kiröhögjük saját magunkat, és dobolunk tovább a combunkon. Mint az I Shot the Sheriff, csak itt egy egész albumról van szó, és a Wavves a helyettest sem hagyja életben.
Az persze ezelőtt is előfordult, hogy mindenféle nők meg férfiak gyilkosságról, öngyilkosságról és egyéb borongós dolgokról énekeltek, a Wavves azonban ezekhez a gondolatokhoz nem lázadásból jut el, hanem egy teljesen tárgyilagos, már-már unott gondolatsor egyes lépcsőfokain szembesül velük. És mielőtt azt hinné az ember, hogy Nathan Willams bármelyik szavával üzenni akarna valami érdemit, a zene visszarántja a hallgatót az ellentmondásokkal teli öniróniába.
A zene tehát nem sokat változott a King of the Beach óta, talán csak slágeresebbé vált egy kicsit. Az igazi nóvum a szövegekben van. A Wavves korábbi lemezeit hallgatva egészen hihetetlen, hogy a régebben leginkább a kábítószerekről és az ételről éneklő Nathan Williamsből ilyen kaliberű szövegíró-dalszerző vált.
Szinte lehetetlen tehát szó nélkül elmenni az Afraid of Heights mellett, az albumkezdő Sail to the Sun kábé negyven másodperces intrója után azonnal elkap a hullám, és ha néha kicsit alámerülünk a szövegbe, a zene sodrása és a saját gondolatainkon való megrökönyödés, majd a nevetés azonnal visszarántanak a felszínre. Így megy ez egészen a nyugodtabb tempójú I Can’t Dreamig, ami szinte tökéletesen zár le egy szinte tökéletes lemezt. A-