Itt az ideje klasszikusokat írni, srácok – Mikal Cronin új lemeze és a lemezkritika vége

A Ty Segall mellett ismertté vált, majd saját jogán is elismert Mikal Cronin pár lépésre eltávolodva a garázsrocktól és annak zsáner-flessétől, bízva saját maga dalszerzői vénájában a nagybetűs Zene felé fordult új lemezével.

Mikal CroninMerge2013

Mielőtt bárki felesleges izgalomba jönne, azért szólnék, hogy a cím – mivel én írtam le, tudom – nem a popzenei újságírás végét jelzi, hanem azt, hogy a kritika, mint zsinórmérték már nem csak néhány kiváltságos előjoga, hanem közkincs. Aki vesz egy kis fáradtságot és odafigyel, hamar ennek birtokába kerülhet, hiszen annyira, de annyira kéznél van minden, hogy pár hónap után rá lehet jönni, hogy a fősodor mellett van egy sokkal inkább pezsgő új mainstream, és hogy az alatt meg olyanok kincseket lehet találni, mint mondjuk Jenny Hval. Jó, nekem ő volt a legutóbbi, de mondhatnám a kedvenc magyar zenekarom a Tumót, vagy a Violetshaped zajos technóját. Tényleg nem kell messze menni - magam is dolgozom, eljárok erre-arra, teszek-veszek, és semmiképpen se egy zenehallgatás az életem.

Attól a korszaktól mindenesetre már fényévekre vagyunk, amikor még a legnagyobbak is hatalmas cikiségekbe mentek bele. Tulajdonképpen nincs az a műfajok össze-vissza halmozásából kikevert korcs, ami egy jó belső érzékkel ne tolhatná az anyagot a mértékadó szaksajtó kiemelt részére. Az indie R&B vagy a hipszter black metál már pár éve kimaxolta ezt a tendenciát. Innen már tényleg csak egy dolgot tehet bárki, megosztja, ha valamit talál.

Mikal Cronin előző lemezén még csinált azért fura dolgokat, az első számban, amit én hallottam tőle, és amivel a lemez indult, még egy furulyát is bejátszott. Nem mondanám, hogy rossz volt, inkább csak viccesnek tűnt, ahogy egy garázsrock-dal átfordul ilyen csujjogatós akármibe. Szóval tényleg ott vagyunk, hogy már unottan nézünk arra is, ha valaki akusztikus barokk technóval jön elő. Vagy tényleg, lehetne csinálni egy generátort, kiírni egy versenyt, aztán tök ismeretlen emberektől jönnének tűrhető megoldások bármilyen kombinációra. Szóval egy amúgy szuper zsánerlemez már nagyon kevés, de nagyon kevés egy meghökkentő kombináció is, nagyon-nagyon kevés már nagyon sok minden. Ami viszont nagy dolog, az az, hogy ha itt az idézőjelek között jön valaki, aki szembefordított varázstükrök között, a rohanó világ elé valami olyat tud ledobni, amire persze nem állnak meg a dolgok, de hazaérve valahogy zavarban leszünk.

Nekem Mikal Cronin új lemeze ilyen volt, és ezért írok róla. A garázsos gyökerek ugyan nem tűntek el, a tinédzserség is megvan a maga módján, de már sokkal több az egész. A fuzz-gitár már nem stílusjegy, hanem katarzis, a zongora nem poén, hanem építőelem, a hegedű se „hegedű”, hanem, tényleg, HEGEDŰ.

Mikal Cronin, amerikai énekes, dalszerző, zenész Forrás: Merge Records

Lássuk csak a négy kedvencemet:

Weight

Ezzel indul a lemez. A zongorás intró nyilván tök meglepő, aztán hamar szintre helyezkedik a téma valahol a hatvanas évek bukolikájában, hogy a leültetett bridge-ről elrugaszkodva himnuszig érjen a dolog. Klasszikus!

Am I Wrong

Ez kicsit ideologikus választás, és tényleg ezzel mondani is akarok valamit. A garázsrockosan induló dalt már az elején cirógatja a zongora, aztán olyan zavarba ejtően lép be, hogy elpirulok még én is. De tök rendben van, klasszikus lehetne ez is.

Peace of Mind

Most már tudom, hogy a szándékom elleplezi, milyen friss, tavaszias, erőt adó lemez ez csomó potenciális slágerrel, de mégis muszáj még két lassú számot mutassak. Az első a Peace of Mind, amit először nagyon utáltam, de a hegedűszólónál éreztem először, hogy ez a lemez nem egy blöff, hanem szívszorító, egyszerre mélyről, de könnyedén jövő trúság, és hogy szívesen ülnék pokrócon a természetben mellettem uzsonnás kosárral, ne adj isten gyerekekkel, vagy képzelnék el ilyesmit a járdaszélen dírezgetve. Klasszik.

Piano Mantra

itt pedig már ténylwg csak a tagek jöjjenek: Alex Chilton, zongora, hegedű, hatás, himnusz, fuzz gitár, epic, classic, a+, spread, reblog, csá! (LÁ)