Leszakad a jégtömbbel a modorosság is? - A Sigur Rós új lemeze

sigur rós
Vágólapra másolva!
Lehet-e Izlandnak sötét és hátborzongató oldala? Ha van, akkor a Sigur Rós képes-e ezt is bemutatni, vagy megragadnak inkább a képeslapra való tájakról készült természetfilmek nyugalmat árasztó aláfestő zenéinél, és hozzák azt az unásig ismételt formulát, amit lassan már altató helyett írnak fel az orvosok?
Vágólapra másolva!
Sigur RósKveikurXL2013

Izlandot és az ottani zenei életet egyre kevesbé kell bemutatni idehaza, különösen a 2008 óta csúcsra futtatott Sigur Rós-láznak köszönhetően, melyben a Með suð í eyrum við spilum endalaust lemez játszott komoly szerepet. Azóta valahogy kapósabbak lettek felénk is az északi tündérmesék hangulatát megelevenítő zenekarok, az elmúlt évek során a legjelentősebb előadók (Múm, Of Monsters and Men és rég járt itt Björk is...) kivételével, megfordult már Magyarországon a reykjavíki színtér színe-java a popos Emiliana Torrinitől kezdve, az elektrós GusGuson át, egészen a klasszikus zenei forradalmár Ólafur Arnaldsig. Az idei évre trióvá fogyatkozó Sigur Rós sokak szerint nem is baj, hogy nem járt felénk az elmúlt egy évtizedben (a kritikusabbak a 2005-ös Takk...-ot, a rajongóbbak pedig a fentebb említett 2008-as albumot tartják az utolsó, igazán jó lemeznek a zenekar életében), mondjuk megnéztem volna, hogy mennyi fanyalgó fogja vissza magát, hogy ne vegyen jegyet, ha véletlen mégis Budapesten léptek volna fel Jónsiék.

Lelkiismeret-furdalás nélkül állítható, hogy a tavaly kiadott Valtarira főleg mélypontként lehet hivatkozni a Sigur Rós életében, amely inkább a köré készített videoklip-projekt miatt maradt meg az emberek fejében. Várható volt tehát, hogy ez a kreatív mocsár, amelybe belemásztak, mindenképpen áldozattal fog járni a zenekar életében, a billentyűs Kjartan Sveinsson el is hagyta a süllyedni látszó hajót. A Sigurnak viszont úgy kellett a változás, mint az Északi-tengeren úszó jéghegynek, hogy végre leszakadjon róla a hónapok óta töredező tömb, és elementáris erővel csapódjon be a vízbe.

Forrás: AFP/Getty Images/Frazer Harrison

Lüktető alapok, izmos basszusok, melyek mellé hiába a megszokott csillogó, emelkedő ének, a Kveikuron érződik, hogy az elmúlt évek során nyugtató háttérzenévé váló zenekar ki akar törni a skatulyából, és ezért nem fél olykor erőszakos, fémes lenni. Mindemellett azonban megtartottak angyali szerepkörükből is, de a zenét végre a ritmusszekció határozza meg, amely Jónsi énekét is ügyesen pozícionálja. Ez a dühös, jajgató, de viharokkal és öngyilkosságokkal csak körüllengett világ, épp ezért hat mégis úgy, mintha az eddig megkezdett két utat, a befogadható, csúcsra járatott égi popot és a zajongó, ütlegelő kísérletezést próbálnák keresztezni. A Brenninstein akár még Sigur Rós által kitalált izlandi ipari metal himnusza is lehetne, ha létezne ilyen kategória, mely stílus második legjobb darabjának címére egyből pályázhatna a címadó Kveikur, melyben mintha óriás robotok harcolnának egymással.

A Sigur Róstól persze nem lehet azt várni hat albummal a háta mögött, hogy kitaláljon valami radikálisan újat, inkább csak rátalált újabb elemekre, amelyekkel az eddigiekhez képest keményebb oldalát tudja megmutatni, bár az Ísjaki az első taktusok után olyan, mint egy stadionhimnusz, és válik belőle a végére egy tökéletes északi popsláger. A Yfirbord pitchelt vokáljai viszont bármelyik Knife-dalból kimászhattak volna, ahogy a záró Varban is fellelhető egy főhajtás a Nine Inch Nails előtt. Az izlandi trió legfájóbb hibája mégis az, hogy nem tűnik úgy, mint amely képes lesz teljesen kinőni a ránőtt, békét hozó angyali szerepből. Aztán ki tudja? Izlandon lehet törvénybe foglalták, hogy nem szabad bemutatni a hideg északi éjszakák fagyos, halál közeli pillanatait, pedig Jónsiéknak jól állna a pusztaság és a rideg realitás is. B