Pucér nő és cuki cica helyett verset oszt meg

lackfi janos
Vágólapra másolva!
A vers jól érzi magát a Facebookon is. Lackfi János szerint nem siratni kell a költészetet, hanem a hétköznapok részévé tenni. Mindennap be kell vennünk egy kiskanállal.
Vágólapra másolva!
  • Tízezrek olvassák egy-egy versét a Facebookon.
  • Egy faramuci szerelem hatására bújt elő belőle az irodalom Alienje.
  • Poénkodással igyekszik ellenpontozni a nyafogó, tüdőbeteg, meg nem értett költőről alkotott képet.
  • Hamarosan megszületik az első unokája és a hatodik gyereke is.
  • Szerinte a vers nem lóverseny. Nem a győztesekről, hanem az élményről szól.
  • Azt is elárulja, mi a közös Szabó Lőrincben és Zámbó Jimmyben.

Milyennek látja a költészet helyzetét manapság Magyarországon? Nem egy haldokló műformát ünneplünk a magyar költészet napján?

A vers halálának gondolata egyidős magával a költészettel vagyis legalább tízezer éves. Ó, jaj, ki olvas ma verset, mindenkit a pénz érdekel meg a karrier, meg hogy kitört az ukrán háború, meg hogy lezuhant a Germanwings gépe, meg hogy betörtek a törökök, meg hogy pusztul az ősi mandarin nyelv, meg hogy tombol az inkvizíció, meg hogy inflálódik a pengő, meg hogy elvesztettük a világháborút, meg hogy Kossuth Lajos azt üzente, meg hogy drágul a gyarmatáru és hamisítják a paprikát...

Mi ez, ha nem menőség? Forrás: Raffay Zsófia

Eközben a Facebook-adatlapomon egy-egy verset akár tíz-húszezren is megnéznek, esetleg több százan lájkolnak. Pedig nincs pucér nő, se cuki cica, se isszonyúmélységesmély bölcsessségek, se hogyanfogyjunkhúszkilót, csak rövid szövegek és képek összjátéka.

Tehát akkor él és virul a magyar költészet?

Nézzünk körül. A slam-poetry-esteken több száz ember szurkol a verseknek, a Rájátszás zenészei vagy Lovasi, Ferenczi, Palya Bea verseket énekelnek, és csápol a nép. Most, a költészet napja környéke pedig idénymunka nekem és sok más költőnek. Százhalombattán, Győrött, Pátyon jártam, megyek még Székesfehérvárra, Zuglóba, verset mondunk a rádióban, tévében, nyomjuk ezerrel.

A Nyugatinál fiatal költők fotója popsztár-plakát méretben. Romkocsmák, kávézók, színpadok, könyvesboltok, sulik, kultúrházak, pezsgés az egész. De aki jobban szeret sírni, annak ne szóljunk, mondjuk neki, meghalt a költészet, eltemettük, leköptük a sírját, mindenki nyugodtan bőgje ki magát, az jót tesz a léleknek. De utána azért olvasson egy-két verset röviditalnak. Könnyíti az emésztést.

Mi az, amit a vers nyújtani tud a fiataloknak a YouTube és a Facebook korában?

A vers nagyon Facebook-barát műfaj, hiszen általában rövid, belátható terjedelmű, erős reakcióba lép egy-egy jól eltrafált fotóval. A szavaknak bődült erejük van. Többször léptem már fel komplett szimfonikus zenekar vagy színházi jelenet vagy táncprodukció után, szóval olyan műfajok környezetében, amelyekhez több tucat ember, nehéz kellékek, drága hangszerek, hosszú képzés, rengeteg próba kell.

Én pedig becsoszogtam a kis papírommal, amelyen semmi más nem volt, mint egy mindenki által ismert negyven-egynéhány elemű készletnek változatos sorrendbe rakott darabjai. Betűk, szavak, szóközök. És ugyanakkora tapsot kaptam, mint a szimfonikusok. Ez valahol pofátlanság. A költészet vérlázító műfaj.

Mégis azt látni, hogy sokan az érettségi óta nem fogtak verseskötetet a kezükben.

Eszemben sincs idealizálni. Sokan nem olvasnak verset, mint ahogy jó néhány embert tökéletesen hidegen hagy a Forma-1, a horgászás, a zumba aerobic. Azoknak írunk, akik olvasnak, de iskolákban járva látom olykor a döbbenetet, amellyel amúgy nem olvasó emberek is ráébrednek, hogy ez tud nagyon jópofa, izgalmas, vagány dolog lenni. A tankönyvekben nagyszerű versek vannak, de gyakran az az érzésünk, mintha ugyanaz a szakállas bácsi írta volna mindet öngyilkossága előtt egy nappal...

Még több verset az online felületekre Forrás: Raffay Zsófia

Hogyan lehetne több ember életének szerves részévé tenni a versolvasást?

Úgy, ahogy szoktuk is sokszor, sokan. Például minden módon kapcsolódva más művészeti ágakhoz, színházhoz, zenéhez, képzőművészethez. Ez nyilván nem a mainstream, nem a kereskedelmi tévé-rádió, de sokak életére hatással van. Persze járok én időnként Juventus rádióban, kertévében, szórakoztató műsorokban is, tanulják meg, mi a költő (s bánjanak szépen vele, hogy Petőfi kartársat idézzem). Mikor a tankönyvbe került versem kapcsán botrány tört ki az interneten,

Hogy hogyan tovább? Még több verset az online felületekre, a mobilappokba, a kerítésekre, az aszfaltra fújva spray-vel, fertőzzünk meg minél több könnyűzenészt is a vírussal! Nem mondom, akadnak kétségbeejtő olvasási statisztikák, vannak ebben a szakmában is megkeseredett emberek, sokaknak nincs szereplési készsége vagy vágya, ez teljesen normális. Attól még az ő szövegeiket is vinni kell, ha jók, fülbe súgva, mikrofonba üvöltve, pixelbe ágyazva.

Látja értelmét az ilyen tematikus ünnepnapoknak? Lehet bármi hatása a költészet napjának az emberek szokásaira, vagy csak egy szimbolikus gesztus az egész?

Mindig kardoskodom amellett, hogy a vers nem kizárólag, sőt elsősorban nem ünnepi műfaj. Nem csak annyi, hogy évi egyszer-kétszer "Ííístenálddmegamagyart", húzd ki magad, fiam, tűrd be az ingedet, igazgató bácsi beszél, hátsó sorban elájulnak, lábuknál fogva kihúzzák őket, Weöres Sándor verse, írta Donászy Magda... Márai jegyezte fel a naplójában, amikor élete vége felé hívták haza, ő aztán nem jön vissza emlékműnek, mert azoknak közös sorsa, hogy évi egyszer koszorút kapnak,

Ha nem emlékmű a vers, akkor micsoda?

Egy-egy szöveg sokkal inkább háztartási robotgép a mindennapokra, felkavar valamit körülöttünk, bennünk, esetleg háziállat, amely odabújik hozzánk, amelynek fültövét jólesik megvakargatni. A vers a köznapokon is segíthet, lehet terápia, fájdalomoldás, örömforrás, ámulatunk, megdöbbenésünk okozója. Tipikusan afféle "mindennap egy kiskanállal" műfaj, mint a vitaminok.

Háztartási robotgép a mindennapokra Forrás: Origo

Jó érzés volt, mikor valaki mondta, hogy egyik kötetem vécéolvasmány lett náluk. És végtelenül praktikus is a dolog: míg végzünk, egy-két verset is elhasználunk. Arany János írta állítólag egy kritikusának: "itt ülök a ház legkisebb helyiségében, előttem az ön írása. Hamarosan mögöttem lesz". Viccet félretéve oda azért nem visz be bármint az ember... Ez egy bizalmi pozíció.

Az írás mellett rengeteg fellépése is van országszerte. Fontos önnek, hogy szemtől szemben találkozzon az olvasóival?

Hát hogyne, a vers élő szó, rezgő levegő, embertől emberig ható. Színpadra készültem, tenoristának eredetileg, úgyhogy bennem van a kutyavér. Győrben az egyik gimista srác megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy filmeket szinkronizáljak. Jólesett a dolog, miközben tudom, hogy a színészet szakma, eszem ágában sincs belepancsolni kontár módjára. A saját szövegnek hangtestet adni vagy másoktól felolvasni persze nem elsősorban színészkedés, inkább életre keltés. És közönség elé kerülve látszik, hogy ha nem nyomjuk az ájultlila dumát, teli idegen szavakkal, hanem emberi dolgokról szólunk, akkor igenis van befogadókészség.

Jó, persze, tizenhét évig tanítottam egyetemen, van PhD-m, és tudom, hogy baromi műveltnek látszom, ha azt mondom, "ez egy infinitezimális probléma", pedig az egész csak annyit tesz magyarul, hogy apró-cseprő, jelentéktelen gondról van szó. Ennél azonban fontosabb, hogy átmenjen a jel, amelyet az első ember indított útjára, aki rákönyökölt egy világvégi kocsmapultra, és így fogott bele mondókájába: "te, olyan sztorim van, ettől lehidaltok". A legáhítatosabb költemény is krimi, tele kinyomoznivalóval...

Mik a kortárs költészet legizgalmasabb trendjei manapság?

A legjobb éppen a sokféleség. Poszt-posztmodernnek hívjuk, ami annyit tesz, tulajdonképpen minden mehet. Vannak egészen absztrakt költők, vannak szabályos jambusban gondolkodók, vannak punklelkű avantgárdok, népdalharmóniákkal dolgozók, dallamosak, sanzonosak, mélabúsak és vidámak, régi poéták stílusában bukfencezők és prózaversben gondolkodók.

Van, aki megrémül ettől, mondván, mennyi név, mennyi mű, ki tudja, melyik az az egy-kettő, amelyik fennmarad az idő rostáján... Viszont a vers nem lóverseny, nem győzteseket hirdetünk, hanem élményt kapunk, vagyis érdemes olvasni, addig keresni, amíg élvezetet nem lelünk valakinek a soraiban. Olyan ez, mint a tenger, nem ijedezni kell, milyen rengeteg víz, hanem lubickolni benne!

Ha már a lubickolásnál tartunk: a játékosság, különösen a nyelvjátékok, fontos eleme a műveinek. Kik azok, akik a leginkább hatottak önre ezen a téren?

Kosztolányi és Weöres a két nagy példám. Előbbi vásottsága mellett nagyon emberi részvétével, amellyel a házmesternére, a pincérre, a kisgyerekre vagy a fiákerkocsisra, de még egy agyonvert békára vagy egy zászlóra is (nem bot és vászon) ráközelít. Utóbbi a szüntelen, óvodás törvénytelenkedéseivel, ahogy állandóan másnak a stílusában szólalt meg, hol régi költőnőt játszott, hol névtelen eposzírót a történelem kezdetéről, hol dilettánst, hol Mallarmét, hol szürrealistát, hol S. Nagy Istvánt, hol antik dalnokot, hol Arany Jánost.

Legalább annyi szomorút írtam, mint amennyi vígat Forrás: Raffay Zsófia

És hogy viszonyul a kevésbé játékos József Attila költészetéhez, akinek a szülinapjához igazítjuk a magyar költészet napját?

A közönség főként viccesebb verseimet ismeri, amiben én is ludas vagyok, hiszen szeretem ellenpontozni a nyafogó, tüdőbeteg, meg nem értett költőről alkotott képet jó kedéllyel, poénkodással. Aki azonban megnézi közelebbről a műveket, meg fog lepődni: legalább annyi szomorút írtam, mint amennyi vígat!

Ami meg József Attilát illeti, no lássuk csak... "Az én falkám olyan falka, / Ondolálva van a farka, / Az orrukban magyarmód / Csillog egy kis aranydrót" - azért ez játék a javából! Meg mikor a jasszok az utcán "verekednek" és persze "berekednek". Meg hogy "szívemben bizony kín dúlt, / mikor a vonat indult". Meg az "az ám, / Hazám". Igaz, ez néha olyanfajta nevetés, mint mikor Kohn bácsinak nagy konyhakés áll ki a hasából, de nem fáj, csak ha röhög. Mindamellett fájdalom nélkül nincs költészet, sőt nincs élet, márpedig mindenki J. A.-ja az egyik legnagyobb "fájólény" volt mifelénk.

A fájdalom tehát elengedhetetlen?

Gondoljuk meg, már születésünk fájdalomban történik, a halálról nem is beszélve. És útközben is, mennyi külső-belső seb, sérülés! Ezeket senki emberfia nem spórolhatja meg magának, legkevésbé éppen a költő. Aztán hogy kinek mennyi jut, ki hogyan tűri, ki mennyi keserűséget, fűszert, humort ad hozzá, az persze egyéni.

Én magam szerencsés fickó vagyok, nem estem el 26 évesen Segesvárnál, nem dobott vonat alá a 32. év, 43 éves fejjel várhatom a nyugdíjat. Ideje is, mert hamarosan unokám születik, sőt saját hatodik gyerekem is az eddigi öt mellé... Szóval egyszerre kell gyorsan hozzáöregedni és hozzáfiatalodni a kettős szerepkörhöz.

Irodalmi családba született. Mennyire volt magától értetődő, hogy önből is író-költő lesz, mint a szüleiből?

Semennyire. Szüleim, Oláh János és Mezey Katalin, mindketten ismert alkotók, jobb pályát szántak nekem, túlságosan is ismerve belülről a féltékeny és áskálódó irodalmi köröket. Persze a beavatottaknak minden szakma feltárja csúnyábbik arcát, és az se mindegy, milyen korszakban élünk, és milyen szemüveggel nézzük a világot... Valahol törvényszerű volt az irodalmi pálya, hiszen rengeteget olvastam, de csak tizenhat évesen döntöttem úgy, hogy na, mégsem a zenére teszem a nagyobb téteket. Egy faramuci szerelem hatására előbújt belőlem az irodalom Alienje.

Nem volt nyomasztó a szülői örökség a pályája kezdetén?

Beárnyékolt persze, de sarkallt is. Hiába gondoltam, hogy sose jutok fel oda, ahol ők tartanak kötetekkel, irodalmi pozícióval, azért rakosgattam a téglákat egymásra szorgosan. És amikor körülnéztem, mindig meglepődtem, hogy milyen magasra jutottam észrevétlenül. Anno sokat tanultam szüleim szövegeiből, de éreztem azt is, hogy nem klónnak születtem, meg kell találnom a saját utamat, hangomat, világlátásomat. Írói álnevem segített, hogy fedezékbe kerülhessek egy kicsit, míg el nem kezdenek saját jogon, teljesítményem miatt becsülni.

Amúgy sose bántott, ha kiderült, ki fia-borja vagyok, akár előny, akár hátrány ért miatta. Ez benne van a pakliban. És muszáj volt elrúgnom magamat az otthoni szigettől ahhoz, hogy most normális, felnőtt viszonyom lehessen ehhez is. Nagyon fura érzés, hogy 2018-ban lesz első publikációm harmincéves évfordulója. Persze a Visszhang című országos diáklapra rajtam kívül nem sokan emlékezhetnek...

Mennyire tartja fontosnak zene és költészet kapcsolatát?

A költészet a zene köpenyéből bújt ki, elég az énekelt zsoltárokra, himnuszokra, a vak lantos Homéroszra, netán a vágánsköltők vagy Balassi csupa muzsikára született dalaira gondolnunk. Valami recitáció van benne mindenképpen, elég Pilinszky vagy Weöres éneklő versmondását felidézni, pedig amúgy egyik se volt dalos pacsirta vagy nótás kedvű atyafi. Csakis a versben.

Szabó Lőrinc ugyanarra törekedett, mint Zámbó Jimmy Forrás: Origo

Mióta a vers megnémult, könyvek csigaházába húzódott vissza, állandó a kísértés, hogy vissza-visszajárjunk inspirálódni az ősforráshoz, a zenéhez. Egy fura példa: a francia szürrealistákat általában "ereszd el a hajam" típusú, lángoló, Dalí-szerűen absztrakt képtorlasztásaikról ismerjük, de ha megnézzük legnagyobb költőik műveit, azt látjuk, hogy több dalt írtak, mint szabad verset. Rettentően izgatta őket a könnyűnek tartott műfaj visszahódítása. Fura elképzelni, de Szabó Lőrinc valahol ugyanarra törekedett, mint Zámbó Jimmy, csak mások voltak az eszközei.

Rengeteg versét megzenésítették. Szokta ezeket a dalokat véleményezni a szerzőknek?

Roppant izgalmas látni, ahogy egy vers alakul a zene hatására. Weöres Csiribirijét, görögös-szanszkrites bohóc-ritmusát őrzi egy tündibündi-nyelven írott szövegem, az interneten is nagy vihart kavart Véletlen, amely Lovasi és Heidl változatában strand-rakendrollként pörög. Egy harmadik kultúrréteg adódott hozzá a nagyon mai nyelviség és az antikizáló forma kettősségéhez. Ferenczi Gyuri a Pulykadal-ba nyersebb színeket vitt bele itt-ott, szövegszinten is, mert azt mondta, rakendrólba ez kevés. Örömmel egyeztem bele, így lett abból, hogy "vörös fejük kétszeresére duzzad" a vagányabb "zöld fejük nyolcszorosára duzzad".

Egy jó megzenésítés olyan, mint az igazi, vérbeli illusztráció: 50 százalékát adja a létrejövő, új műnek. De múltkor például egy helyes, tizenéves srác tolta egyik versemet egy szál gitáron, és meglepődtem, mennyi vallomásosságot ad személyisége az amúgy szikár, dísztelen dalhoz, amelyet Lovasi szinte szűkölve, vonítva, egy másik generáció életérzéséből táplálkozva énekel.

Szinte már tapintható közelségbe kerül az emberhez Forrás: Origo

Hogy dől el, hogy valamit prózában, esetleg gyerek- vagy felnőttversként ír meg?

Erre Arany Jánosnak van egy nagyon szép szava, az "alaksejtelem". Amikor egy mű szinte már tapintható közelségbe kerül az emberhez, bár még egy szót le nem írtam, legfeljebb foszlányok, motívumok keringnek a fejemben, akkor létrejön egy üres buborék, amelynek méretét és alakját érzem, de ezenkívül még nem sokat tudok róla. Az már ilyenkor sejthető, hogy eposz lesz vagy epigramma, felnőttes vagy gyerekes, prózás vagy verses.

Persze vannak gyakorlatiasabb esetek is - amikor Lutherről írok animációs filmforgatókönyvet, akkor kész az üres forma, abba kell valahogy belegyömöszölnöm a saját drámai látomásomat. Ugyanígy ha az év kisemlőséről, az ürgéről kérnek tőlem verset, akkor kapok egy csomó információt az állatkáról, és azt is tudom, hogy nem dolgozhatok a Toldi hosszúságában, egy szonettnyi terjedelem viszont kevés lenne.

És jelenleg mi tölti ki a legtöbb, alkotásra szánt idejét?

Mostanában főleg a regényemen dolgozom, ami külön műfaj, hiszen ez kőkemény meló, fenék kell hozzá. Mindig tudni kell a következő lépést, ugyanakkor nyitottnak lenni a pillanat szeszélyére is. Lehet, hogy eredeti elképzelésem gellert kap valamitől, és végül egész másként megy tovább a sztori, és ez így van rendjén. Máskor kiderül, hogy valami, amin hosszan agyaltam, egy logikai mozzanat miatt nem működik. És persze szenvedni is kell nap nap után, hogy aztán az olvasó remény szerint örülhessen a végeredménynek.