Nem normális az életünk

Diana Damrau, Nicolas Testé, MüPa 2016.

Május 14-én a Müpában adta elő világszerte sikeres bel canto gálakoncertjét a világhírű operaénekes házaspár, Diana Damrau és Nicolas Testé. Az ünnepelt német koloratúrszoprán és francia bassz-bariton férje a koncert előtti próbák közben adtak interjút az Origónak. Az, hogy Damrau és Testé igazi világsztárok, csak a színpadi teljesítményükből derül ki: a színfalak mögött hihetetlen közvetlenséggel, a kimerítő utazás után is jókedvűen, mosolyogva beszéltek a pályájuk csúcspontjairól és nehézségeiről is.

Milyenek voltak az első benyomásaik Budapestről, a Művészetek Palotájáról és a Nemzeti Filharmonikusokról?

Nicolas Testé: Eddig egyetlen közös próbánk volt, az nagyon jól sikerült. Nagyszerű a zenekar.
Diana Damrau: Számításba kell venni, hogy ők nem is kifejezetten operajátszásra szakosodott zenekar, ráadásul mi bel cantót éneklünk, ami különösen trükkös tud lenni, tehát még inkább le vagyunk nyűgözve a teljesítményüktől. Akárcsak a Bartók Béla Hangversenyteremtől, amely gyönyörű, és csodás az akusztikája. Alig várjuk, hogy itt énekelhessünk!

Milyen szempontok alapján állították össze a közös gálakoncertjük programját? A személyes kedvenceik szerepelnek benne, vagy más volt a fő szervezőelv?

D. D.: Az én hangom inkább a bel canto-énekléshez illik, Nicolas hangja pedig inkább Verdihez. Így szép egyensúlyt sikerült teremtenünk a kettő között. Természetesen én is éneklek időnként Verdit, és Nicolas hangjára is találtunk fantasztikus áriákat. Vettünk fel egy CD-t is: a Fiamma del Belcanto alapvetően az én albumom, de rajta van például a Luisa Miller-duett, amelyet közösen éneklünk.

A fő szempont, hogy fantasztikus zeneműveket adhatunk elő, olyanokat, amelyeket az operába, illetve koncertekre járó közönség igazán szeret.

Tele vannak szenvedéllyel, szépséggel, és mindent, amire képesek vagyunk a hangunkkal, meg tudunk valósítani ebben a műsorban.

Most először adnak koncertet Magyarországon. Először járnak itt?

N. T.: Nem, nem.
D. D.: Ugyan korábban csak próbálni jöttem Magyarországra, de úgy alakult, hogy az viszont az Operaházban zajlott. Egy németországi fesztiválra készültünk, nem is tudom, mi lehetett az oka, hogy éppen Budapesten volt a próba, de nagyon örültem ennek a véletlennek. Nagyon szeretem ezt a várost, és mindig is szerettem volna jobban megismerni. Ez 2008-ban lehetett, de Budapest azóta is rengeteget fejlődött. Nem is beszélve a Müpáról! Egészen lenyűgöző ez a művészeti központ, alig akartunk hinni a szemünknek, olyan óriási.

Általában minek alapján választják ki a turnéjuk állomásait? Legközelebb Ománban lépnek fel...

N. T.: Ebben leginkább a menedzserünk segít. Mostanában a szervezésnél már azt is figyelembe kell venni, hogy két kicsi gyerekünk van. Ezúttal is elkísértek bennünket Budapestre, szóval sok szervezést igényel az utazásunk.

Nicolas Testé a budapesti fellépése előtt. Fotó: M.Schmidt János – Origo

D. D.: Még megoldható, hogy velünk jöjjenek a gyerekek, mert a nagyobbik is csak 5 éves, tudunk vele otthon készülni az iskolára. De így sem egyszerű az utazás: az például, hogy Budapestre eljussunk, több mint 15 órába telt, mert késett a gépünk, és lekéstük a csatlakozást. A következő utunk Ománba szintén nagy vállalkozásnak ígérkezik. De azt szeretnénk, hogy a gyerekek is velünk együtt láthassák azokat a helyeket, ahová az ember nem jut el olyan gyakran. Jövőre például a Los Angeles-i Operaházban lépünk fel...
N. T.:... aztán koncertezünk Mexikóban, Buenos Airesben, Sao Paolóban, Chilében...
D. D.: ...utána pedig újabb európai körútra indulunk.
N. T.: Aztán megyünk Kínába, Dél-Koreába és Japánba is.
D. D.: De néhány éven belül le kell lassítanunk, hogy megadjuk a szükséges stabilitást a gyerekeknek, és alkalmazkodjunk az iskolai beosztásukhoz. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű. Pillanatnyilag mindannyian élvezzük a sok utazást.

Diana Damrau a budapesti koncert után Ománban lépett fel. Fotó: M.Schmidt János – Origo

N. T.: Az iskola miatt másképp kell majd szerveznünk a dolgokat. Esetleg csak egy-egy hétre utazni el a Lammermoori Lucia előadásaira, aztán egy hetet otthon tölteni. Reméljük, a gyerekeknek találunk majd egy jó iskolát Párizsban, és tudunk kéthetes programokat vállalni, ahová őket is magunkkal vihetjük.

Emlékeznek arra, mikor hallották egymást először énekelni?

N. T.: Hogyne! Münchenben voltunk, és egy francia kortárs oratórium, a L'Apocalypse selon Saint Jean koncert-verziójára készültünk. Az első közös próbánkon a zenekarral és a kórussal egyszer csak rám mutatott a karmester, Marcello Viotti, és mindenki várta, hogy kezdjek énekelni. Nem értettem, hiszen nem én következtem akkor. Megijedtem, hogy talán elfelejtettem valamit megtanulni? Diana pedig csodálkozva nézett: Ki ez a pasas, aki nem énekel, amikor kellene? (nevetnek) Később kiderült, hogy tévedés történt: a produkció azt hitte, hogy engem Krisztus és a narrátor szerepére is szerződtettek, miközben a szerződésem valójában csak Krisztusra szólt. Második alkalommal körülbelül két évvel később találkoztunk: Genfben, a Don Giovanniban szerepeltünk együtt. Ő volt Donna Anna, én pedig Masetto.

D. D.: Amikor Münchenben először hallottam énekelni Nicolas-t, lenyűgözött a hangja minősége. Én, mint koloratúra-szoprán, a magas hangommal, imádom a mély hangokat. Ráadásul azt, hogy ő maga lesz Krisztus, még nem is tudtam, az csak később derült ki.

A magyar közönség is láthatta önöket Bizet: Gyöngyhalászok című operájában, mert a Müpában is vetítették az előadás felvételét januárban. Úgy hírlik, a Metropolitan Operaház kifejezetten az önök kedvéért állította színpadra a művet. Milyen volt együtt játszaniuk? Úgy tudom, a hangtípusaik miatt kevés arra a lehetőség, hogy szerelmeseket alakítsanak a színpadon...

N. T.: Valóban. Én bassz-bariton vagyok, így az én hangtípusom nem ad arra lehetőséget, hogy egy pár lehessünk. Legjobb esetben én adom Dianát férjhez, mint a Rómeó és Júliában Lőrinc barátként, de legtöbbször meg kell őt ölnöm, vagy én játszom az apját. A szerelmes szerepe a tenoroknak jut. De ettől függetlenül

együtt énekelni mindig nagyon jó. A gyerekeink is mindig élvezik az ilyen alkalmakat.

D. D.: Készült is egy nagyon aranyos fotó a Gyöngyhalászok előadásán: én Leila, Nicolas pedig Nourabad jelmezében, a kisfiaink pedig kaptak hennatetoválást, és annyira büszkék voltak!

Ahogy alakul a hangom, és inkább lesz lírai szoprán, kevésbé koloratúra-szoprán lírai jelleggel, el tudom majd énekelni a Faustból Margitot, például, és ott is léphetünk fel együtt Nicolas-val. Alig várom. De ugyanígy több szerep is kínálkozik nekem a Hoffmann meséiben, ahol lenne lehetőségünk együtt énekelni. Szerelmes jeleneteket persze nem adhatunk elő együtt, sajnos. A Manonban például Nicolas a szerelmem édesapját alakította - aki elválasztja egymástól a szerelmeseket. De ki tudja, lehet, hogy ez sokkal jobb így. Szerintem a magánéletnek nincs helye a színpadon.

A gyerekeik zenei oktatásához hogyan állnak? Említették, hogy a fiaik élvezik a szüleik fellépéseit, de hallgatnak otthon is klasszikus zenét, fontos felvételeket?

D. D.: Fontos felvételeket minden műfajból! Nem csak klasszikus zenét játszunk nekik. Van, hogy nagy dance partyt rendezünk otthon, amikor mindenféle jó rock- és popzene szól! A gyerekek ezt imádják.
N. T.: Általánosságban nagyon szeretik a zenét.
D. D.: Igen. Amikor Bécsben voltunk, a Manon előadásai miatt, elkezdtem Alexander fiunkat zongorázni tanítani. Nagyon izgatott volt, egyfajta játéknak fogta fel az egészet. Nemsokára már lelkesen mutatta, mi mindent tud. Egyszer például elkezdett játszani egy dallamot, amit teljesen egyedül tanult meg játszani. Kiderült, hogy a Mása és a medve című mesefilm-sorozat zenéje volt az.
N. T.: Egészen a kezdetektől fogékonyak a zenére. Amikor Diana várandós volt, mindkét alkalommal megfigyeltük, hogy a koncertek alatt sosem mozgolódtak a gyerekek. Előtte és utána igen, de amikor az anyukájuk énekelt, ők is figyelmesen hallgatták a zenét!

Diana Damrau és Nicolas Testé interjú közben Fotó: M.Schmidt János – Origo

D. D.: Egyszer, amikor Alexandert vártam, interjút adtam egy operaklubnak. A beszélgetés végén lejátszották a korábbi felvételeim közül Rosina áriáját. Szerintem az lehetett az első zene, amit a kisfiam a hasamban hallhatott, amikorra már kifejlődtek a kis fülei. Érezni lehetett, hogy felismerte: elkezdett bokszolni és forgolódni, csaknem felugrottam a helyemről.
N. T.: A fiúk különösen szeretik az Éjkirálynő áriáját, vagy amikor Ferrando szerepét éneklem A trubadúrból.
D. D.: Alexander viccből már vezényelte is a Metropolitan, illetve a Bécsi Rádiószimfonikusok zenekarát! Sokat számít, hogy állandóan klasszikus zenét hallanak. Nincs bennük idegenkedés tőle:

nem gondolják, hogy a klasszikus zene nehéz volna, vagy csak öregeknek volna való. Számukra ez a fajta zene természetes.

N. T.: Ha velünk jönnek a próbákra, a szünetekben mindig bekéredzkednek a zenekarhoz, és szeretik kipróbálni a hangszereket.

Komikus szerepeikből kiderül, hogy önökre is jellemző a játékosság. A hangjuk mellett a színészi jelenlétüket, képességeiket hogyan fejlesztik?

D. D.: Szerintem ez elsősorban az idővel fejlődik. Kialakul, ahogy az ember készül a szerepeire, belehelyezkedik a történetbe, a szituációba. Át kell éreznünk a szerepünket, de úgy, hogy közben a kontrollt mindvégig megtartsuk. Egy szomorú jelenetben, ha sírni kell, a karakter fog sírni, és nem az énekes, mint magánember. Át kell vinni az érzéseket.

Az alapvető technikákat már az egyetemen megtanuljuk: hogyan kell elesni, ha lelőnek bennünket, hogyan ájuljunk el, hogy közben ne törjük össze magunkat.

De egyébként is nagy filmrajongók vagyunk, szeretjük figyelni, hogyan játszanak a színészek. Korábban az operaszínpadokon talán kevésbé láthatták a nézők a legapróbb részleteket, de manapság, a videoközvetítések korában, amikor moziban vagy tévében, sok közeli képpel láthatóak az előadások, egyre inkább előtérbe kerülnek ezek a finomságok.

Diana több korábbi interjújából is kiderül: kislánykora óta a legnagyobb álma az volt, hogy elénekelhesse Violetta szerepét a Traviatában. Ez az álom 2013-ban valóra vált. Milyen érzés volt, amikor sikerült elérnie a zenei tanulmányai elején kitűzött célt?

D. D.: Nem is tudom elmondani, milyen boldog voltam akkor, és hálás is, hogy minden ilyen jól sikerült. A nagy, utópisztikus álmom volt, hogy Violetta szerepét énekelhessem. Kacagtatónak tűnhetett, hogy én, egy szőke, német lány, a Milánói Scalában énekelhessem valaha ezt a legendás szerepet. Aztán pedig, te jó ég! Mégis megtörtént! És hála istennek nagy siker volt! Egyszerre voltam rettentően ijedt és ugyanannyira boldog, hogy ez ilyen jól alakult. Úgy éreztem magam, mintha a Mount Everest csúcsán állnék. Körülöttem az óriási tér, a friss levegő, de egyúttal a kérdés: Hogyan tovább? Mi jöhet még ezután? Az ember életében mindig kell, hogy legyenek álmok. A mai napig vannak is, de valóban, a legnagyobb álom az volt, hogy Violettát játszhassam. Most pedig számos más területen, más feladatokban érzem magam remekül. A francia operák például rengeteg közös lehetőséget tartogatnak Nicolas-nak és nekem. Kicsit több bel cantót éneklünk, kicsit több Verdit, a jövőben talán még több Strausst... Bőven vannak még felfedezésre váró kincsek.

Diana Damrau és Nicolas Testé gyakran fél évet is folyamatosan turnézik. Fotó: M.Schmidt János – Origo

Nicolas, az ön karrierje során is volt a Traviatához fogható nagy álom, olyan szerep, amelyre egész életében vágyott?

N. T.: Igen, bel cantót mindig is nagyon szerettem volna énekelni. Illik a hangomhoz, a technikája is megfelelő. De nagyon szeretem a francia, a német és az olasz operarepertoárt is, nagyon sok olyan szerep van, amelyet szívesen énekelek. Verdit is különösen szeretem.
D. D.: De amikor először énekelted a Mephistót, az különleges élmény volt...
N. T.: Valóban. Az egy nagyszerű szerep volt. De Los Angelesben például a Hoffmann meséiben fogok debütálni. Az is egy csodás lehetőség lesz.

Úgy tudom, Diana nagyon ellenez mindenféle sebészi beavatkozást, operációt a hangszalagjain. Milyen természetes módszerekkel vigyáznak a hangjukra, illetve oldják meg, ha gond merül fel?

D. D.: Ez a probléma jellegétől is függ. De akármekkora is a baj, nekem meggyőződésem, hogy a műtét soha nem jöhet szóba. Egy külső beavatkozás nyoma örökre megmarad a testen belül, és ez különösen igaz a hangszalagokra. Ha az ember csak fáradt, vagy van egy kisebb betegsége, akkor a legjobb gyógymód a csend. A gyulladásokat csökkenthetik bizonyos enzimek, fontos a sok folyadék, és léteznek kisebb gyakorlatok, nagyon jó rehabilitációs módszerek. De a csend és az idő segít a legtöbbet. Persze ez sokszor nehéz, mert van, hogy muszáj, vagy éppenséggel mi akarunk mindenáron énekelni. Van, hogy nem lehet lemondani egy koncertet vagy fellépést. Ilyenkor mindig mérlegelni kell, a test ugyanis mindenre emlékszik, és lehet, hogy valamiért később sokkal nagyobb árat kell fizetni.

Mi olyanok vagyunk, mint a sportolók, és ez nemcsak a hangszálakra, a gégére vagy a hangképző szervekre vonatkozik, hanem az egész testre.

Fittnek kell maradnunk, oda kell figyelnünk mindenre. Férfiaknál például tilos a súlyemelés a fellépés napján, mert akkor már nem marad erő az éneklésre.

Még a tanulmányaim alatt előfordult, hogy egy gyomorvizsgálat miatt intubáltak, és ebből az egyik hangszálam alatt visszamaradt egy nagy ödéma. Kiderült, hogy a csövet túl gyorsan vagy nem elég óvatosan húzták ki, és ez felsértette a hangszálaimat. Ekkor egészen másfél éven át nem tanulhattam, nem gyakorolhattam, nem énekelhettem. Több mint egy tucat orvoshoz elmentem, és a többségük meg akart volna műteni. De egyikük azt mondta nekem: "Maga még olyan fiatal - 23 éves voltam akkor - , ne gondoljon operációra! A teste szépen, magától regenerálódik majd, csak időre van szüksége!" Kiderült, hogy allergiás vagyok az altatáskor használt szerekre, és azok még nem ürültek ki a testemből, meg kellett tőlük tisztítani a szervezetemet. Az is kiderült, hogy az immunrendszerem nincs egyensúlyban, erre elektroakupunktúrát alkalmaztunk, a gyulladások csökkentésére az étrendemet is megváltoztattuk, homeopátiás szereket használtam, fizikai gyakorlatokat végeztem.

Minden énekes, minden ember keresztülmegy ehhez hasonló kríziseken az életében.

Örülök, hogy velem akkor történt mindez, amikor még tanultam, így a szakmai életem sem sínylette meg annyira, családom sem volt még, akikről gondoskodnom kellett volna. Volt elég idő a felépülésemre, és azóta, lekopogom, valóban jól is vagyok. Kitartottam amellett, hogy bármit, csak operációt ne, és meggyőződésem, hogy ez volt a helyes döntés. A jövőre nézve is.

Előfordul, hogy nemet mondanak egy ajánlatra, bármilyen kecsegtetőnek is tűnik, mert tudják, hogy túlterhelnék magukat vele?

D. D.: Fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül bennünket, akik megmondják, ha esetleg nem kellene valamit elvállalni, ha valaminek még nincs ott az ideje. A tapasztalt énekesek is sokat tudnak segíteni, akárcsak azok az emberek, akik jól ismernek bennünket és a hangi adottságainkat. Mi pedig ismerjük a saját repertoárunkat, és belátjuk, hogy néha jobb több kisebb lépést tenni, mint egy hatalmasat, és esetleg elbukni, tönkretéve önmagunkat. Még akkor is, ha egy-egy szerepet nagyon szeretnénk elénekelni, és nagy a kísértés. Óvatosnak kell lenni.
N. T.: És türelmesnek!
D. D.: Valaha nagy volt a kísértés, hogy elénekeljem Mimi szerepét, mert imádom a Bohéméletet, csak a magam kedvére, hogy kipróbáljam magam benne. Lett is volna lehetőség egy nagy operaházban, de a végén, mindent figyelembe véve, mégis nemet mondtam. Tudtam, hogy utána vissza kellene majd térnem a korábbi repertoáromhoz, és a váltás nem tett volna jót a hangomnak. Az én hangom nem Puccini-hang, bármekkora is a kísértés. Talán két nekem való szerep volna Puccini operáiban, de az elkövetkezendő 7 évben azok sem lesznek még aktuálisak a számomra.

Ugyanezért fordulhatott elő, hogy az egyik első tanára annak idején szigorúan eltiltotta az Éjkirálynő szerepétől, amely később az egyik emblematikus, nagy alakítása volt?

D. D.: Pontosan. Csak képzeljék el, hogy valakiben megvan a tehetség ahhoz, hogy egy napon elinduljon az olimpián, mint magasugró. Lehet tudni, hogy a jövőben rekordokat dönthet. De kezdő sportolóként még csak másfél métert tud ugrani. Akkor tehát nem szabad azonnal a kétméteres ugrással próbálkozni! De, hozzáteszem, lehet, hogy egy elrontott ugrásnál csak beverné a fejét az illető, viszont egy elhamarkodott Éjkirálynővel egy életre elveszítheti a hangját egy énekesnő. Amikor megvan valakiben a drámai ösztön, és szeretné eljátszani ezt a kegyetlen nőt, tudnia kell, hogy az Éjkirálynő áriájában a staccato nem játékos, hanem nagyon erőteljes, és ha erőből énekli valaki, tönkreteszi vele a hangját.

Diana Damrau Budapesten Fotó: M.Schmidt János – Origo

Nem szabad belevágni a megfelelő technika nélkül, anélkül, hogy az énekes pontosan tudná, mit csinál. Amikor valaki végül elénekelheti ezt az áriát, egy egészen más létállapotba kerül. Az Éjkirálynő szenvedélyes tombolásában mérhetetlen energia van.

Álltak valaha együtt színpadon A varázsfuvolában? Hiszen Nicolas-nak pedig Sarastro volt az egyik híres szerepe.

N. T.: Nem, sohasem fordult elő.
D. D.: Pedig milyen nagyszerű lett volna! Olyan jó kis harc van a végén! (nevetnek)

Nem lehet, hogy még sor kerülhet erre?

D. D.: A magam számára nem látok rá esélyt.
N. T.: Esetleg Pamina szerepével...
D. D.: Igen, Pamina egy csodálatos szerep, de nem tudom, szeretnék-e még egy teljes produkciót építeni rá. Az Éjkirálynő egy igazán különleges szerep volt az életemben, azt hiszem, 17 különböző produkcióban énekeltem. De visszatérve az olimpiai hasonlathoz, ez is egy olyan szerep, amelyik mellett semmi mást nem lehet csinálni.

Bár a karrierjük és a magánéletük is egy megelevenedett tündérmesének tűnik, biztos, hogy ez csak a felszín. Nagyon nehéz lehet a beosztásukat összeegyeztetni, megoldani a rengeteg utazást a családdal, ennyi téren helytállni. Miből merítik az erőt, az energiát, azt a vidámságot, ami sugárzik önökből?

N. T.: Az élet senkinek sem egyszerű. Senkinek sem könnyű, aki gyerekek mellett dolgozik, pláne, ha sokat kell utaznia. Ez ugyan nehéz, de mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Ez ebben az igazán jó.
D. D.: Szerintem ha nem szenvedéllyel és teljes, 100%-os odaadással végeznénk a munkánkat, akkor nem is volnánk rá képesek, összeomlanánk. Hiszen a legtöbben a közönségből csak kívülről látják a gyönyörű operaházakat, besétálnak a csodálatos koncerttermekbe. De ha valaki hátramegy, a kulisszák mögé, a backstage-be, láthatja, hogy az olyan, mint egy gyár: mindenütt sötétség, kábelek... Az öltözők már nem olyanok, mint Callas idejében: nem lóg csillár a mennyezetről, nem díszítik a falakat híres, eredeti festmények.

De minden egyes élő fellépésnek olyan minőségűnek kell lennie, hogy az az ember korábbi lemezfelvételeivel vetekedjen. Minden alkalommal az abszolút maximumot igyekszünk kihozni magunkból.

Ráadásul utána nem tudjuk a hangszerünket gondosan elcsomagolni, és selyembe burkolva őrizni. A hangszalagjaink folyamatosan velünk vannak, és az állapotuk a lelkünk állapotát tükrözi. Ha nem vagyunk boldogok, a hangunk sem szól boldogan, ha fáradtak vagyunk, a hangunk is fáradt. Ezért kell a 100%-os jelenlét, és ezért van szükség olyan emberekre, akik eközben mellettünk vannak. Azt hiszem, mi ketten jó csapat vagyunk.

Hogyan fest a naptáruk a müpabeli koncert után?

N. T.: Azonnal indulunk Ománba, a következő koncertre, onnan pedig közvetlenül Torinóba megyünk, ahol a Lammermoori Luciában lépünk fel. Utána a párizsi Champs Élyseés-n adunk koncertet, majd Essenben éneklünk. Azután két napra hazamegyünk, utána jön Barcelona, Genova, Madrid, Firenze...
D. D.: Madridban lesz egy kis pihenőnk, aztán...
N. T.: . aztán jön Orange, New York, ismét Párizs, Los Angeles...
D. D.: Ezért is van az, hogy leginkább csak egy nappal előre gondolkozunk, különben őrületnek tűnhet az életünk.
N. T.: Tavaly például 6 hónapot voltunk távol otthonról, és amikor ennyi idő után hazaér az ember, annyi minden várja! Ott az a rengeteg megválaszolatlan levél... Ez bizony nehéz.
D. D.: Valóságos káosz! A probléma a mi szakmánkkal az, hogy egyfajta cigányéletet élünk. Az életünk minden szempontból távol áll a normálistól. Problémás esetnek számítunk.
N. T.: Az élet semmilyen szinten sem könnyű. De azért boldogok vagyunk.
D. D.: Igen. Az élet tele van kihívásokkal...
N. T.: De mi tesszük, amit tennünk kell.