Apámon nem találtak fogást, ezért engem bántottak

A világ minden jelentős színpadán, így a New York-i Metropolitantől kezdve Londonon és Tokión át a milánói Scala-ig mindenhol fellépett a Kossuth-díjas Harangozó Gyula. Nem túlzás azt mondani, a 70-es, 80-as években ő volt az egyik legnagyobb sztár a táncosok között. Egyszerre volt a Wiener Staatsoper első szólótáncosa és a Bajor Állami Operaház állandó vendégszólistája. Mindezt az után, hogy idehaza megbuktatták az Állami Balettintézetben, „tehetségtelensége" miatt. Ma már azt mondja, az egész nem volt véletlen, így akarták büntetni édesapját, a szintén Kossuth-díjas idősebb Harangozó Gyulát, aki nem akart belépni a pártba. Ő egyébként könnyen vette az akadályt, a világhírű Moszkvai Balett Intézetben folytatta a tanulmányait, ahol kitűnőre vizsgázott. Nagy bánatára ezt később soha nem kérdezték tőle. Volt a Magyar Nemzeti Balett, és a bécsi Staatsoper és a Volksoper balettegyütteseinek is az igazgatója. 2013 óta a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti igazgatója. A Diótörőt az ő koreográfiájában pénteken mutatta be az új vezetésű - Kiss-B. Atilla főzeneigazgató, Apáti Bence balettigazgató és Pfeiffer Gyula főzeneigazgató - Budapesti Operettszínház.

Amikor az interjút egyeztettük, azt mondta a telefonban, hogy egy próbáról jön. Ez már a december 20-ai Diótörő?

Igen.

Mióta próbálják?

Október eleje óta. Az Operettszínház kért fel, hogy rendezzek meg egy különlegesen gyerekbarát Diótörő-balettelőadást a Táncművészeti Egyetem részvételével a két intézmény közös produkciójaként. Ez egy modernebb, pergőbb előadás lesz, mint amit az Operaházban láthatunk a klasszikus értékek megtartása mellett modern látványvilággal.

Amikor a Wiener Staatsoper részére készítettem a Diótörőt, akkor dolgoztam ki, hogy miképpen lehet két intézményben különböző időben próbált részleteket néhány próbával homogén egységgé formálni.

Harangozó Gyula Fotó: Csudai Sándor - Origo

Milyen kapcsolat fűzi a Diótörőhöz?

Ha jól emlékszem, ez volt az első darab, amelyben gyerekként szerepeltem 11 éves koromban az Operaházban. Ezenkívül ez volt a diplomamunkám, pontosabban ezt táncoltam diploma-vizsga koncertemen Moszkvában is, és Budapesten is 1976-ban.

Amikor megérkeztem, egy német újságot olvasott. Ez a kétnyelvűség teljesen természetes az ön életében?

Valójában több nyelven élek, németül olvasok újságot és fejtek rejtvényt, spanyolul olvasok könyvet, de például angolul tárgyalom le a szerzői jogokat a Szegedi Szabadtéri Játékok musical produkcióihoz, ahol művészeti igazgató vagyok, a balettpróbákon és betanításoknál viszont a magyaron kívül az oroszt használom a leggyakrabban.

Diótörő az Operettszínházban, a kép a fotóspróbán készült Fotó: Koncz Márton - Origo

A most készülő Diótörő-produkció zongoristáinak is a túlnyomó része orosz anyanyelvű, hiányos magyar tudással, ezért jól jön, hogy a Moszkvai Nagyszínház Akadémiáján diplomáztam.

Itt azt az érdekes dolgot tudom megemlíteni, hogy miután kitűnőre vizsgáztam az akadémián, megkérdezték, hogy milyen diplomát szeretnék, orosz nyelvű vöröset (mert ott ez járt a kitűnőknek) vagy kétnyelvű orosz-angolt. Az utóbbit választottam, gondolván, hogy „büszkén mutogathatom majd a pályafutásom alatt, amikor a szerződtetéseimnél majd kérni fogják". Ezzel azonban nagyon melléfogtam, mert soha sehol nem kérték a diplomámat, ahová meghívtak táncolni a New York-i Metropolitan Operától kezdve Londonon, Tokión keresztül a milánói Scala-ig.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egy fiatalembernek, aki ekkora sztár, a Wiener Staatsoper első szólótáncosa és a Bajor Állami Operaház állandó vendégszólistája, mennyire könnyű a földön maradnia?

Ezt embere válogatja.

Önnek sikerült?

Azt hiszem, igen.

Így visszaemlékezve arrogáns is csak akkor voltam, ha úgy éreztem, hogy megsértenek, vagy igazságtalanság ér.

Megpróbálja az ember a hivatását és a privát életét különválasztani. Privát emberként igyekszik normális életet élni, családdal lenni, sportolni, pihenni, szórakozni. Néha jó volt elmenni teniszezni, billiárdozni, focizni, persze mindezt hobbiszinten.

És el mert menni focizni?

Amikor a Magyar Nemzeti Balett igazgatója voltam, akkor minden szezon után játszottunk egy meccset a zenekar ellen. Amíg még aktívan táncoltam, igazi meccset csak egyszer játszottam a Salzburgi Ünnepi Játékok művészválogatottjában az ORF válogatottja ellen, de ők nagyon vigyáztak a testi épségünkre. Ez éppen egy sérülésből való felépülésem után volt nyáron. A szezonkezdés előtt letérdeltem beverni egy szöget, és ettől a cseppet sem veszélyes mozdulattól porcleválásom lett, ami miatt megoperáltak. Alig hitték el, hogy ez nem a focimeccs hozadéka volt.
Várjon egy pillanatot, mutatok valamit. (A telefonjáért nyúl, és megmutat egy fotót.)

29 év után összeállt Szegeden az 1990-es Salzburgi Ünnepi Játékok labdarúgócsapatának csatársora: Plácido Domingo középcsatár, Harangozó Gyula jobbszélső, Alvaro Domingo balszélső Forrás: Harangozó Gyula

A művészeknek általában nem szokott menni a szögbeverés. Vagy ez előítéletes?

Én eléggé két lábbal a földön járok, otthon általában mindent meg tudok csinálni a lambériázástól a villanyszerelésig. Legutóbb, miután a szakember csak több hétre előre vállalta a konyhai mosogató bekötésének a cseréjét, magam csináltam meg.

Volt önnek választása, hogy bármi más legyen, mint ami lett?

Persze, hogy volt. Apám volt a Magyar Nemzeti Balett megalapítója, vezető koreográfusa, édesanyám az Operaház első balettmesternője, szinte a színházban nőttem fel, és világéletemben táncos akartam lenni, nem mozdonyvezető, vagy katona, mint minden más rendes gyerek. Apám viszont egyértelműen ellene volt.

Édesanyámmal titokban mentem el felvételizni az Állami Balett Intézetbe, ahová akkoriban még 3.000 gyerek jelentkezett. Amikor felvettek, megmondtuk apámnak, aki erre azt felelte, „ha így döntöttem, ám legyen, de ő majd csak a diplomavizsga koncertelőadásán néz meg, addig ez az én dolgom".

Ezt egyrészt azzal indokolta, hogy soha sem lehet egy gyereknél megjósolni, hogy mire viszi a balettművész pályán, és miután kitűnő tanuló voltam az iskolában, egy kiszámíthatóbb karrierrel kecsegtető civil foglalkozást képzelt el nekem. Másrészt - mint később megtudtam -, miután nem volt párttag, nem szimpatizált a rendszerrel, és már a nyugdíjkor küszöbén volt, mint nemzetközileg is elismert művész, nem igazán tudtak már rajta fogást találni, de rajtam keresztül igen.

Tudtak is rajta ütni, hiszen 14 éves koromban megbuktattak balettból, mint „tehetségtelent". Képzelem, mit érezhetett édesapám.

Ezután az egyetlen dolog, amit értem tett - de ez döntően meghatározta egész későbbi pályafutásomat -, az volt, hogy segítséget nyújtott abban, hogy kimehessek a Moszkvai Balett Akadémiára felvételizni. Mindezt azért, hogy kiszakítson a hazai környezetből, és ott egy idegen országban tiszta lappal indulhassak. Nemcsak hogy felvettek, hanem ugrattak is rögtön egy évet, így visszakaptam a budapesti bukásom miatt elvesztett esztendőt. Azt sajnos már nem érte meg, hogy kitűnőre diplomáztam, de az kicsit vígasztal, hogy a kitűnő érettségimet még megérte.

Ezt hogyan dolgozta fel?

Érdekes módon nem olyan nehezen, mert

a bukásom után sem fordult meg a fejemben, hogy nem balettművész leszek, hanem hittem benne, hogy ennek ellenére is elérem a vágyott célomat.

Tulajdonképpen édesanyámnak köszönhetem, hogy a pályán maradtam, ugyanis, bukásom után szóltak neki a Balettintézetben tanító kolléganői, hogy „ilyen szégyen után az a legjobb, ha kiveszed a gyereket a Balettintézetből". Erre ő azt felelte: „rúgjátok ki, mert akkor később nem hánytorgathatja fel majd nekem, hogy kivettem, pedig lehet, hogy mégis lett volna belőle egy jó táncos".

Akkor az édesapja nem is látta soha színpadon?

Volt, hogy néhányszor együtt szerepeltünk a Coppéliában és a Térzenében, amikor kicsi voltam. De kész táncművészként sohasem látott.

A Bécsi Staatsopernek 10 évig volt az első szólótáncosa, és egyidejűleg a Bajor Állami Operaháznak hét évig az állandó vendége. Hogy bírta?

Ha valaki jól megtanulja a szakmát, akkor a klasszikus balett kicsit olyan, mint a legó.

Van a klasszikus balettnak egy lépésanyaga, amit ha az ember magas színvonalon elsajátítja, akkor nincs igazán technikai problémája, csak a koreográfiával és a művészi interpretációval kell foglalkoznia.

Az sokat könnyít a próbákon, ha nem kell a technikai részét a balettnak százszor elismételni.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Pár hete voltam Zsuráfszky Zoltánnál, ő is egy irtózatos számot mondott, a táncosai szintén 20-25 darabot játszanak, tudnak folyamatosan. Ez nagyon sok.

Én meg csodálom a színészeket, akik annyi szöveget meg tudnak jegyezni, habár nekik azért könnyebb, mert nekik ott van a súgó.

Egyáltalán, hogy memorizálta a darabokat, volt egy külön technikája?

Nem, nem volt. Van, aki lassan, van, aki gyorsan tanul. Szerencsémre én gyorsan tanultam. Ha az embernek rááll az agya, akkor megszokja, és természetessé válik.

Azt mondja, hogy önnek könnyen ment a tanulás, közben, ahogy arról beszéltünk is, a Moszkvai Balett Akadémián kitűnővel végzett, a legeslegjobbak között tartották számon, de mi van akkor, ha koreografál, és a táncosai az ön tudásának csak egy kis részét tudják?

Amikor elkezdtem az igazgatást és a próbavezetést, akkor voltak olyan lépések, amelyek nekem természetesen jöttek, másoknak azonban komoly nehézséget okoztak. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek kivitelezése bárkinek is gondot okozhat. Idővel azonban az ember bölcsebb lesz, tapasztalatot szerez, és megtanulja, hogy miként lehet a legjobban átadni dolgokat a következő generációknak.

És mai napig van, hogy megmutat mozdulatokat?

Ha szükség van rá, megmutatom, bár egyre kevesebbet ugrálok.

Nézem, hogy milyen nadrágot vett fel. Ez egy farmer, abban lehet mutatni?

A próbán persze másik nadrág volt rajtam, de ami most rajtam van, ez is nyúlik, és szükség esetén ebben is meg lehetne mutatni egy-két figurát.

Harangozó Gyula a Diótörő herceg szerepében a Bajor Állami Operaházban, John Neumeier koreográfiájában 1981-ben Forrás: Harangozó Gyula

Visszatérő kérdésem, mondjuk elsősorban zenészeknek szoktam feltenni, hogy attól hiteles egy karmester, ha meg tudja mutatni azt, amit hallani szeretne? Ugyanez az ön szakmájára lefordítva hogyan néz ki?

Ez egy más dolog, nekünk a testünk a hangszerünk, és ahogy öreg New York-i menedzser barátom tréfásan szokta volt mondani:

a műkincsekkel ellentétben a balett-táncos az évek múlásával veszít az értékéből.

Nekem annak ellenére, hogy szerencsém van a genetikámmal, és emellett sportolok és mozgok is, már nem tudnám rendesen megmutatni az egykor remekül kivitelezett mozdulatokat. De nem is ez a feladat, hanem az, hogy akivel foglalkozom, ő tudja interpretálni a mozdulatokat a közönség megelégedésére.

És ki tudják hozni a sodrából? Úgy értem, amikor ötödször mond el valamit, azután jön, hogy „jó elég így kell csinálni".

Előfordult többször, hogy nem bírtam ki, felpattantam és megmutattam egy lépést vagy ugrást, és az asszisztenseim figyelmeztettek, hogy ezt talán mégsem kellene, hiszen nálunk az alapszabály, hogy megfelelő bemelegítés nélkül ne kezdj el táncolni. Ezt tanítjuk már kicsi koruktól a táncospalántáknak, és akkor meg engem ennyi év tapasztalatával elvisz a hév.

December 20-án Diótörő, de mi lesz azután, illetve, hát ez nyílván nem egy előadás...

Nem, ez a sorozat 11 előadás, december 29-vel bezárólag. Remélem ez a karácsonyi mese eljut a közönség szívébe, és okoz nekik egy pár boldog órát.

Budapest, 2013. január 9. Harangozó Gyula Alija Tanikpajeva és Leblanc Gergely szólótáncosokkal gyakorol a Magyar Állami Operaház próbatermében Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Azt mondja, hogy mesélni szeret, de mi az, amit a következő generációnak elmesél, átad?

Mint már mondtam, én a színházba látogató közönségnek és nem a következő generációnak szeretnék mesélni, hiszen a színház az egy itt és most közösségi élmény, mely megélése után, ha a közönség úgy érzi, valamivel kicsit gazdagabb lett, és magával tudott vinni egy darabot az előadásból, akkor már nem éltem hiába.