Ezt mondta Apáti Bence a résztvevőknek, mielőtt elindult a vonulás a magyar zászlóval

Apáti Bence interjú
Vágólapra másolva!
Ahogy az Origo is megírta, szombaton 1848 önkéntes 1848 méter hosszú szakaszon menetelt egy 1848 méteres magyar nemzeti zászlóval Budapesten. A vonulás előtt Apáti Bence szólt a résztvevőkhöz. A Magyar Nemzet főmunkatársa, a Budapesti Operettszínház balettigazgatója beszédét változtatás nélkül közöljük.
Vágólapra másolva!

Szervusztok!

Isten áldjon titeket!

A magyar zászló és címer napját jöttünk megünnepelni.

Méltóságteljesen. Büszkén. Csendben.

De makacsul.

A zászlót, a magyar zászlót, amely a mienk. Amely a magyarságunk, az összetartozásunk jelképe.

Most is büszkén és méltóságteljesen szorongatjuk zászlóinkat.

És dacosan.

Kifehéredett ujjakkal szorongatjuk a magyar zászlót.

Talán nem értjük az idők szavát.

Vagy talán nagyon is értjük.

Értjük, hogy miért is fontos, hogy kifehéredett ujjakkal kapaszkodjunk a magyar zászlóba.

Mindig is értettük.

Még kisfiú voltam, mikor 1989-ben édesapám elvitt a kommunisták utolsó évében tüntetni.

Büszkék voltunk, büszkén vonultunk.

Bátor voltam.

A fiatalok naiv, semmitől sem félő bátorságával szedtem a lábaimat, miközben szorítottam édesapám kezét. Én őt fogtam, ő pedig a magyar zászlót.

Nem tudtam, csak éreztem, hogy valami rendkívüli történik.

Egyszer csak egy helikopter hangja zúgott fel. A tömegen izgalom lett úrrá.

Édesapám, aki semmitől sem félt, ijedten rám tekintett.

Félelem csillogott a szemében. Megszorította a kezem, és fedezéket keresve, sietve egy kapualjba húzott minket.

Kifehéredett ujjakkal szorította a kezem és a zászlót tartó botot.

Nem lőttek. Nem lövetettek.

De akkor, ott megéreztem, hogy mi az a büszkeség, Mi az a dac.

És, hogy mi az a félelem.

Amit egymás kezébe kapaszkodva és még valamibe, amit talán hazafiságnak hívnak, le lehet győzni.

És ki tudná elfelejteni 2006-ot, amikor azért vadásztak ránk a símaszkos, viperás bűnözők, mert a három színt - a pirosat, a fehéret és a zöldet - viseltük. Féltünk?

Igen.

De le nem vettük volna a kokárdát, el nem dobtuk volna a magyar zászlót.

Büszkén és dacosan viseltük el az ütéseket a rúgásokat, a gumilövedékeket.

Elfehéredett, reccsent az ujjunk, amikor bilincselés közben eltörték a símaszkosok.

Azt mondták az ujjainkat törők, a szemeinket kilövők, hogy kisajátítjuk, elraboljuk azt, ami mindig is a miénk volt. Azt ordították, hogy félelmet kelt, hogy büszkék vagyunk a magyar zászlóra, azt mondták fasiszták és kirekesztőek vagyunk, amiért büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk.

Egymás kezét kell fognunk, egymás kezét kell szorítanunk ma is, amikor a megtévesztettek zilált, de agresszív csapatai eldobták a magyar zászlót, hogy vörös és kék lobogókra cseréljék azt. Látjuk, ahogyan vörös és kék zászlókkal vonulnak, halljuk, hogy már nem a magyar, hanem a európai birodalom himnuszát éneklik.

Mert nekik már nem tetszik, hogy "Isten áldd meg a magyart".

Nekik az, hogy magyar, már semmit sem jelent.

Itt vannak ők, újra előbújtak, akik szerint nem baj, ha fogy a magyar, akik Európai Egyesült Államokban és nem pedig nemzetben gondolkodnak.

Most kell csak igazán egymásba és a magyar zászlóba kapaszkodni.

Bátran,

dacosan,

kifehéredett ujjakkal!

Hajrá magyarok!