Medveczky50

2019.09.22. 07:09

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/121. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Létezik egy Richard Wagnernek tulajdonított szentencia, így szól: „A művészet dolga, hogy pótolja az életet, amelyet elmulasztunk.” Nem tudom, tényleg mondta vagy írta-e ezt a smirglis modorú, ám az operatörténet számára új utakat felfedező, nyughatatlan zeneköltő, mindenesetre nagyon illene hozzá. Én pedig most antitézisként írom ide, mert cikkem „tárgyára” Medveczky Ádámra ez a sor egyáltalán nem áll.

Mindenki Medvéje és Ádámja ugyanis nem mulasztotta el az életet. Legalább hatot tudok előszámlálni belőle: az opera-karmesterét (nyilván számunkra ez áll elöl…), a hangversenyező muzsikusét, a korrepetítori-tanári attitűdjét, de természetesen a hivatás felett léteznek más „életek” is, a nagycsaládos édesapáé, a hívő emberé, a nemzetét szolgáló magyaré. Neki aligha volt szüksége arra, hogy valami számára személyesen elveszettet pótoljon a művészetével. Nekünk viszont szükségünk van őrá, mert nem mind tudjuk életünket ilyen kiegyensúlyozottan, derűvel, csendes szóval, mérhetetlen megbízhatósággal, emberséggel és tekintélyt parancsoló szerénység közepette élni. Ami nekünk vagy inkább belőlünk hiányzik, azt egy Traviata-előjáték finom és fájó szépsége, a Budavári Te Deum hegyeket mozgató hittel alátámasztott kórustömbjei, de akár egy zongora melletti, angyali türelmű (és időtakarékosan tömör, lényegre törő!) szerepelemzés, vagy a Kékszakállú előtt csendes ars poeticaként elmondott Prológus révén is megkapjuk tőle. Immár 50 esztendeje: hisz két hete volt napra pontos ideje annak, hogy az Operában töltött, az Operának szánt fél évszázad betöltetett.

Medveczky Ádám a beregszászi előadásonForrás: Berecz Valter

És hol? Természetesen a legjobb, a legszimbolikusabb helyen, éppenséggel Beregszászon, 2500 magyar néző előtt, az Opera együtteseinek élén – a Hunyadi Lászlót dirigálva… Az ilyesmit megtervezni se lehet, és mi, a mostaniak, akiket időnként gonosz kommentekben rajzasztal mellett működőknek aposztrofálnak, igen, a protokollosok időben jött jelzését fogva úgy szerettük volna, ha 2019 szeptember elsején, „a” napon Medveczky Ádámot optimális pillanatban éri a jubileum. És lőn! Egy héttel később, ugyanezen mű előadásával a tatai bő 800-as közönség előtt is mód volt egy kis ünneplésre, de a társulat előtt majd a jövő héten „rendesen” is megköszöntjük. Aligha van nagyobb közszeretetnek örvendő, nap mint nap aktív művésze a Háznak, mint Ádám.

A Hunyadi miatt is arra gondoltam, hogy Nénémnek megmutatom egy minapi interjú részletét, amely sehol nem jelent meg a sajtóban, nem is oda szántuk, hanem életrajzi könyvébe. A ma divatos agyoncsiszolt-kilúgozott beszéddel vagy az efféle memoárokat gyakran elárasztó szuperlatívusz-túltengéssel szemben igen őszinte szöveg, amely sem önszobrot nem kíván faragni, sem mások felett nem mond ítéletet. Tényeket azonban rögzít, és véleményt mond: sosem alakoskodna. Én csináltam, garantálom tehát, hogy szerkesztve is az igazi Medveczky Ádám beszél itt, üdítő őszinteséggel. Hallgassuk csak!

 (…) „Koncerteket csinálok, külföldre utazom, vagy inkább úgy mondanám, a határon túlra, sokat vagyok Erdélyben és Kassán. Basilides-ünnepség is volt ott, ahonnan akkor tudósítást is küldtem. Mivel ott kikutatták, hogy vérrokona vagyok: a nagymamámnak a testvére volt. Basilides Anna volt a nagymamám, testvére Basilides Mária, és elhívtak egy nagy, hivatalos Basilides Mária-emlékavatásra, aki az Operának is fontos volt.

ÓSZ: Hogyne, neki írta Kodály a Gazdaasszony szerepét a Székely fonóban!

MÁ: Így van, és nagyon szép ünnepség volt. Kézdivásárhelyen is jártam most és Marosvásárhelyen is, szóval a határon túli magyar zenekarokkal sokat dolgozom.

ÓSZ: És ilyen kisebb helyeken nem zavar, hogy nem azt a hangzást kapod, mint Budapesten?

MÁ: A bennem lévő emberi tolerancia átvált ilyenkor a zenei elvárások területére is, valahogy abban a pillanatban, már az első próbán látom, hogy mi a maximum, amit el lehet érnem és el tudok érni. És ezt próbálom kihozni belőlük. Craiovaiakkal működtem együtt legutóbb EU-s rendezvény keretében, és ez más volt, mint a magyar vidékek látogatása, mert hát Craiova sosem volt Magyarország, az echte román terület. És a Duna-delta csodás, eddig még nem voltam ott, csak mindig Erdélynek a belső részén.

ÓSZ: Ott nyilván rengeteget kell csiszolgatni.

MÁ: Igen, igen, de minden együttes valóban mást igényel. A marosvásárhelyieket ismerem jól, rendszeresen dolgozom velük. Nagyon keményen tartják magukat, és magyarul lehet ott még instruálni, azt hiszem, két-három román van, néha megkérdem, hogy fordítják-e, vagy átváltok angolra.

Medveczky Ádám köszöntéseForrás: Berecz Valter

ÓSZ: Azt hittem, ilyenkor németül beszélsz…

MÁ: Legutóbb Craiován volt furcsa. Magyarul persze, nem lehetett, hanem németül próbálkoztam. Nem nagyon csípték, erre felajánlottam, hogy mondom olaszul, aminek nagyon megörültek. Olaszul beszéltem velük. Érdekes, a németet újabban sehol sem szeretik.

ÓSZ: És az olasz jól rímel a románnal… Az angollal hogy vagy, Tanár Úr?

MÁ: Nem túl jól, sajnos, annak a tanulása kimaradt az életemből. Elég baj, most látom. A növendékeimtől tanulok naponta. Rám ragad, hogy ők mit mondanak, és egész jól megértetem magam egy szintig.

ÓSZ: Igen, mára a zenei világban is kitakarja a németet és az olaszt…

MÁ: Anno a monarchia hatására a német volt a kultúrnyelv, azt beszélték a szüleim, a nagynénéim, az volt a nyelv, amit illett, kellett tudni. És ez körülbelül a nyolcvanas évektől figyelhető meg, hogy a német szorul vissza, és egyre jobban csak Közép-Európára korlátozódik. Németül már csak a néhai Csehszlovákia területén érvényesülök, esetleg Skandináviában, bár ott is inkább az angol megy már. Hollandiában még lehet németül beszélni, mert a holland nyelv átmenet a német és az angol között.

ÓSZ: Előbb alternatív, de néhány éve már „igazi” Kossuth-díjjal is a tarsolyodban, aktív professzorként és az Opera rangidős karmestereként mitől függ az, hogy milyen egyéb, külső munkákat vállalsz el? Mondjuk egy craiovait, pécsit?

MÁ: Semmitől. Amikor csak ráérek, vállalok fellépést, nem vagyok válogatós. Amivel az életben megkínáltak, arra még soha nem mondtam, hogy na, én ezt nem akarom megcsinálni. Nádasdy Kálmán mondta, hogy vegyes koszton él az ember – ezért is csinálok rengeteg operett-estet, Strauss-estet, sőt egyszer egy félig-meddig musicalt, a My Fair Lady-t is előadtuk Győrben. Ezeket mind el kell dirigálni. Visszatérve az előzőre, Nádasdyval nagyon jó kapcsolatban voltam, mert édesanyámmal is jó viszonyt ápoltak. És aztán együtt is tanítottak a Színművészetin. Amikor az Operában elkezdtem darabokat kapni, édesanyám javasolta, hogy menjek Kálmánhoz, beszéltessem csak az adott művekről. Mikor például a Fideliót tűzték ki velem, vagy a Bohéméletet meg a Háryt. Erre a háromra emlékszem, a Bohémélet nagyon korán jött, '73-ban.

Hunyadi László előadás TatánForrás: Rákossy Péter

ÓSZ: Az egyik első operavezénylésed.

MÁ: Ekkor futott be Sass Sylvie, Mimi, neki is az első szerepe volt. Rodolf a Róka Pista…

ÓSZ: Jaj, a sok állat jön a színpadon? Az valóban megismételhetetlen történet…

MÁ: De most akkor nem azt nem mesélem, hanem azt, amit egyszer a kiváló, sajnos már elhunyt Sudlik Mari írt ki. Én már nagyon régóta az 1.16-osban dolgozom az Operaházban, férjéé, Jancsié a szomszédos terem. A Micimackó így kezdődik Karinthynál: „Medveczky medve, barátainak Micimackó, Kovács János név alatt élt az erdőben…” És ezt Mari szépen kitette, szóval voltak itt vidám, nagyon jó dolgok.

ÓSZ: És Nádasdy végül mit mondott, amit Te mostanság is továbbadsz a karmesternövendékeknek?

MÁ: Azt hittem, csak szól pár szót, erre az lett a beszélgetésből, hogy kettőkor felmentem hozzá, Liliána (felesége, Birkás Lilian, híres szoprán énekesnő) ott tett-vett, hozta a kávékat – és akkor fölnyúlt egy könyvért, kettőtől nyolcig lázasan magyarázta nekem a Bohéméletet. Én azt hittem, ismerem a művet, ő mégis új oldaláról világította meg, kezdve a francia forradalom zenéjével, hogy mennyire rokonságban van a készülődő júliusi forradalom előestéje az operával. Mennyire fontos a nép kitapintható energiája! És többször kimondta: a Bohéméletnek semmi köze az egyéni tragédiákhoz, valójában a fiatalság elvesztéséről szól a darab. A fiatalság a tragikus címszereplő és nem Mimi vagy Marcel vagy Musette. Azért is halljuk, hogy a végén nem Mimi motívumát siratja el, hanem Colline áriája szól, hogy egy korszak lezárult az ember életében. Hogy Colline talán majd elmegy hírlapot írni, Schaunard szolfézstanár lesz, ki tudja? De senki nem marad az, ami addig volt.  És a Háryról is miket mondott…

ÓSZ: Mégis, hol volt idő akkor ezt a tudást átadni? Kaptam valakitől bekeretezve egy 1960-as februári Erkel színházi menetrendet. És azt nézem, hogy 10 nap alatt lement nyolcféle előadás csak a Köztársaság téren, éjjel-nappal játszottak, mindig szinte mást. Volt idő próbálni, ha terem nem volt, a színpadot meg folyton építeni-bontani kellett? Volt idő efféle Nádasdy-elemzéseket elmondani?

MÁ: Arra azért nem, legfeljebb tényleg a lakásán. De általában megvolt a rendezőnek a koncepciója, nekem is a zenét illetően. A nagy művészekkel szemben azért vigyázni kellett: úgy vezényeljem őket, hogy azt higgyék, hogy ők mennek elöl, és közben nekem kell irányítani őket. Csodálatos gárdával dolgoztam együtt. Később Mihály András kezdte el, hogy sorozatban ment 8-10 előadás, és ebből jöttek az egy karmesteres szisztémák egy szereposztással – hogy mindennek gazdája legyen. Ami sok szempontból jó, csakhogy a karmester is ember: egy-két erős külföldi hollandiai koncertemet Amszterdamban kellett lemondani, mert ugye, jött egy betegség és akadályoztatás, akkor ugrani kellett idehaza más helyett, nem volt második karmester. Ez pedig ezzel jár. Visszatérve a Nádasdyra: azt akartam mondani az előbb, hogy nem furcsa-e egy más hangzás, rossz akusztikai körülmények között? Csináltam én már az Esztergomi Bazilikában olyan Szent Erzsébet legendát, ahol négy másodperces visszhang szólt. Alaposan kipucoltunk pedig mindent, dinamika, intonáció stb., de már rég Asz-dúrban játszottunk, amikor még mindig az E-dúr hangja jött a falakról...

ÓSZ: Legalább tercrokon.

MA: Igen, és Liszt azért szerette ezeket. A művei tele vannak vele. Hogy mást ne mondjak, az A-dúr zongoraverseny is hogy indul? Épp így. Nádasdy azt mondta: sose arra törekedj, hogy rákésztesd a tulipánt, hogy rózsa legyen, hanem arra kell rávedd, hogy ő legyen a legszebb tulipán. És tanításnál is tudtam azt, hogy mi az, ami felé el lehet indulni, és mondjuk, Kertesi Ingridtől sem kérhettem, hogy sötétítsd a hangod és legyél drámai, hanem azt kell csinálni neki, amit a hangszerén meg lehet tenni, amiben ő igazán kitűnő. Nem várhatom a klarinéttól, hogy kürtöljön, és bár kívánhatom a brácsától, hogy hegedüljön, de az se fog menni. A brácsa különben csodálatos hangszínnel bír, minden ellenkező híreszteléssel szemben egy jó brácsának igenis nagyon szép hangja van.

ÓSZ: Tanár Úr, arról mit gondolsz így, nyolcvan felé ballagva, hogy nagy kedvencedről, Toscaniniről azt mondták, egyre gyorsabban akart dirigálni, nehogy valaki úgy érezze, hogy az életkor előre haladtával lassul?

MÁ: Ebben nincs koncepcióm. Lehet, hogy a gyors részeket most még gyorsabban csinálom, pontosabban vigyázok arra, hogy a lassúakat még nagyobb nyugalommal és türelemmel dirigáljam. Általában régen is így tettem, igyekeztem a karaktereket világosan elválasztani: ami gyors, az valóban legyen az, ami lassú, azt ne siettessük. A langyos középdinamika és a középtempó nem érdekes.

ÓSZ: És a régi lemezeid, ha azokat meghallgatod, mondjuk a Mozart-koncertáriákat Rétivel, amiket jó rég, harminc-negyven éve fölvettetek, vagy bármi mást, mert rengeteg lemezed van, most nagyon másképp csinálnád? Másképp a mára jelentősen kicsiszolt, felszabadított Mozart-stílust? Akár pont így kiélezve a tempókat, gyorsabbra és lassabbra?

MA: Egy áriánál, te is tudod, hogy az énekest kell kiszolgálni. Ezt még Ferencsiktől tanultam, sokszor hivatkozom rá, mert mellette voltam zenekari tag, korrepetitor és karmester kolléga. Sokat tanultam tőle. Ha te dirigálsz, mindig ura vagy a színpadnak, de ha egy énekes áriát énekel, az az övé. Ő kapja a tapsot, azt kell csinálni, amit ő akar, ki kell szolgálni. Én már csak ennél maradok.

ÓSZ: És ha extrém jegyei vannak, akkor is el kell fogadni? A koronákat és mindent?

MA: Igen, akkor nekem kell alkalmazkodnom. De mondok egy másik példát: vezényeltem Prokofjev Rómeó és Júliáját, amit nagyon szeretek, és akaratomon kívül, de fölborítottam az előadást, mert az egyik részt egyben kértem és ütöttem a végén. Nem tudta kijátszani a zenekar, nem tudta a eltáncolni a balett, gyakorlatilag megálltak velem szemben és néztek engem, mégis mit csinálok? Szóval a karmesteri tempóválasztás nem mindig üdvözítő, nem elsősorban gyors vagy lassú kell legyen, hanem meggyőző. Ez fantasztikus dolog, még fiatalkoromban hallottam egy műsort, az alapkérdése az volt, hogy mi miért tetszik, miért híres. Feltettek egymásután két Beethoven Ötödik szimfóniát, az egyiket Bruno Walter vezényelte és 35 vagy 36 percig tartott, a másik Toscanini, az 25 percig tartott. Nem lehetett mondani, hogy az egyik rossz, a másik még kiváló, mert a Toscanini-féle tele volt meggyőző életigenléssel és hatalmas lendülettel, a Bruno Walter-vezényelte viszont mindent kiénekelt és csodálatos hangzásban ömlött az egész, a lassú tételek ki voltak élezve, ki voltak játszva, és akkor éreztem meg azt, hogyha egy tempó meggyőző, akkor nincs baj. Csak valahogy logikus legyen, természetes legyen. Tempó szempontjából a legnagyobb iskola nekem, amit a pályám második felében kezdtem csinálni, amikor balettet is kezdtem vezényelni, és pont egy olyan világsikert, mint a Sereginek a Rómeóját, de hát erről beszéltem az előbb. Én voltam a tettes, aki bemutatta. Ott konkrét tempókat kell vezényelni, máskülönben, ha gyorsabban megy, kificamodik a boka, másik szereplő kell, korán megy le a függöny vagy épp elkésik, nincs mese. Valahogy az embernek meg kell győznie magát és le kell győznie magát: így kell, ebben a tempóban és ezt így kell dirigálni ahhoz, hogy ne hazug legyen. A tempó egyébként az idő és a ritmus, ez a kettő alkotja a zenét elsősorban, és csak ezután jön a hangmagasság, a dallam és a harmónia.  A lüktetése az egésznek és a menete a ritmus, a ritmikus vezetés, ahogy az életnek is a szívműködés az alapritmusa. Ütőhangszeres voltam, Schwartz Oszkár, a legendás Oszi bácsi tanítványa, ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Nagyon jóban voltunk, még együtt dolgoztunk itt, az Operában a 60-as évek elején, amikor az egyik timpanista már kezdett nagyon beteg lenni, másfél évig vagy két évig fizetett kisegítő voltam, úgyhogy ketten láttuk el az ütős részleget. És ő mondta mindig, hogy „kezdetben vala a ritmus”. Aki a Bibliát olvasta, az tudja, hogy ez egy kicsit át van költve, mert ugye, „kezdetben vala az Ige”, de zenészeknek, főleg ütősöknek a ritmus az, amitől minden származik. Mesélte édesanyám, aki sok mindenkivel dolgozott: épp Fából faragott próba volt, és Sergio Failoni vezényelt. Egyszer csak megállította Bartók nagyon udvariasan, hogy „nem, kérlek szépen oda 82-es metronóm van írva, tik-tik” (metronómot imitál). „Jaj, az én szívem másképp ver, hát mit tudok csinálni?!” - válaszolta a karmester… És nem tudott mit csinálni, Bartók is beletörődött.

ÓSZ: Hát mondjuk, Bartóknak a saját kiírásaival se fér össze a saját zongorajátéka, a felvételeken nem mindig hozza ki a jelölt másodpercre a darabokat.  Nyilván ez nála is csak tájékoztatás, hogy ne lője nagyon mellé a tempót a játékos.

MA: Igen, igen! Vagy például a Concerto második tételére is szabályosan kiírta a metronómot: hát én még soha nem hallottam úgy! Mindig egy giocoso, játékos kedvességű tempóval és karakterrel játszották a zenekarok.

Sikeres volt a beregszászi előadásForrás: Berecz Valter

ÓSZ: Láthattuk pár évvel ezelőtt, amikor a mi kis Fricsay Fesztiválunk zajlott, milyen szeretettel foglalkoztál korán elhunyt karmesterkollégádnak azzal a fiatalkori miséjével, eszembe jutott megkérdezni Tőled, Tanár Úr, tulajdonképpen mindig jól megfért, most is ugyanúgy megfér a Te életedben a szakrális zene és az opera?

MÁ: Nálam összefügg a kettő. Alapjában véve vallásos beállítottságú vagyok, a Művészeti Akadémián a néhány éve zajlott székfoglaló előadásomnak a címe is a Hit és a zene kapcsolata volt. Az istenhit és a zene kapcsolata, ez olyan téma, amiről egy napot lehetne beszélni, én be voltam szorítva negyven percbe. Így is megpróbáltam azért, és lezártam egy idézettel, a Psalmus Hungaricusnak a híres, hatnegyedes tenor imájával. Profán és szakrális, opera és templom: a kettő kiegészíti egymást. Nagyon gyakran vezényelek templomban, nem csak ott, akkor, a Fricsay-misét a Bazilika karzatán, de a Mátyás-templomban is Tardi Laci, a zeneigazgató hívására, rendszeresen. És hát miféle összefüggések nyílnak, ha az ember ott dirigálhatja Liszt Koronázási miséjét, ahol ősbemutatták, de végül a szerző mégsem vezényelhette el!

ÓSZ: Be se akarták engedni, a bécsi udvar össze-vissza görcsölte magát…

MÁ: Azt nem tudtam, be se akarták engedni?

ÓSZ: Végül magyar barátok kijártak neki egy helyet pont ott fenn, a Mátyás orgonakarzatán, de csupa osztrák adta elő és vezényelte a művét.

MÁ: De hát az egy fantasztikus darab, még ha a kiegyezéssel össze is függött és a forradalmat húsz évvel korábban leverő Ferenc Józsefet koronázták is magyar királlyá. Számomra olyan szellemesen vette bele a műbe Liszt a saját magyarságát: egy verbunkosként végig ott húzódik, tengelye az egésznek. És nagyon sokszor felhangzik egy Kyrie eleison, nem lehet nem sejteni benne a Rákóczi-nóta motívumát, és ez nekem azt mondja: jó, azért engedünk, de a magyarság nem felejt, mi magyarok vagyunk, ne vegye annyira biztosra a dolgát!

ÓSZ: 2014-ben szintén Te dirigáltál az Operaház megnyitásának 130. évfordulóján, és emlékszel, ott is volt egy kis Liszt-darab, a Magyar Király Himnusz. Az annak idején azért nem hangozhatott el a megnyitón, mert ugyanarról szólt, hogy a felszínen egy királyhű, sőt rettentően negédes, tisztelettől csöpögő szöveg, „ó, Ferenc József nagy királyunk, de jó, hogy itt vagy, soha meg ne halj”, körülbelül ilyesmi, de az udvarban valaki csak’ észrevette: ez megint egy Rákóczi-időből származó nótának a dallama, és letiltották. Liszt nem bírt magával!

MÁ: Nem, egyébként az a dallam ismert volt (énekli). És Liszt állítólag nem tudott jól magyarul, de amikor a pesti árvíz volt, abban a pillanatban minden hakniját lemondta, pedig folyamatosan tele volt a zongoravirtuóz koncertjeivel Párizs, Szentpétervár, Róma stb. Nem, ő akkor félévig idehaza volt, és ingyen adott hangversenyeket az árvízkárosultaknak.

ÓSZ: Kapott is egy szép díszkardot azért a magyaroktól.

MÁ: Igen, és utána megírta ezeket a rohamindulókat 1848-ban, szabályosan a magyar honvédség számára. Rákosinak volt egy tömegdala, „Dózsa népe állj közénk, hisz itt a helyed”, mint a munkásosztálynak egy dala (ezt is énekli).

ÓSZ: Anno én is játszottam a fúvószenekarban. Ez az induló onnan jött? Liszt dallamával?

MÁ: Igen, de sokan felhasználták az indulóit. És hát ugye a szabadságharc leverése után a Funérailles, amit Batthyány kivégzésének emlékére írt, az magáért beszélt. Persze, mi beszél magáért, és ilyenkor mit mond? Teljesen más példa: három éve az ugyancsak újranyitott Zeneakadémián, a Varázsfuvola-kamaraelőadás kapcsán is felmerült ez a kérdés. Nagyon művelt ember Almási-Tóth Andris, a tanszakvezető rendező (ma az Opera művészeti igazgatója), de nekem a Varázsfuvola egyértelműen és nagyon nem ezt mondja. De ez volt Galgóczy Judittal is, aki szintén nagytudású művész.

ÓSZ: Ajaj, most az Opera területére tévedünk, ami nagyon helyes, csak hát bírálni az intézmény Trubadúrját…

MÁ: Én csak azt mondom, kicsit túlmagyarázta a dolgot. Az világos, hogy ha úgy akarom, az élet maga is egy tébolyda, de ha ezt akarom megmutatni, akkor kell egy olyan operát írni, amely éppen erről szól. Én hiszek Sarastro jóságában, hát az pontosan így van megírva a zenéiben.  Végül is mi lenne, ha az én személyes ízlésem döntene a partitúra összeállításában is? Akkor mondjuk, a Varázsfuvolában áthangszerelném Papageno áriáit zenélő fűrészre, meg dzsesszdobra meg hawaii gitárra. Mert, mondjuk, nekem nem tetszik, hogy pánsíp van benne, meg vonósok. Egy kicsit elszaladt a rendezőkkel a ló, sajnos. A karmesterek is hibásak, mert engedik, mert a rendezőknél sokkal szelídebbek.

ÓSZ: A hangszerelés szent, azt értem. De pontosan ezért kellene azt gondolnotok, hogy az őrizendő mű maga a partitúra, nem?

MÁ: Dehogyisnem.

ÓSZ: És azt ti úgyis eldirigáljátok. Rendező a tempóba, a zenei jegyekbe erőnek erejével ne szóljon bele. Eljátsszátok, ahogy végül a legjobbnak gondoljátok, tehát nem sérül…

MÁ: Eljátsszuk, csak ha mást mond a partitúra, mint ami történik a színpadon, akkor valahogy a szinkronitás elvész.

ÓSZ: Szerinted Sarastro nem szerelmes Paminába?

MÁ: De.

ÓSZ: Egyszer jelét is adja, az első felvonás fináléjában, cirkalmas, áthevült dallammal…

MÁ: Pontosan. Sőt, volt egy ilyen régi szövege: „Erőszakolni nem kívánlak”. Hogyne. De ez a vágyás körülbelül az a fajta, mint ahogy Sachs szerelmes Évába, tudja, hogy mégis le kell mondani róla, és segíteni kell a szerelmeseket, hogy közös céljukat ők elérjék.

Tatán vezényel Medveczky ÁdámForrás: Rákossy Péter

ÓSZ: Wolframnak is van egyetlen mondata, mikor beviszi Erzsébethez Tannhäusert…

MÁ: A tercettes kis rész, amit húzni szoktak elég hülye módon, igen.

ÓSZ: Olyan érdekes, hogy ő sem egy androgün szent, aki csak békességet szerez meg szerelmeseket összeszervez, aki csak intézkedik, hanem – titkon szerelmes Erzsébetbe.

MÁ: Igen, pontosan. Ugyanakkor ő az, aki, odavezeti Tannhäusert a felismerésre, hogy egy angyal adta érted éltét.

ÓSZ: Itt ez a három, kivételesen nem gonosz vagy fumigátor bariton hős, és éppen csak Posáról nem derül ki, hogy ő is szerelmes lenne a másikba, a Don Carlos Erzsébetébe vagy valakibe. Ő egy ilyen önzetlen alak.

MÁ: Igen, igen.

ÓSZ: Posa és Carlos életre-halálra barátok. Neked vannak ilyenek, Tanár Úr?

MÁ: Nincsenek, megmondom őszintén. Vannak jó ismerősök, jó haverok, vannak gyerekkori barátaim, de ez csak abban testesülhet meg, hogy évente egyszer néha összejövünk. Most is lemegyek Tasra, ahol gyerekeskedtem, találkozom azzal a fiúval, akivel együtt mentünk a Dunára, együtt fociztunk, együtt szívtuk az első cigarettát tizennégy évesen, együtt rúgtunk be először a faluszéli kocsmában. Szóval ezek a közös emlékek, ezek közel hozzák az embert. De a barátkozáshoz idő kell, az pedig sajnos, nincs, soha nem is volt nekem.

ÓSZ: Most is úgy van különben, ahogy annak idején, húsz éve mesélted? Fáradtnak tűntél, kérdeztem, „hogy telik egy napod, Tanár úr?”. Válaszoltál: „órákat adok itt, a Zeneakadémián, vezénylek ott, az Operában, próbát tartok amott, a Telekomnak vagy a győrieknek, és akkor a végén ágyba kerülök, ott kinyitom a partitúrát, és úgy alszom el, hogy tanulok”. Ez most is így van?

MÁ: Igen, és aztán vett a családom nekem egy karosszéket, mert párszor megesett, hogy oldalra dőlve aludtam el.

ÓSZ: Tehát is így ér véget a nap, hogy egy kotta fölött, álmodban is dolgozva?

MÁ: Nem rendszeresen, de sokszor. Most már tanulni azért jobban van időm és kihasználok minden lehetőséget, akár villamoson is. Talán ezért nincs autóm, mert akkor, ha elkezdenék olvasni, keresgélni, hogy a fagott játssza-e a melléktémát, vagy az oboa, jönne egy bumm! És akkor már késő…

ÓSZ: Az is érdekes, hogy vannak szelídebb karmesterek, és azokat gyakran nem veszi komolyan a zenekar, de Te úgy tudtál szelíd maradni, hogy miközben emberi közelségben maradtál a zenészeiddel, mégis komolyan vettek. Ennek mi a titka?

MÁ: Nem mindig volt így, hozzá kellett fejlődni, mert kezdetben máshogy csináltam, megmondom őszintén. Úgy próbáltam, hogy csak a technikai pontosságokra figyeltem, hogy tiszta legyen, együtt legyen, pontos legyen, lépjen be az illető, és amikor kezdtek önálló zenekaraim lenni, először ugye a Matáv különböző nevek alatti formációi, utána Győr és mások, rájöttem, hogy ilyeneket mindenki mond, mégsincs igazán foganatja. Viszont, ha az adott zene tartalmából, jelentéséből ad kifejező instrukciót a karmester, az életből vesz hasonlatokat, az sokkal többet ér. Csak egy jól eltalált hasonlattal, az ember eléri, hogy rögtön másképp játsszák azt a karaktert. Kifejezési igény kell legyen, és van is a muzsikusokban, nemcsak a technológiai perfekció. Ez a közlekedési rendőr-része a mi hivatásunknak, és nagyon sokszor a puszta kézzel közléssel is ki lehet fejezni, hogy mit akar az ember. És amikor ez nem elég, akkor kell beszélni, és az az emlék, hogy játszottam zenekarban, valahogy mindig működteti bennem a szeizmográfot: érzem, hogy „na, most unják, most valamit be kell dobni”, vagy kevésbé gyakran leállni. Érzem én, tudom én jól, hogy mik azok az arckifejezések, amikor váltani kell. Öt éve meséltem már a karmesteri Arkhimédesz-törvényről, ugye? Ma is igaz! Mindig eszembe jut, ugyanakkor valahogy a zenei érdeklődést fel kell kelteni. Nehéz próbálni, igényesnek kell lenni, ugyanakkor hagyni is kell őket játszani legalább 10-15 percig, és aztán visszatérni a hibákra. Amikor percenként, vagy akár pillanatonként leáll az ember, szétrombolja a próbát. Ha a dirigens azt hajtogatja: „izé, kérem szépen, vigyázzunk, legyünk együtt – ezzel maga alatt vágja a fát. Hát azért van a karmester, hogy legyen együtt a zenekar! Dinamika miatt se kéne leállni, jegyezve van az a kottába.

ÓSZ: És hogy látod most? Az elmúlt öt évhez tartozik, emlegettük is szőrmentén, hogy újra a Zeneakadémián, és most már a karmesterképzőn is tanítasz. Lesznek tehetséges fiatal karmestereink hamarosan?

MÁ: Hamarosan nem. Vannak tehetséges karmesternövendékek, akikből az évek folyamán majd az válhat, de fontos az is, hogy jól zongorázzanak, az nagyon fontos. Belőlük esetleg 5-10 év múlva kinőhet egy újabb komoly generáció. És nem lehet a tömegtermelés hibájába sem esni. Amikor odakerültem, 12-en is voltak a szakon, ez Magyarországon rengeteg, ezt nem lehet. Amikor Kórodi Gidához (Kórodi András karmester, professzor) jártam, akkor egy osztályban négyen voltunk. Eléggé jól összetartoztunk, Kovács Jancsi, Várady Kati szegény, és egy Kovács Zoltán nevű fiú, aki később Debrecenbe került. Négyen voltunk öt éven keresztül csak. Most vannak végül hatan.

Taps TatánForrás: Rákossy Péter

ÓSZ: Arról is beszélsz nekik, amit én valaha Tőled hallottam? Csak így halkan mondtad: hogy lehet, hogy Te, akinek Erkel életműve annyira fontos, a Hunyadit jobban szereted, mint az emblematikussá lett Bánkot.

MÁ: Nem, valójában a mostani fejemmel a Bánkot is nagyon szeretem. Mindegyiket másért. A Hunyadi zeneileg tökéletesebb, pl. olyan nyitánya van, ami egy kiváló típusa a csodálatosan megkomponált olasz formanyitányoknak. Tehát az összes dallam benne van, bevezetés, visszatérés. Eszembe jut a karmester, aki pár éve is Domingóval jött.

ÓSZ: Eugene Kohn? Ő dirigálta a gálaestjeit.

MÁ: Telefonáltak nekem, hogy a kolléga érdeklődik, nálunk hogy szokták húzni a Hunyadi-nyitányt? Hát, mondom, sehogy.

ÓSZ: Nyilván az ismétlésekre gondolt, nem?

MÁ: Adná magát rögtön odamenni a végére a második kisdob után, de az a megoldás ott még nem ér össze. Javasoltam neki, egyet lehet csinálni, ha húzni akar, játssza el az Ünnepi nyitányt, az rövidebb. De a Hunyadit nem lehet megcsonkítani, az egész egyszerűen olyan, azt nem lehet megtörni. A hangversenyen az Opera zenekara végül a csonkítatlan nyitányt játszotta.

ÓSZ: Onnantól, hogy szóltál, jobban figyeltem a Hunyadira én is, és a friss, a semmiből előlépő fiatal Erkel hangját hallani benne, amit többé ebben a pompában nem figyelhetünk meg. Ugyanakkor minálunk manapság a Bánk nagyobb hangsúlyt kap.

 MÁ: Eldönthetetlen kérdés. És vannak ilyen mű-párok: Parasztbecsület, Bajazzók. Az előbbiben vannak a csodálatos dallamok, a Bajazzók pedig mint opera zseniális. A két Muszorgszkij-darab: a Hovanscsina a világ teteje, ahogy megszólal, és mégis a Boris az, ami izzik. Talán említettem már Nádasdy Kálmán mondását, hogy vegyes koszton él az ember, így mondok könnyebb példát is: egymás mellett a Cigánybáró és a Denevér. A cigánybáró dallamilag és énektechnikailag nagy feladat, Barinkay és Szaffi szerepe sokkal nehezebb, van olyan nehéz, mint egy Puccini. Mégis a Denevér fantasztikus, spriccelő szellemessége ragadja el az embereket. És ilyen a Hunyadi-Bánk is. A Hunyadi-nyitány a legmagasabb minőség, és ott van, hogy mást ne mondjak, az utolsó jelenet, az nagyon szépen meg van írva, tiszta zene.

ÓSZ: Egy harmincegynéhány éves fiú tollából, néhány évvel a forradalom előtt.

MÁ: És amikor már Latourt leszúrták és a Lamberget levonszolták, vagy fordítva, a Latourt levonszolták a hintóról, és szíven döfték, akkor már a Meghalt a cselszövőt énekelte a pesti tömeg (valójában mindkettőt meglincselték, Latourt Bécsben, előtte nem sokkal Lamberget Pesten). A Bánk bán jóval utána íródott, a Bach-korszak alatt. Nagy felfedezése volt az életemnek, amikor Szent Erzsébet legendáját vezényeltem: az tényleg egy opera! És talán kevesen rakják össze, hogy a Bánk bán Gertrudisának lányáról van itt is szó. Thüringia, 13. század is stimmel, és amikor a kis Erzsébetet a mágnások odaviszik, a Liszt-darabban megszólal a mama motívuma! Erkel zenéje!

ÓSZ: Volt idő, hogy egymás felett laktak a Vörösmarty utca sarkán, Erkel volt Liszt helyettese a Zeneakadémia zongora tanszakán, Liszt egyszer még a készülő Dózsa-partitúrába is belepillanthatott, el is játszotta, menedzselte volna a Hunyadi külföldi bemutatóját – és ma is ott ülnek csak ők ketten az Operaház homlokzatán… Egyszóval számos összefüggés van kettejük között. 

MÁ: Igen. De ha most Gertrúdra, a Bánk által végül is megölt királynéra visszagondolunk, magyarként mondom: akármilyen dolgokat is tett, elnyomta a magyarokat, eközben tényleg nagy szerelmekben fénylett ő, hisz olyan gyermekei voltak, mint a későbbi IV. Béla vagy Szent Erzsébet. Petőfi a nagy hevületű forradalmisága miatt írta azt a királyról, hogy „papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette”. Hát II. Endre is korának egyik legnagyobb királya volt, amit a krónikák is feljegyeztek.

ÓSZ: Keresztes hadjárat, és egyfajta magyar Magna Charta.

MÁ: Igen, az Aranybulla. Haladó szellemiségű király volt, a Bánk Bán-epizód beárnyékolta a működését, de egy nagyon nagy, méltó apja volt IV. Bélának, a második honalapítónak.

ÓSZ: Nem baj II. Endrét lehet szidni, csak II. Andrást ne szidja senki… De nem akarom elviccelni a végét.  Egy komoly kérdés ugyanis még hátra van. Te magad, Tanár Úr, meddig akarsz vezényelni?

MÁ: Amíg megy, amíg a Jóisten engedi. Úgy érzem, hogy megy még.

ÓSZ: Tehát akkor nincs benned kimondva, hogy ha majd nyolcvan leszel, és utána már az unokáknak élsz és megírsz egy sokkal részletesebb memoárt, vagy befejezed a Fúga művészetét vagy bármi.

MÁ: Nem, nem szabtam magamnak ilyesfajta belső határt, amíg fog az agyam és fel tudom emelni a kezemet, csinálom. És amíg zongorázni is tudok, mert az a tanításhoz kell.

ÓSZ: Lehet, hogy már ott tartasz, hogy nem is fáraszt, hanem pihentet a vezénylés?

MÁ: Hát mostanában furcsa dologra jöttem rá. Vannak periódusok, amikor rengeteg üggyel kell egyszerre foglakozni, elintézni dolgokat, telefonálni, zenekari anyagnak utána nézni, zenei versenyekkel bíbelődni, nézegetni a stimmeket, megfelelnek-e vagy sem…  Hál’ Istennek elég szép család is van körülöttem, öt gyermek, már unokák, de ott is vannak azért elintéznivalók. És amikor sok elintézni való után leülök, és kinyitom a kottát, akkor tényleg elkezdek pihenni. Valahogy ez az én andaxinom – a gyógyszernév az andantéval egy tőről fakad –, akkor már nincs semmi bajom a világgal, sőt, nagyon is jó, hogy ennyi minden dolgom van. Mert az élet igenis mozogjon, s aztán amikor belemélyedek a muzsikába, akkor tényleg megáll a világ egy picit. És az akkor nagyon, nagyon jó…”

Medveczky Ádám 78 éves, 50 éve a Magyar Állami Operaház aktív művésze. Egykori növendékeként is kívánom, együtt a Társulattal, hogy a Jóisten, a családja, a nemzete és a hivatása tartsa meg – karmesteri pálcát fogó – „jó karban” még nagyon sokáig.

 „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

 2019. szeptember 20. Budapest