Foci és Opera, avagy luxus-e, ha tornatermet avatunk?

Kedves Néném,   Napra pontosan két hónapja, hogy nem írtam Önnek. Oka nem az, hogy ötvenévesre átbillenve már ne fogna a ceruza, s az ember (elképzelt) nagynénje ne érdemelne meg holmi levéláriákat. Nem, más a „baj”, éppenséggel avatunk! Végre, az Eiffel Műhelyházat – és ez a folyamat önmagában is több hétig tart, nemhogy az előkészítése. Az átadások márpedig megkezdődtek, és ez most már túlmutat tavalyi próbaüzemen, mostani tűzoltó- és más hatósági bejárásokon. Furcsállhatják páran, de az Eiffel Műhelyház egy hónapos átadási maratonja nem zenei vagy táncos eseménnyel, hanem az ún. Járay pálya avatásával startolt el tegnap.

Van ugyanis ennek a hatalmas, huszonezer négyzetméter alapterületű, szegecselt acél műemlék csarnokrendszernek egy olyan hátsó szeglete, ahová már nem akartunk próbatermet építeni, messze is esik attól a határvonaltól, amely már üzemi területnek számít majd, mélyen mögötte fekszik ugyanis. Belmagassága ennek is hatalmas, valódi, elfogadható akusztikai jellemzőkkel felruházni komoly kiadás lett volna, így a sokkal olcsóbb, bár bizonyára első blikkre meglepő tervet valósítottuk meg: tornacsarnokot alakítottunk ki ott. Mielőtt bárki hozná a (közpénz-)számológépet – egyébként hozza csak! –, jelzem, hogy a szomszédos Festőterem és Óriásraktár miatt amúgy is megépített betonfalakat csak lefestettük fehérre, és aljzatként a máskülönben próbához szükséges hajópadló helyett műanyag sportborítás került a lábak alá. Ezenkívül már csak két kapu, néhány sportszer (bordásfal, pingpong-asztal, háló stb.) beszerzése volt a feladat, és a teremfoci, a kézilabda, a streetball, a tollas és a lábtengójátékhoz szükséges vonalak felfestése, néhány labdacsillapító háló belógatása. Így lett a Járay pálya az Eiffel Műhelyház legolcsóbb terme, szemben pl. a Bánffy színháztermi technikájával, a Festőterem padlófűtésével vagy a zenekari stúdió akusztikai burkolataival.

De mi is ez a tornacsarnokügy, amelynek kapcsán az elfelejtett tenorista, a valahai dekatlonista Járay József még vagány emléktáblát is kapott? Néném, 2013 szeptemberében nekem jutott a megtiszteltetés, hogy Örökös Tagjaink bölcs, szuverén döntése nyomán – Bartha Alfonz egykori tenorkolléga mellett – Járay Józsefet is Örökös Taggá fogadhassam mint a Magyar Állami Operaház regnáló képviselője. Számomra ott indult a Járayval való ismerkedés, korai halála után 43 esztendővel (szerintem legközelebb róla írok külön cikket Önnek! Megérdemlik – mindketten!). És azon az őszön már előttünk volt egy korai tervrajz egy bizonyos (munkacímén) Eiffel Bázis nevű létesítményről, és már a koncepciótervbe odaerőltettem a hátsó traktus egyik hajójában a PÁLYÁT.

Ez is afféle hely, amely mint a művészi célok, ugyancsak a régmúlt aranykorok nívóját célozza, de mai eszközökkel. Amennyire a parvenü kommunistáknak a legfontosabb reprezentációs terükké vált az Operaház épülete (írtam erről nem keveset, legutóbb „a 14 éves személyigazolvány-tulajdonos ifjú elvtársakat” dicsőítő kép került elém, naná, hogy azt az ünnepséget is az Ybl-palotában rendezték…), úgy maga az intézmény is kiemelt figyelmet kapott. Vezető énekeseinek fizetése az állami csúcsvezetők hivatalos javadalmazása felett járt, és – sok egyéb mellett – oly kiemelt státuszt jelentett az Opera számára, hogy pl. virágzó sportklubja is lehetett. Szakosztályokkal, csónakházzal a Dunán, mit mondjak még?

Talán azt, hogy ugyanazon 2013-as év tavaszán, nekem jutott osztályrészül az is, hogy egy utolsó aláírással levegyem a virtuális lélegeztetőgépről ugyanezt az operás sportegyesületet. Emlékszem, ahogy Farkas István harsonaművész, szakmabéli becenevén Kinca, aki amúgy megtörhetetlenül vidám figura, lógó orral hozta a papírokat, és a már hosszú évek óta önálló életjelet nem mutató klub megszüntetését kezdeményezte, nem is tehetett mást cégbíróságilag. Pár hónap telt csak el aztán, és az Eiffel koncepciótervébe tényleg belevetettem egy tornacsarnok ötletét, sőt, tavaly Kincának elsőként mutathattam meg a csarnok már álló, akkor szürke és nyers falait, de bevallom, a 2013-as rossz érzés, hogy patinás értéket vagyok kénytelen kukába hajítani, csak ma reggel múlt el belőlem. Majdnem pontosan hét évet kellett ahhoz elmorzsolnunk, hogy tényleg használható tornatermünk legyen, és megvethessük az új operai sportélet alapjait.

Az új csarnokot focitornával avattuk fel – annyi jelentkező volt belülről, hogy egy héttel korábban, még bérelt pályán selejtezőt kellett tartanunk, így vívta ki a képviseleti jogot a mi futásban is mindenkit lenyomó aranycsapatunk, a Statiszták-dominálta férfiszakasz. Öt ellenfél érkezett, végül az építkezést fővállalkozóként bonyolító Strabag nyert, de a tervezést végző KÖZTI, a Nemzeti Színház, a Magyar Színészválogatott és a Parlament csapata is helyt állt késő délutánig zajló körmérkőzéseken. Az Opera rézfúvósainak Liszt-fanfárja és a Himnusz eléneklése után Sárfalvi Péter, az EMMI helyettes államtitkára, korábbi sokszoros világbajnok öttusázó mondott frappáns, avatóbeszédet, és végezte el helyettem, a térdműtétből lábadozó helyett a kezdőrúgást is. És karmester kollégánk, Erdélyi Dani nagy profizmussal (és érvényes licensszel!) vezette a meccseket, az elbűvölő köztévés sportkommentátorra, Berkesi Juditra ez ugyanúgy igaz, vele a női princípium is megjelent a csarnokban. Volt mit puhítani, kemény csaták folytak, de vér nem, és boka se tört egy se, nem úgy mint 1896-ban!

Mert Néném ha hiszi, ha nem, azért is kellett nekünk – igaz, a legkisebb, de még szabályos – footsal, magyarán: teremfocipályát kialakítani az Eiffelben, mert a magyar foci bölcsője éppen itt ringott! Amikor egy Löwenrosen Károly nevű atyafi angliai tartózkodásából végre hazatelepült, és épp itt, a MÁV már akkor tíz éve működő Északi Járműjavítójának Eiffel-csarnokában lett mintaasztalos, vele nemcsak albioni kitekintés, de egy barna bőrgolyó is érkezett a nagy kőbányai magyar valóságba. Innentől átadom a szót egy korábbi, hangulatos Origo-cikknek:

„Százhúsz éve, 1896. november 1-jén játszották az első nyilvános futballmeccset Budapesten. (…) Magyarországon a 19. század utolsó évtizedeiben honosodott meg a labdarúgás, és igen hamar nagy népszerűségre tett szert. A sportágról szóló első ismertetést 1879-ben Molnár Lajos írta "Atlétikai gyakorlatok" című könyvében, igaz, a focilabdát összekeverte a rögbilabdával. Szokolay Kornél 1886-ban a Képes Sportnaptárban Három angol labdajáték címmel adott közre cikket, majd 1896-ban Bély Mihály és Szaffka Manó tollából Angol rúgósdi (Futball) címmel megjelent a sportág első magyar nyelvű szabályismertető füzete.

Különböző történetek keringenek arról, hogyan került az első futball-labda az országba. Az egyik forrás szerint a "footballt" Esterházy Miksa, a Monarchia attaséja hozta be 1875-ben, a másik szerint Harry Perry, az atléták angol edzője, aki a Ludovika Akadémia tanárait és növendékeit tanítgatta. Biztosat nem lehet tudni. Az első meccs megrendezésének ötlete viszont minden kétséget kizáróan Löwenrosen Károly nevéhez fűződik. Az építészmérnök sportember Amerikában, illetve Angliában tanult és dolgozott, majd 1895-ben a millenniumi kiállításra tért haza. A kiállítást követően a MÁV Északi Főműhelyében kapott állást mintaasztalosként, az első meccs résztvevőit is ottani munkatársai közül toborozta.

A Charly (sic! – ÓSz) becenévre hallgató mérnök két angol munkatársával küldetett igazi labdát a sportág őshazájából Budapestre. ’Charly abban egyezett meg a két angollal, hogy a labdát valami festékfélébe mártják, hogy újnak ne tűnjék fel, és így ne kelljen érte vámot fizetni. Meg is érkezett a labda épségben, de a vámházban gyanúsnak találták a csomagot és felbontották. Ennek eredményként 11 forint (abban az időben egész vagyon!) bírságot róttak ki Charlyra. Egyedül nem bírván a súlyos terhet, közadakozásból váltották ki a labdát. Ez úgy október vége felé történt. Bevitték a labdát a Törekvés dalárdájába, ahol csodálkozva nézte mindenki. Charly kioktatta a játszani akarókat, hogy aki igazi footballista akar lenni, annak legelőbb fel kell áldoznia valamely, vagy egyetlen fekete nadrágját és felében le kell vágnia a szárait’ – írta a Nemzeti Sport 1922. március 6-i számában Gerhárd Lajos, az MLSZ igazgatója.

Három hónapos felkészülés után, 1896. november 1-jén Budapesten, a Pékerdő egyik tisztásán (a mai MTK-pálya területén) megmérkőztek. A visszaemlékezés szerint a leendő nézőközönségtől – köztük voltak a nős játékosok feleségei is – előre beszedték a belépti díjat, fejenként egy hatost, és így hallatlan bevételre, 30 forintra tettek szert. (Más források szerint 300 jegyet sikerült értékesíteniük elővételben, egyenként tízkrajcáros áron, de ez ugyanaz a bevétel – ÓSz.) A mérkőzés napjával azonban balszerencséjük volt, reggelre ugyanis 25 centiméter hó esett, ezért a játékosok nem akartak átöltözni. A felszerelést előzőleg úgy állították össze, hogy a hosszú alsónadrág szárát, valamint a kék gyári munkanadrágot rövidre vágták, a bakancsokat pedig megstoplizták. Végül bekecsben és csizmában játszottak, csak Winkler József (a későbbi válogatott Winkler fiúk édesapja) és Löwenrosen öltött mezt. Mivel a pálya sem volt tökéletes, és a játékosok sem voltak képzettek – legalább annyit rugdosták egymást, mint a labdát –, több sérülés történt, köztük három bokatörés. A mérkőzést húsz perc elteltével lefújták. Az összecsapás a játék durvasága miatt "a pékerdei csataként" vonult a honi futball történelemkönyvébe.

A meccs végeredménye nem ismert, de szállóigeként fennmaradt, hogy a "Rókus Kórház csapata győzött 3-0-ra". Gerhárd Lajos sportújságíró is gúnyosan utalt arra, hogy a három bokatörést szenvedett játékost – Lászlót, Hajóst és Schaffhausert – a Rókus Kórházban ápolták. Gerhárd szerint a súlyosan sérült játékosok feleségei bosszút esküdtek Charly, "az amerikai bolond" ellen, aki hetekig nem mert hazamenni.”

Ha Néném még ébren van egy fociba hajló cikk olvasása közben, akkor hadd szögezzem le, hogy az Északi Járműjavító világlátott asztalosának szenvedélyéből kinőtt nagypályás magyar labdarúgás még abban az évben produkált (szinte) ugyanezekkel az amatőr vasúti dolgozókkal nagyon nagyot – ugyanabban az évben tehát, amikor a bizonyos Gerhárd Lajos visszaemlékezését a Pékerdőről rögzíti a korabeli média, tehát 1922-ben. Itt a link, amiben mi is áll? Hogy a mi Operánk most avatandó Műhelyházában anno működő elődök barátságos karácsonyi meccsen, de mégiscsak otthonában győzték le a Juventust! Méghozzá úgy, hogy Torinóban vesztésre álltunk az első félidő után, nem vették tehát az olaszok ezt olyan lazán, nekik is kínos lehetett a 4-3-as végeredmény – a magyar vasutasok javára… (az edzők neveit véletlenül felcserélte az olasz honlap).

Ez a múlt is kötelez ám, nemcsak a Pataky Kálmánoké. Járay József személyében a tenorista és a sportoló is példamutatóan állt elő, fonódott össze pályanévadóvá, legközelebb tényleg róla írok hosszabban.

Viszont abban legyen Néném 1000 százalékig biztos, hogy egy ilyen – ahogy az elején írtam – relatíve kevés forrást mozgató beruházási rész-cél ugyanúgy a közönség javát szolgálja, ahogy egy zongora vagy egy partitúra, esetleg egy táncmű jogának megvásárlása. Művészeink és munkatársaink ép testén és ép lelkén keresztül éppen Önökhöz juthatunk el magasabb minőségben, az Önök nagyobb örömére.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá,

Szilveszter

Budapest, 2020. február 23.