Férje, Kozák András mondta egyszer az egyik utolsó interjújában, amelyben magam kérdezhettem: sosem volt benne semmi késztetés, hogy nyomot hagyjon maga után. Talán azt is jelenti ez a mondat: nem érdekelte, hogy a színészi feladatain kívül jól „diszponálja" magát a terepen. Ön hogy látja?

Óriási különbség van a két dolog között: legjobb képessége szerint teszi a dolgát, de nem törődik vele, hogy nyomot hagyjon, vagy legjobb képessége szerint teszi a dolgát, de közben mindent megtesz azért, hogy nyoma is maradjon. Persze könnyű azt mondani, hogy nem törődöm vele, hogy mi marad utánam, ha az ember állandóan főszerepeket játszik, leforgat kétszáz filmet, háromszáz tévéjátékot. De még úgy is megtörténhet – az említett diszpozíciós képesség hiányában -, hogy újra és újra rácsodálkoznak az emberre.

Drahota Andrea és Kozák András jelenete Arthur Miller: Szerelmi történet-féle színművének bemutatóján a Thália Színházban (1988).Forrás: MTI/Kleb Attila

Ön tudta legbelül, hogy hová kalibrálódik színészként?

Nem tudom, hogy tudtam-e.

Ugrat? Bolondozik?

Ez az igazság. Színészként mindig minden szóért megszenvedtem. Képzelje el, hogy minden szerep olyan, mint egy füzérsor. Mintha futna a fejem felett egy zsineg, amelyre fel kell fűzni a gyöngyöket. Ha nem telik meg, ha kilátszik a zsineg, akkor megbuktam. Ilyen volt például az Erzsébetváros című előadás édes kis Licije, egy babalány, amit nem tudtam eljátszani, inkább csak elmismásoltam. Ott nem tudtam kitermelni magamból annyi gyöngyöt, amely már annyira betelíti a zsineget, hogy már attól könnyebb létrehozni a maradékot. Hová kalibráltam volna magam, amikor szinte minden próbaidőszakot végigkínlódtam? Olykor olyan rosszul próbáltam, hogy akik nem ismertek eléggé, azok azt mondták: le kell váltani.

Nem túloz?

Sík Ferenc meghívott a Nemzeti Színházba Gertrúdnak a Hamletbe. A második-harmadik próbán már jól tudtam a szöveget, illett volna valamit mutatnom. Igyekeztem, de próba után Sík Ferenc félrehívott. Nem akart leváltani, de nyomatékkal kérdezte: így fogom-e utrírozni – vagyis túljátszani – az egészet? Kértem pár napot, esküdöztem, hogy meg tudom csinálni. Rettenetes, mit éltem meg magamban az esküm után, arra várva – félretéve a gyöngyfüzéres hasonlatot -, hogy az utcai cipőm beleférjen a szerep cipőjébe.

Sikerült?

Az egy különös helyzet volt. Andris játszotta Claudiust, a Hamlet apját halálba küldő királyt, az özvegy Gertrudis új férjét. Ivánka Csaba, az akkori Nemzeti Színház utóbb ifjan elhunyt színész-rendezője azt mondta: nem lehet minket gyűlölni, a szerepen át is érződik, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Vagyis nem volt jó a leosztás, ami nem a mi hibánk. De Sík Feri sem hibáztatható, hiszen a legjobbat akarta.

Mindenesetre huszonöt tháliás éve után a később Pesti Magyar Színházként, de akkoriban még Nemzeti Színházként működő intézmény lett új színházi otthonuk, 1993-ban odaszerződtek. Miként zajlott a váltás?

1991-ben a politikai változások következtében Kazimir Károly lemondott, bár az inkább menesztés volt, amibe pár évvel később bele is halt. A politikai huzavona őt is megölte, mint Sík Ferit. Ami minket illet: miután Mikó István a társulat támogatásával átvette a vezetést, nekünk azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha maradnánk, de nem tud konkrét szerepet mondani. Úgy nem tudtunk ott maradni. Andris azonnal a Nemzetihez ment, én pedig női ruha butikot nyitottam egy Bécsi úti, vadonatúj üzletházban. Elsősorban a magam varrta ruhákat árultam.

Jól ment az üzlet?

Nem. Megvettem az anyagot, megvarrtam, akinek megtetszett a ruha, annak azt mondtam: vigye el, s ha valóban kedvére van, majd adjon be érte valamikor annyit, amennyit gondol. A tízezer forintos ruhaanyagért, már készruhaként, általában két-háromezer forintot fizettek – amikor fizettek. Nem bántam, hogy Sík Feri, aki akkoriban a Nemzeti Színház művészeti vezetője volt, a vendégfellépések után nekem is szerződést ajánlott.

Nagyszerű művészekből állt a társulat, de nem az volt a színház fénykora.

Volt néhány szerethető előadás, ahogy sok hülyeség is. Sík Feri néha engedte, hogy határon túli, magyar anyanyelvű – de nem az élvonalhoz tartozó – szerzők darabjai is felkerüljenek a Nemzeti Színház műsorára, amiért cserébe meghívták őt rendezni a határon túli színházakba. Svindlerkedés volt, de ettől függetlenül nagyon szerettem Ferit. Tüneményes, kedves ember volt.

Az akkori igazgatóval, Ablonczy Lászlóval milyen volt a kapcsolata?

Andrist is, engem is nagyon szeretett. Már a vendégszerepléseink idején – amilyen a Hamlet is volt - is ő igazgatta a színházat. Nagyon le akart beszélni a ruhabizniszről. Nem bánta, hogy aztán bezárt a bazár.

A színháztól 2001-ben távozott, két évvel Iglódi István érkezése után. Miért?

A mai napig nem értem, hogy mi zajlott Iglódi Pista lelkében, fejében. Főiskolás korunkban imádtuk egymást. Együtt is játszottunk García Lorca Rosita leányasszony című darabjában egy főiskolai vizsgán. Rendezett is, amikor a színészdiploma megszerzése után elkezdte a rendezőszakot. Aztán idővel főrendező, majd Ablonczy László után direktor lett a Nemzeti Színházban. Jó szerepeket kaptam tőle, például a már említett Nem élhetek muzsikaszó nélkül Pepijét, amiben sokadszorra is felfedeztek. Ám mindeközben, mintha nem is ismernék egymást, átnézett rajtunk - Andrison is -, ha összefutottunk a színház folyosóin. Azt mindig megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e eljátszani egy szerepet, vagy együtt dolgozni egy vendégrendezővel. De egyébként, mintha légneműek lettünk volna a férjemmel, mintha soha nem lett volna önfeledt, szeretetben eltelt közös múlt.

Csak eltöprengett a bizarr helyzet lehetséges okain.

Valaki valamit mondhatott rólunk. Szimpla irigységből. Van ilyen, de ha mélyre megy, akkor nincs mit tenni. Az is lehet, persze, hogy a betegségével volt összefüggésben a dolog, ami a legaljasabb kór. Titkon, aljas módon kezdi felemészteni az embert, megváltoztatva olykor a személyiségét is.

Miként lett vége a nemzeti színházi történetüknek?

Péterfy Attila, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója odahívta Andrást művészeti vezetőnek, aki azt mondta, hogy nem hagy ott a Nemzetiben. Akkor Péterfy Attila engem is felkért társulati tagnak, ráadásul kiváló szerepeket osztott rám. Úgy tehermentesítette a férjemet, hiszen nem szül jó vért, ha a férj oszt szerepet a feleségnek. Szakmailag, a feladatokat tekintve nagyon jó időszak volt. Miközben sehol nem tapasztaltam annyi áskálódást, mint Fehérvárott. Nem értettem, mert senki nem volt ott olyan korombeli színésznő, aki el tudta volna játszani a szerepeimet.

Színészi portré a Thália Színházból (1973).Forrás: MTI/Keleti Éva

Volt közöttük kedvence?

Több is, nagyon szerettem Goldét, a Hegedűs a háztetőnben.

Egy musicalszerepet?

Prózai színházakban éltem az egész életemet. Erre jött egy operai szerep. Andris el is küldött egy énektanárhoz, de azért útban a bemutatóra azt éreztem: belehalok a félelembe. Nem így történt, óriási siker lett. A Nemzeti Színház azonnal meghívta az előadást, többször játszottuk Pesten is. Nagy élmény volt, nem úgy, mint a Csehovok. Pedig azokból kijutott néhány, azok voltak Andris örök szerelmei. Én, már bocsánat, de utáltam Csehovot játszani.

Miért?

A Sirályban például a színésznőt játszottam, ami nagyon jó szerep, de nem nekem való az szépelgés. Nem szerettem Csehovot, ahogy Shakespeare sem áll közel hozzám, hiába kaptam az ő műveiben is sok feladatot. Isten bocsássa meg nekem. A Shakespeare-szerepeimet arra használtam, hogy amikor Jázmint, a legkisebb unokámat el akartam altatni, akkor elkezdtem neki mondani valamelyik Shakespeare-szerep szövegét, és a harmadik replikánál már mélyen aludt.

Milyen szerző való önnek?

Például Verebes István. Fehérváron játszottuk a Remix, avagy három a nagylány című darabját, ami elvben egy amerikai film átirata, de valójában eredeti mű, amit Pista kifejezetten nekem írt. Olyan monológok voltak benne, hogy leállt utánuk az előadás.

Nincs még vége,  a folytatáshoz lapozzon!