Akit szovjet katonák vallattak, a kommunisták a színházából is kitiltották és élete utolsó 11 évében betegágyában feküdt

Sztárfotó 1946-ból

Mezei Mária egyike volt a honi színháztörténet legnagyobb drámai színésznőinek. Ám ritkán kapott drámai szerepet. Pedig eredeti egyénisége, személyiségének lírai és drámai vonásai, a színészi átlagot meghaladó műveltsége is predesztinálta erre a szerepkörre. Amikor tehette, bizonyította: képes az összetettebb hősnőket is olyan árnyaltan, emberi mélységeiket feltárva megformálni, ahogy a franciás kokottok, vampok sorát. Mely utóbbiakhoz olykor maga adott plusztartalmakat, ha a darab szerzője elmulasztotta alaposabban kidolgozni az adott karaktert. A színésznő helyzetét az is megnehezítette, hogy a háborút megelőző években „baloldali zsidóbarátnak" bélyegezte a sajtó fasizálódó része, a kommunisták hatalomra jutását követően pedig azt vetették a szemére, hogy „klerikális, reakciós". Ahogy az is tény: nem tartotta a száját, ha igazságtalannak vélt egy helyzetet; illetve akár a próba közben is hátat fordított a társulatnak, ha úgy érezte, rossz irányba halad a munka. Pályafutása nehézségei ellenére a színpadon töltött utolsó éveiben - már a Nemzeti Színház vezető művészeként -, főként olyan darabokban játszott, amilyenekben mindig is játszania kellett volna.

Vágyak és parancsok, elfojtott, mégis tomboló ösztönök

Földes Anna írja a Nők Lapjában:

A Diderot-regény hőse Suzanne Simonin. Az előadásé – Mezei Mária.(...) A Szent Eutrópa zárda házfőnöknőjének szövegét Mezei Mária forrósította drámává.(...) Különös és kényes szerep ez. Mikor megismerjük, kedélyes, derék, istenfélő asszonynak látjuk, aki az égiek szeretetét összeegyezteti a rábízott földi teremtések és földi örömök szeretetével. A rideg és embertelen klarissza kolostor után az ő zárdája az első pillanatban oltalmat és nyugalmat kínál Suzanne-nak. De nagyon hamar megsejtjük, hogy a főnökasszonynak a nővérek iránti szeretetébe disszonáns elemek keverednek, hogy Suzanne iránti túlfűtött jóindulata és érdeklődése nagyon is túllép a kolostori és baráti határokon. A szerep is, a szöveg is borotvaélen táncol. A színésznek félreérthetetlen helyzetet kell teremtenie a színpadon, de úgy, hogy megmaradjon a jó ízlés szabta határok között. Ez azonban az alakításnak csak kiindulópontja. A feladat a főnökasszony szenvedélyének fellángolásával, önfegyelmét szétziláló hisztériájával együtt növekszik: a színésznek úgy kell elriasztania a nézőt az általa életre keltett figurától; hogy közben mindenki érezze, hogy a kolostor főnökasszonya maga is áldozat. Annak a természetellenes életformának áldozata, amelyből a dráma hősnője menekülni akar. Hátborzongató és groteszkségében is félelmetes jelenetek tanúi vagyunk: sokszor egy tekintet, egy sután félbehagyott mozdulat elég Mezeinek ahhoz, hogy érzékeltesse a vágyak és parancsok, az elfojtott és mégis tomboló ösztönök küzdelmét. A kolostori hatalom birtokosának és az érzelmek szégyenkező koldusának lenni egyszerre színészi bravúr. Mert Mezei egyik pillanatban parancsoláshoz szokott, hatalomra vágyó főnökasszony, aki az apácafátyol alatt is megmaradt grófnőnek. De a másikban már gyengeségében és gyengédségében is porig alázott teremtésnek látjuk, aki Suzanne-nal szemben, saját ferde ösztöneinek kiszolgáltatottja. Mindezt Mezei Mária úgy oldja meg, hogy közben a figura nem hasad ketté, megmarad olyan szerves és komplex egésznek, mint Diderot regényében.

Tizenegy évig (1972-83) feküdt a betegágyban, oxigénpalackhoz kötve. Néha felkereste egy-egy riporter Forrás: Barabás Tamás - Mezei Mária könyv

Művészkirálynő

Mezei Máriát az Apáca bemutatója után Both Béla szerződteti a Nemzeti Színházhoz. Az igazgató a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának volt a vezetője 1953-tól 1956-ig. Komoly szerepe volt benne, hogy a színésznőt az államosítás után „félredobták". Ugyanakkor már a Gách Marianne-nak adott 1964-es, februári interjú után szerződést kínált a színésznőnek, azzal a kitétellel: olyan szerepet, mint az egyébként nyilvánvalóan Mezei Máriára szabott Anouilh Colombe-jának Művészkirálynője – nála soha nem játszhat majd.

Az Apáca után azonban Both Béla rábízza a Művészkirálynő szerepét.

Azzal együtt a Nemzeti Színház társulatában három olyan szerepet játszik el, amelyekkel megkérdőjelezhetetlenül beírja nevét az 1960-as évek magyar színháztörténetébe. Az 1964-es Colombe-mű Művészkirálynője után 1965-ben az Ifjúság édes madara című Tennessee Williams-színjáték Alexandra del Lagójaként, majd 1967-ben George Bernard Shaw Warrenné mestersége című színművének címszerepében. Mezei Mária már 1965-ben érdemes művész lesz. Abban az időszakban több külhoni fellépésre is meghívják.
1968-ban kanadai turnéra megy, a Torontói Művész Színház színpadán lép fel Életem története című önálló estjével. A Kanadai Magyar Hírlap értékelése:

Mindig tudtuk, hogy nagy művész, de hosszú távollét után most tudtuk meg igazán, hogy mennyire az. Orgánuma olyan, mint egy nagyszerű kórus, vagy pompás zenekar. Medgyaszay Vilma könnyedsége, Csortos ereje, Ascher Oszkár versmondói tisztasága állt előttünk egy személybe sűrítve. Éreztük a szeretetet és a hitet Mezei Mária minden szavában. Úgy éreztük, hogy megtisztultunk, megnemesedtünk, felemelkedtünk az igaz emberség elragadóan szép és magas régióiba.

1969. december 11. Mezei Mária, Anglia királynője szerepében játszik Friedrich Schiller Stuart Mária című drámájában Forrás: MTI/Keleti Éva

Mindenkinek szép álmokat!

Mezei Mária 1969-ben megkapja a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze díjat.

Nem sokkal később öröklötten gyenge tüdejét hongkongi influenza támadja meg.

1970-ben áll utoljára színpadra, Warenné szerepében. A következő éveket egyre romló egészségi állapotban, olykor – mind gyakrabban - oxigénpalackhoz kötve tölti. Férje minden figyelme, törődése a feleségéé.
Mezei Mária 1980 nyarán, a Veszprémi Tévétalálkozón még egyszer színpadra lép, és elmondja Babits Mihály „Zsoltár gyermekhangra" című versét, amelyért harminc évvel korábban kitiltották Pécsről. Ez az utolsó nyilvános fellépése.
Ugyanabban az évben a Hungaroton Vállalat kiadja lemezen a Bujdosó lányt.

A Művelődési Minisztérium az év albuma díjjal tünteti ki.

Egy évvel később, 1981-ben jelenik meg az életéről, pályájáról és a hitéről szóló Vallomástöredékek című könyve. A közzétett írások egyikét a megjelenés évében fogalmazta meg, sok évtizede halott szüleit szólítja meg benne:

Drága jó Apám! (...) Az alap Titkot: szeretni egymást és szeretni az embereket, Ti ültettétek génjeimbe Anyámmal (...) Anyám, olyan fáradt vagyok, takarj be ezzel a puha felhő dunnával, ami a kecskeméti nagymama emeletes ágyán dagadó dunnára hasonlít, csókolj meg és simogass egy kicsit. Apám, fogd a kezem...Halljátok a Dalt?...Akkor fújjuk el a gyertyáinkat és aludjunk.... Mindenkinek szép álmokat.

Mezei Mária két évvel később, 1983. április 20-án hal meg.

Források:

Magyar Bálint: A Vígszínház története. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1979.

Mezei Mária: Vallomástöredékek. A Magyar Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Budapest, 1981.

Gergely Ágnes: Huszonegy – Magyar művészarcok. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1981.

Barabás Tamás: Mezei Mária. OFFICINA NOVA. Budapest, 1988.

Fábián Titusz: A bujdosó lány – Mezey Mária története

https://magyarnemzet.hu/archivum/halalos-tavasz/a-bujdoso-lany-mezey-maria-tortenete-3949757/

Szigethy Gábor: Mezei, Márai, Szerelem. Helikon Kiadó. Budapest 2011.

Szigethy Gábor: Főhajtás XIII. A nyugdíjas földbirtokos. Kortárs Irodalmi és Kritikai Folyóirat https://epa.oszk.hu/00300/00381/00126/szig.htm

Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet: színházi adattár