Édesapja a sztálini orvosperek áldozata, felesége mentette meg egy szovjet tanktól, ő maga az egyik legnépszerűbb színész lett

Lőte Attila egész alakos fotó FOTÓ FOTÓ ÁLTALÁNOS KÉPKIVÁGÁS Közéleti személyiség foglalkozása SZEMÉLY színész színpad születésnap tapsol TÁRGY virágcsokor Budapest, 2014. június 24.
Lőte Attilát (k) köszöntik a színpadon kollégái a Madách Színház Mary Po
Budapest, 2014. június 24. Lőte Attilát (k) köszöntik a színpadon kollégái a Madách Színház Mary Poppins című előadása után 2014. június 23-án este. A Jászai Mari-díjas színművész június 13-án ünnepelte 80. születésnapját. MTI Fotó: Soós Lajos
Vágólapra másolva!
Hatvanhatodik éve van a pályán. Az 1959-1960-as évadban szerződött a Madách Színházhoz. Tagságának hatvanadik évfordulóját a tavalyi évben készültek megünnepelni, de a világjárvány felülírta a terveket. Egy évvel korábban jelent meg Maszk nélkül - egy színész jegyzetei a közönségnek című könyvének bővített változata, amelyben nemcsak önmagáról vall, hanem a mesterségéről, a nehézségekről, a sikerekről és az életre szóló barátságokról. A Jászai-díjas művész a kötet megjelenése előtt nyerte el a Balassi-emlékérmet, az indoklás szerint európai fényű művészetéért, vitézi szavalataiért. Lőte Attila pályafutása során főszerepek és karakterszerepek sokaságát játszotta el, legnagyobb elismerése a közönség szeretete és a pályatársak iránta érzett megbecsülése. A színész ugyanakkor mindig nyíltan vállalta, hogy sosem tartozott klikkekhez, illetve nemzeti, konzervatív érzelmeit azokban az évtizedekben sem tagadta meg, amikor nyilvánvaló volt, hogy ezért nem fogják díjazni.
Vágólapra másolva!

Főiskolásként találkozott az édesanyámmal, akit – bár egészen más környezetből indult – arisztokratikus habitusára hivatkozva tanácsoltak el fél év után a tanintézményből. Az ön eleganciája sosem jelentett hátrányt?

Pártos Géza osztályába kerültem, rajtam kívül Garas Dezső, Harkányi Endre, Láng József, Medgyesi Mária, Téby Katalin szerzett végül diplomát. Az eleganciámmal nem volt gond, de azért a főiskolás éveimre – zenei hasonlattal élve – a crescendo a megfelelő jelző. Fokozatosan erősödtem. Van, aki korán felfigyelt rám, más kevésbé vett észre. Nádasdy Kálmán már az első évben felkért egy rádiós főszerepre, de az akkori rektor, Simon Zsuzsa nem engedett ki. Másodévben Várkonyi Zoltán adott nekem egy néma karakterszerepet Goldoni A legyező című darabjában, a Katona József Színházban. Harmadévben jelesre vizsgáztam, kezdtem kitűnni a szürkeségből, Az ember tragédiája párizsi színében én lehettem a tanítvány a Nemzeti Színház előadásában. Persze a negyedéves vizsgák voltak a legmeghatározóbbak. Az elsőbe Kleist Amphytrionjának Jupitere voltam, amely után hősként könyveltek el. Ezt követte Szomory Dezső Incidens az Ingeborg hangversenyen című darabjának Révésze. Garas Dezsővel vittük a prímet, hosszú szövegeink voltak, hősi alkatnál színesebb karakterekben. Ezt követően Major Tamás a Nemzeti Színházba ajánlott szerződést, Várkonyi Zoltán pedig abba a színházba, amelyikbe – mint mondta – hamarosan kinevezik. A Madách, illetve a Vígszínház volt esélyes. Ám közbeszólt a minisztérium: nincs kivétel, vidéken kell kezdenem, mint mindenkinek. Both Bélához szerződtem Debrecenbe.

1957-et írtak. Ne hagyjuk ki 1956 történéseit!

1954-ben ismerkedtem meg az édesanyjával, 1956 őszén már náluk laktam. Magdaléna akkoriban a Faluszínház társulatához tartozott. A forradalom kitörését, az azt követő napokat Pesten töltöttem az édesanyjával. A tíz évvel fiatalabb húgom a konzervatóriumba járt, és november harmadikán elkísértem Enikőt Balatonalmádiba, édesapánk már ott praktizált. Másnap a rádióban elhangzott a Nagy Imre-beszéd, s a mondat: „Csapataink harcban állnak!" Mit csinál erre egy szerelmes fiatalember? Indult egy vonat Almádiból, amelynek Székesfehérvár volt a célállomása. Feszálltam, gondoltam, valamiképpen csak eljutok Fehérvárról Budapestre. A fehérvári állomás tele volt emberekkel, a tömeget pedig belepte a köddel keveredő mozdonyfüst. Nagy nehezen leléptem a vagon lépcsőjéről, és az első arc, akit megláttam, Magdalénáé volt. Percekig némán öleltük egymást, aztán azt súgta a fülembe: „Pest szét van lőve, el kell innen menni." Az éjszakát a Faluszínház fehérvári központjában töltöttük, hosszú beszélgetéssel. Magdaléna mindenképpen menni akart, én minden körülmények között magyar színész szerettem volna lenni. Ám addig gyengült az ellenállásom, amíg végül egy nyugati határ felé robogó teherautó platóján találtuk magunkat, vagy tizenöt, hasonló okból odakerült fiatal között. A robogásnak Körmend környékén utunkat álló orosz páncélos vetett véget. Mongol arcú ruszki fogta ránk a géppisztolyát a tank tornyából. Gondoltam, ennyi volt az élet. Ám az édesanyja - aki a faluszínházi feladatai mellett a bölcsészkar Orosz Intézetéből kivált, és Lenin Intézet néven működő tanárképzőjének levelező szakát végezte – elkezdett oroszul magyarázni az orosznak, hogy csak élelmiszerért megyünk a közeli falvakba. Még az Internacionáléból is énekelt egy keveset, persze oroszul. Végül mindnyájunkat bekísértek a körmendi határőrségre. Sebhelyes arcú ragyás szovjet tiszt faggatott, s amikor kiderült, hogy mi ketten színészek vagyunk, felszólított, hogy nevezzünk meg szovjet filmsztárokat. Fújtuk: Larissza Larinova, Maria Lepesinszkája, s a többi. Végül mindnyájunkat szabadon bocsájtottak.

Film Színház Muzsika című művészeti magazin címlapja (Balról jobbra: Kiss Manyi, Kun Magda, Lőte Attila, Psota Irén, Békés Itala) Forrás: Sztankay család archívuma

Sosem bánta, hogy itt ragadtak?

Talán az életünk múlt Magdaléna lélekjelenlétén, nyelvtudásán. Az orosz tank felbukkanásában utóbb mégis a sors kezét, Isten ujját láttam. Valójában egy pillanatig sem tudtam elképzelni, hogy egy idegen nyelvterületen éljek, ne azzal foglalkozzam a saját anyanyelvemen, amit a hivatásomnak választottam. A körmendi „kirándulást" követően Almádiban töltöttük a következő heteket, majd miután némileg konszolidálódott a helyzet, feljöttünk Budapestre. Lediplomáztam, majd előállt az a fait accompli szituáció, hogy engem lehelyeztek a debreceni színházhoz. Nem okozott feszültséget a kapcsolatunkban, mert kérésemre és Both Béla támogatásával az édesanyja is Debrecenbe szerződött.

Ön egyebek közt eljátszotta Moscát Ben Jonson Volponéjában, Antipholust Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabjában, és több további jelentős szerepet. Hasznos időszaknak ítéli?

Teljes mértékben. Rendkívül jó színház volt, előttünk szerződött fel onnan a Madách Színházba Márkus László, Mensáros László, Simor Erzsi. Igaz, albérletekből költöztünk albérletekbe, de közben sokat tanultunk. Both Béla mellett rendezett minket Berényi Gábor, Békés András, Szendrő József. Horvai István is ott volt a vendégrendezők között, Mészöly Dezső Éva lánya című darabját vitte színre, amelyben én voltam Nándi. Horvai esetében nagy átalakulásnak lehettünk tanúi: ő, aki Moszkvában végzett, amikor az ötvenes évek elején megjelent a budapesti főiskolán, olyan volt, mint egy császár, mindenki haptákba vágta magát, ha felbukkant. Reszkettünk, ha végigviharzott a folyosókon. Amikor 1956 után Debrecenben találkoztunk, egy rendkívül szimpatikus, közvetlen embert ismertünk meg a személyében, aki együtt fröccsözött, adomázott velünk szabad óráinkban.

80. születésnapján köszöntik a színpadon kollégái Lőte Attilát a Madách Színház Mary Poppins című előadása után 2014-ben Forrás: MTI/Soós Lajos

1959-ben Ladányi Ferenc hívására édesanyámmal együtt felszerződtek a Madách Színházba. Abban az évben játszotta Kis József Égre nyíló ablak című filmjében a Dayka Margit alakította Fazekasné legidősebb fiát, a dolgos Fecót. A legkisebbet, a tehetséges, ügyes, de forrófejű Cinegét Cs. Németh Lajos alakította. A középsőt, a vagány, még egy bankrablástól sem visszariadó Jumbót pedig majdani édesapám, Sztankay István. De amúgy még minden maradt a régiben. 1961-ben édesanyámmal együtt szerepeltek a Film Színház Muzsika címlapján, annak apropóján, hogy a Madách Színház addig több helyszínen is megfordult társulata beköltözött az új körúti épületbe, amelyet már Both Béla igazgatott. Miközben ez volt házasságuk utolsó éve Magdalénával.

Édesanyja volt az első nő az életemben, mélyen szerettem, de erős kísértés ért akkoriban. Abból lett egy újabb, másfél éves kapcsolat.

Ez ügyben konkrétumokat is tudok, ahogy azt is: éppolyan szemérmes a magánélet dolgaiban, mint az édesapám volt, ráadásul hasonlóképpen úriember. Arra mégis rákérdeznék, mert az ügyben nem tudok semmi biztosat: miként ért végül révbe?

Inkább mikor: harmadjára. Második feleségem, Marsovszy Emőke rajzfilmes szakember volt, végtelenül megbízható, csodálatos teremtés, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ő egyetlen gyermekem, Réka lányunk édesanyja, aki pedig Alexandra unokánk anyukája. Azonban már negyvenöt éve élek a harmadik házasságomban, Marával. Anno üzletvezető volt, róla is csak szépeket mondhatnék - azonban a negyvenöt együtt töltött év önmagáért beszél. Szentendrén lakunk; kellemes, kertes házban, paradicsomi környezetben. Csakhogy a lányom és az unokám, akik mindketten lovasoktatók, Hamburg egyik elővárosában élnek. Ritkán látjuk egymást, járvány idején pedig lehetetlen a találkozás. Ez nehéz.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!