Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ami első házassága lezárását illeti, arról még talán csak annyit, hogy elejét vegyük a találgatásoknak: mindenki mindenkivel jó viszonyban maradt. Testvére koncertjein is többször voltam édesanyámmal sráckoromban. Önök apámmal és húgommal még játszottak is hármasban a Karinthy Színpadon.
Sztankay Pistával nagyon jó emberi-szakmai kapcsolatom volt, ő is tagja lett idővel a Madách Színháznak. Rendezett is, Dürrenmatt Play Strinberg című darabjában a kilencvenes évek közepén. Edgart alakítottam, amit Básti Lajos játszott egykor a Katona József Színházban, a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában. Nekem Kautzky József és Kállay Ilona voltak a partnereim, Pistának, aki anno Kurtot alakította, Básti Lajos mellett Ronyecz Mária. Még ezt megelőzően én is rendeztem az édesapját. Piros Ildikóval játszottak Noel Coward Magánélet című kétszemélyes darabjában. Egyikünk sem rendező, magam is csak olyan darabot vittem színre, amiben játszottam, vagy alaposan ismertem.
Több mint fél évszázados Madách színházi színészi pályafutásából ki lehet emelni néhány előadást?
Egészében véve boldogság, hogy részese lehettem a Madách nagy korszakának, amelyet Ádám Ottó igazgatása fémjelzett. Olyan partnerekkel játszhattam együtt, mint Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Balázs Samu, Márkus László, Feleki Kamill, Zenthe Ferenc, Schütz Ila, Domján Edit. Edittel a halála előtti utolsó bemutatója kapcsán, a kétszereplős Te meg én című darab próbái alatt kerültünk baráti közelségbe. A Napsugár fiúkban a két nagy öreggel játszhattam együtt, Feleki Kamillal és Balázs Samuval, akik végletesen különböző karakterek voltak. Az életben nem szerették egymást, de nagyszerűen dolgoztak együtt. Részese voltam annak a nagy sikerű Shakespeare-előadásnak is, amelyben több százszor játszottam Laertest Gábor Miklós Hamletje mellett. Szép Ernő Vőlegényében, Vámos László rendezésében én voltam a címszereplő, olyan társakkal, mint például Psota Irén, Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Körmendi János. A szerzők közül Molnár Ferenc is nagy kedvencem, nemcsak a darabjai, hanem a prózája is: csodálatos novellái, karcolatai vannak. Őrzök tőle a könyvtáramban egy 1917-es kiadású kötetet, Ismerősök címmel. Olyan színpadi műveiben játszhattam – többek között –, mint például a Játék a kastélyban, az Olympia, az Üvegcipő, az Egy, kettő, három, A hattyú. Ezek mind gyönyörű emlékek, amivel viszont irgalmatlanul nehéz együtt élni, hogy akiket említettem, már mind elmentek. Én már visszavonultam a pályától; ahogy mind több lett az éveim száma, úgy fogyott bennem a játék utáni vágy. Mégis tragikus, hogy még csak nem is láthatom azokat, akik közel álltak a szívemhez. Az édesapja sem jön szembe velem többé a szentendrei főutcán, ahogy az egyszer-kétszer megesett. Megörültünk egymásnak, elbeszélgettünk egy kicsit.
Miről beszélgettek, amikor összefutottak?
Nagyszerű, olykor abszurd humora volt. Kérdezte: „Te mennyit játszol havonta?" Mondtam: "Tízet, tizenkettőt." Mire ő: „Az semmi. Én hetet." Egyszer panaszkodtam, hogy abba a korba értem, amikor már nem könnyen jutnak eszembe egyes szavak a darabokból. Azt felelte: „Az semmi, nekem egész mondatok sem jutnak az eszembe." Nem lesznek már ilyen ugratások, ami fáj.
Akikről beszélünk, azok valamiképpen velünk vannak. Ádám Ottó személye kapcsán mi a legfontosabb emlék?
Meghatározó példakép. Ádám Ottó tudta, hogyan kell bánni a színésszel, ezzel a furcsa, érzékeny „állatfajtával". Mindig türelmesen, higgadtan közelített hozzánk. Ottótól meg lehetett tanulni, hogy hiába éljük a hihetetlen technikai, technológiai fejlődés korszakát, az emberi lélek, az emberi tulajdonságok évezredek óta változatlanok. Azt is tudta, hogy a legnehezebb, de egyben legnemesebb út, ha egy színdarabot az író szellemében viszünk színpadra, erőszakolt aktualizálás nélkül. Ádám Ottóhoz fűződő emlékeim mindemellett leginkább Csehov-rendezéseihez kapcsolódnak. Az ő rendezésében lehettem Trofimov, majd harminc évvel később Gajev a Cseresnyéskertben. Az ő rendezésében játszhattam Lomovot a Leánykérésben és Szerebjakovot a Ványa bácsiban. Szerebjakov professzor nem a színészek szerepálma, de egyik este a zsigereimben is éreztem, hogy a második felvonásbeli, Almási Évával játszott kettősünkben különösen jól oldom meg a feladatomat. A szünetben magányosan ültem az öltözőben, amikor nyílt az ajtó. Ádám Ottó volt az, nem lépett be, csak nézett rám félrefordított fejjel. Felálltam, néhány hosszú másodpercig egymásba fonódott a tekintetünk. Az övében éreztem egy kis csodálkozást, dicséretet, örömöt, elismerést. Aztán küldött felém egy félmosolyt, ami tele volt szeretettel. Néhány pillanatig tartott az egész, de az öröm, amit akkor éreztem, egész életemre velem marad.
Jelenkorunk aktuális történéseit szemlélve – akár a pandémiás helyzetet –, érez bennük olykor némi teatralitást?
Azonnal adja magát egy hasonlat. Utalva az előbbiekre: a rendezőnek az a dolga, hogy az író átgondolt történetét minél fegyelmezettebben, az íróhoz híven színpadra állítsa. Hogy ne legyen ott rendetlenség. Azt gondolom, hogy azzal analóg módon működhet egy ország is, amennyiben a rendezésre felhatalmazott képviselői azt tekintik fő céljuknak, hogy ne legyen benne rendetlenség. Úgy érzem, hogy számunkra, lokálisan, vagyis a hazánkra gondolva, minden adott hozzá, hogy rend legyen. A mai életünk mégis olyan olykor, mint egy téves hangsúllyal megrendezett előadás. Ugyanis vannak, akik arra törekszenek, hogy ne legyen rend. Bizonyos dolgokat túlhangsúlyoznak, amelyek nem a normális élet lényegéhez tartoznak, és közben elhanyagolják azt, amiről a színdarabnak szólnia kellene.
Pesszimista?
Nem, reménykedő. Éltem a Horthy-korban, a Rákosi-, a Kádár-rendszerben, megélhettem a rendszerváltozást, különböző kormányokat az elmúlt három évtizedben. Sokfelé jártam a világban is, korábbi korszakokról ugyancsak vannak ismereteim, összességében azt tapasztaltam: nagyon ritka az átlagon felüli politikus, vezető. Pedig mindig szükség lenne valakire, akiben hinni, bízni lehet. Az elmúlt száz évben feltűntek olykor – akár pozitív, akár negatív értelemben – olyan vezetők, akik erős hatással bírtak. Ám nemigen volt még olyan vezetőnk, mint akit most tudhatunk magunkénak. Nagyon remélem, hogy a helyén is marad, és nem jutnak komolyabb lehetőséghez a rendetlenség kedvelői.
Könyvében sokféle szempontból gondolkodik a hivatásáról. Van konkrét színészi ars poeticája?
Meg is írtam, köszönöm, ha idézhetem: „Mostanában jöttem rá, hogy színészi létem hatvanhat éves időtartalma alatt lényegében egyebet sem tettem, mint – akár tudat alatt, vegetatívan, akár tudatosan – analizáltam, vizsgálódtam, boncolgattam önmagamat, másokat. Az életet, helyzeteket, a jellemeket, a körülményeket, a hatásokat, a torzításokat, a valóságot, a lehetetlenségeket, a stílusirányzatokat, a viselkedési formákat, a pszichológiai, drámai, tragikus, komikus megnyilvánulásokat. A ruha- és frizuraviseleteket, a nyelvjárásokat, a nyelvi, kifejezési különbségeket, a népi, faji szokásokat. Tehát az engem körbevevő és tőlem távolabbi világot. Mindezt azért, hogy különböző feladataimat a lehető legtökéletesebben tudjam megvalósítani."
Precíz, találó.
Hiszek benne, komolyan gondolom. Ám miután mindezt leírtam, eszembe jutott Kiss Manyi, aki a világ egyik legnagyobb színésznője volt. Parasztasszonytól hercegnőig bármely karaktert olyan hitelesen játszott el, hogy az számomra nem is az egyik, hanem a világ legnagyobb színésznőjévé avatja. Egyszer megkérdezték tőle, hogy miként old meg egy feladatot. Ő némi töprengés után azt felelte: „Hát, megtanultam a szerepemet, aztán eljátszottam." Ez is precíz, találó.
