Garas Dezső - egy legendás színész szívszorító titkai

Budapest, 2003. május 21. Garas Dezső Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze otthonában. MTI Fotó: Féner Tamás

Nemzedéke egyik legnagyobb színművésze volt, aki legendás színpadi szerepei mellett korszakos filmekben is több emblematikus karaktert megformált. Mindig azt mondta, fiatalon valójában semmi sem akart lenni, ezért lett színész. Már a főiskolán kiemelkedő tehetségnek tartották; volt növendéktársa, aki nem is értette, Garas Dezső miért jár főiskolára, hiszen született zseniként mindent tudott a hivatásáról. Komédiákban nyújtott teljesítménye alapján egyesek Charlie Chaplin honi utódjának tartották, aki ugyanakkor drámai alakításaival rendre székébe szorította a megrendült publikumot. Legendás szakmai és baráti kapcsolatban volt Törőcsik Marival, akivel együtt léptek először a Nemzeti Színház színpadára. A nyolcvanas évektől rendezni is elkezdett, ugyancsak sokműfajúan. Vonatkozó munkái között van bábszínházi rendezés; a komédiák, drámai művek mellett színre vitte a Csárdáskirálynőt is a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – mások mellett – Törőcsik Marival, Kálmán Györggyel, Bessenyei Ferenccel, Haumann Péterrel, Hirtling Istvánnal. A színész és rendezői ellentétet egyszerűen „hülyeségnek" tartotta. Az unikális tehetségű művész volt az első szabadúszó a második világháborút követő színházi életben, aki mindeközben maga is hitt azokban a gondolatokban, amelyek két filmszerepe kapcsán váltak szállóigévé: „Kell egy csapat!" és „Egyedül nem megy."

Nem lesz kopasz

Garas Dezső a Blaha Lujza téren működő Nemzeti Színházban kezdi pályafutását. 1957 és 1964 között hét évadon át tagja a társulatnak.
A színész idevágó gondolata:

A régi Nemzetiben tudatában voltam annak, milyen óriási dolog pályakezdő fiatalként a legjobbak közé kerülni. Élveztem, hogy láthattam őket, köztük és velük dolgoztam.

Itt kell ugyanakkor egy másik felvetését is felidézni:

Tolakodni nem tolakodtam soha. Az elmúlt évtizedek alatt sokan mondták: na, micsoda színészt csináltam belőled? Ezt nagyon sok kollégám átéli. Ilyenkor én jókat röhögök, és mindig mondom magamban, hogy megfeledkeztek a faterról meg a mutterról.

Garas Dezső hét évadnyi működése alatt lényegében a színház vezető művészeinek szekundál. Első, már diplomás színészként rábízott feladata Keszeg szerepe a Bessenyei Ferenc címszereplésével színre vitt Falstaffban, 1958-ban. Az egykori kritikák kidolgozottnak, de némileg terjengősnek írják le az előadást. Garas Dezső nevét többségük értékelés nélkül említi. A Magyar Nemzet ítésze annyit ír:

Ki kell emelnünk a Bárgyú békebírót megszemélyesítő Rajz Jánosnak és a Keszeget játszó Garas Dezsőnek sok-sok vidámságot árasztó alakítását.

Garas ebben az évben nősül meg, feleségével együtt a Bérkocsis utcában laknak.

Nevét is ekkoriban változtatja Garasra, miután Darvas Szilárd egy jegyzetében megírja, hogy a Grósz vezetéknév méltatlan a Nemzeti Színház társulatához.

Az 1959/60-as évadban kapja meg a Shakespeare Vízkeresztjében Olívia szolgájának szerepét, Fábiánt. Az 1962/63-as évadig hasonlóan kisebb, legfeljebb középsúlyú feladatokat bíznak rá. Akkor azonban Major Tamás, aki megihletődött egy NDK-ban látott Brecht-előadástól, Garas Dezsőre osztja Barberini bíboros – a későbbi Orbán pápa – szerepét Brecht Galilei élete című darabjában.
A szerepet az NDK-ban egy természetesen kopaszodó színész játssza.

Major – részben tréfaként – levélben kéri Garas Dezsőt, hogy borotválja le a haját.

Garas tiltakozik, említi, egyéb szerepeihez nem illik a kopaszság, valamint felidézi gyermekkora kínos pillanatait, amikor a környékbeli srácok körberöhögték a nyaranta kopaszra nyírt feje miatt. Major hajthatatlan. Garas végül azt vágja a direktor képébe:

Az vágatja le a haját, akinek kurva volt az anyja!

Major azt feleli:

Akkor magának, Dezső, nem kell, mert én ismerem az édesanyját.

Garas Dezső alakításáról Molnár Gál Péter ír kritikát a Népszabadság egyik februári számában, 1962-ben:

Garas Dezső Barberini bíborosa (a későbbi Orbán pápa) kitűnő alakítás. A mozdulatok céltudatosan összefogott ökonómiája, a dikció feltétlen tisztasága és a magasabb írói elv szolgálatába állított, véglegesre kimunkált játékmozzanatok párosulnak alakításában az átélt figura erőteljes megelevenítésével.

Az MTV stúdiója Goldoni A legyező című művéből készült tévéjáték felvételekor. Szemben Kőmíves Sándor, háttal Garas Dezső színművészek Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

Egy interjú

A színész szerepei többsége azonban az elismerések mellett sem lesz méretesebb.

Elterjed róla, hogy bizonyos cinizmussal beszél a hivatásáról, a saját és általában a színháziak helyzetéről.

Lelkes Éva, a Film Színház Muzsika hamarosan Svédországba disszidáló újságírója ez ügyben is feltesz egy kérdést az ifjú színésznek egy 1962 januárjában megjelenő riport-interjúban. Az írást érdemes teljes terjedelmében idézni.

GARAS DEZSŐ. Sokfelől hallottam, hogy extravagáns. Amikor találkoztunk, szarvasbőr zakót, düftin nadrágot és csíkos kötött pulóvert viselt. Külsőség. Mások azt mondják, hogy cinikus. Az igazság az, hogy extravaganciája, cinizmusa csupán felvett póz. Egy tehetséges, érzékeny, érdekes fiatalember védelmi takarója.

– Hogyan lett színész?
– Nem szerettem más lenni! Semmi sem szerettem lenni.
– És azután? Miért választotta mégis ezt?
– Rossz kérdés. Nem tudok rá felelni. Beszéljünk a máról! Nekem a színház az élettel egyenlő. Extra teátrum non est vita.
– Miért mondják, hogy cinikus?
– Nem ismernek. Szidnak, mert elégedetlen vagyok, és nem értik, hogy minden elégedetlenségem abból fakad, hogy önmagammal vagyok a legelégedetlenebb.

Aztán megtudom, hogy szenvedélyes rajongója a képzőművészetnek. Olvasmányai zömmel a művészettörténeti szakkönyvek közül kerülnek ki. Filozófiát, franciát és olaszt tanul. Egyáltalán minden érdekli...

– Kit tart a legérdekesebb embernek azok közül, akikkel valaha találkozott?
– Major Tamást.
– Kinek a véleményét fogadja el leginkább?
– Nekem a színházról Walter Kerr mondott el mindent. (Amerikai író és színházi kritikus. 1913-1996. Sz. Á.) Most olvastam a könyvét.
– Mi az, amiért igazán lelkesedni tud?
– A színházért! De nem a divatosért. Gyűlölöm a divatot, az értelmetlenséget. Ionesco nekem nem kell! Szerintem az az igazi színház, ahol versben beszélnek. Ami más, ami több, mint a hétköznap, és kevesebb, mint az Irodalom. Harcolni kellene érte! Ha nekem színházam lenne, célul azt tűzném ki, hogy minden este az operettszínház közönségét csalogassam át. Mert fény és pompa kell a nézőnek. Shakespeare közönsége vért és gyilkosságot várt. Neki a tűznyelőkkel, a kardevőkkel kellett felvennie a versenyt. És ő felvette!
– Mi az, amitől fél?
– A közönségtől.
– S mi az, amit leginkább szeret?
– A pénzt...
– Hogyhogy?
– Megmondom. A közönség nem szereti a nyomorgó művészt. A közönség arról szeret hallani, hogy annak, akinek esténként tapsol, jó élete van, villája a Rózsadombon épült, esténként pedig autó várja a színház előtt. A színházi példaképét mint magánembert is csodálni akarja. Kérem, a közönséget mindenféleképpen ki kell elégíteni! Így is!
– S mi az, amit a legfontosabbnak tart?
– A sikert. A tapsot! Nekem az minden!

Both érkezik, a színész távozik

Az interjúban megfogalmazott színházeszmény erős üzenet az akkoriban mindenek felett álló Sztanyiszlavszkij-módszer híveinek, akik egyebek közt azt hirdették: a belső világára koncentráló, megélt élményeiből építkező színésznek egy negyedik falat kell odaképzelnie a színpad és a nézőtér közé; mellőzve bármiféle költői, teátrális, a nézőket olykor az artisták kunsztjainál is jobban izgalomba hozó megoldást.

Garas Dezső másként látta, a szerint gyakorolta is hivatását, de vonatkozó üzenetét senki nem vitatta.

Ellenben pénzzel kapcsolatos szavait elsőként a Hajdú-Bihari Napló Veres J. szignójú újságírója kérte ki magának – Garas Dezső nevét nem írja le, csak Fiatal Színészként említi –, sértőnek és bosszantónak titulálva azokat a hétköznapi emberek nevében. Jegyzete végén hozzáteszi:

Hanem valamiben nagyon igaza van a Fiatal Színésznek, s csak nagyon helyeselhetjük találó megállapítását. A közönség a színházi példaképet mint magánembert valóban csodálni szeretné. Sajnos, őt még nem csodálhatjuk emberi tulajdonságai alapján.

Évtizedekkel később Garas Dezső egy portréinterjúban pár kurta mondatban erősíti meg az őt kérdező újságíró feltevését, miszerint másoknak is szemet szúrhatott a kijelentése. A színművész megemlíti, még Aczél György is nagyon „leszúrta." Magyarázatként annyit mond:

az előtte járó, a háború előtt befutott színészgeneráció budai villát vett egy-egy filmfőszerepért kapott gázsijából, ő azonban alig élt meg abból, amit keresett.

(Az interjú megjelenésééig huszonhárom filmben forgatott kisebb-nagyobb, többségében fontos szerepben. Sz. Á.) A későbbi interjúban arról is beszélt, hogy abban hitt: a pénz nem boldogít, de jó, ha van.
Ami igazán boldogíthatná, azt nem találja meg a Nemzetiben.
1964 februárjában Szinetár Miklós rendezi Pirandello Az ember, az állat, az erény című groteszkjét, amelyben Garas Dezső Paulino szerepében hosszú komédiás bajusszal formál mellékes figurát. A márciusi bemutatóban, a Légy jó mindhalálig című Móricz-adaptációban Sarkadi tanár szerepe jut rá, kettőzött szereposztásban.
Első nemzeti színházi korszakának utolsó szerepében egykori felfedezője, Dobai Vilmos rendezi. Áprilisban mutatják be Anouilh Colombe című darabját. Mezey Mária legendás lesz mint Alexandra, a színházi tragika. Garas Dezső La Surette, a titkár szerepét alakítja. Molnár Gál megfogalmazását idézve:

A színházi titkár mellőzöttségtől elkeseredett, keserűségtől torz lelkűvé lett epizódjában vall arról, miként érzi magát a Nemzetiben, ahol szeretik, tehetségesnek tartják. (...) Egyszersmind extravagánsnak. Cinikusnak. Vagyis kilóg az akkori színészet kisdedóvójának engedelmes seregéből.

Major Tamás 1962-es leváltása után – az ok: konfliktusos személyisége, ám színháznál marad mindenek felett diszponáló főrendezőként – Meruk Vilmost ültetik a helyébe, a minisztérium Színházi és Zenei Főigazgatóságának vezetőjét, katonatisztet és marxista filozófust, az utóbb kubai nagykövetként Fidel Castróval pingpongozó pártembert.

Garas Dezső még kitart, 1963-ban megkapja első Jászai Mari-díját.

1964-ben Meruk távozik, Both Béla lesz az új direktor.
Garas Dezső az ősszel induló évadban már a Ruttkai Ottó által igazgatott Madách Színház tagja. Távozása után nem sokkal a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét elbontják.

A Magyar Rádió 20-as stúdiója, Márkus László és Garas Dezső színművészek, 1965 Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Az amorózó

A színész a frissen felújított Madách Színház kamaraszínházában kapja első szerepét új társulatában. Ennek kapcsán nyilatkozza a bemutató után a Film Színház Muzsikának:

Amikor Ruttkai Ottó (valójában a rendező, Egri István. Sz. Á.) kiosztotta rám A bolond lány Beaurevers-jének szerepét, azt hittem, tréfál. Ez egy szépfiú, egy amorózó gyáros. Aztán elkezdtünk próbálni. Marcel Achard, a szerző (aki nem sokkal a bemutató után látta az előadást. Sz. Á.) hüledezve kapott a homlokához, amikor kijöttem a színpadra. Később elmondta, hogy a harmadik mondat után megnyugodott. Végigkacagta az előadást, amelyet egyébként tizenkétféle változatban látott szerte a világon, de amely az amerikai kivételével, a legjobban tetszett az összes közül. Tulajdonképpen nagyon örülök annak, hogy sikerült ez a figura, valahogy azt bizonyította önmagam előtt, hogy nem szorulok be semmilyen skatulyába.

A bolond lány bűnügyi vígjáték, tíz év alatt hétszáz előadást ér meg.

Garas Dezső és a két másik főszereplő – a bolond lányt, Josefa Lantenay-t alakító Domján Edit és a Camille Sévigne-t megformáló Márkus László – ebből négyszázat abszolválnak. Aztán, hogy el ne fásuljanak, a színházvezetés új beállókra osztja át a szerepeiket (Garics János, Szilvássy Annamária, Dégi István).
Egri István óriási színházi tapasztalatára, eredendő bölcsességére támaszkodva osztotta ki A bolond lány szerepeit az eredeti szereposztás három főszereplőjére, ahogy a kisebb szerepek alakítóira is. Tudta, Garas Dezső esetében a Nemzeti Színházban a profiljához profilozták feladatait. Hátrahagyott teátrumában ezért is kapott gyakorta tréfás figurákat.

Egri figyelmét azonban nem kerülte el, hogy Garas ezeket a karaktereket a képességeiből fakadóan teljes komolysággal formálta, a komolyságba burkolt átütő erejű humorral. Komikusként működve, drámai mélységet hordozva.

Vígjátéki alakításaiban ott voltak a rá nem osztott Shakespeare-hősök: II. Richárd, III. Richárd, Macbeth. Humora egy tragikus színész ígérete volt. Komikus színész humorérzék nélkül is működhet. Tragikus színész viszont humorérzék nélkül csupán egy szavalógép.

Egri István mindezt átlátta, ahogy kihallotta Garas fátyolos baritonjából az asszonyszíveket andalító balzsamosságot is.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!