Garas Dezső - egy legendás színész szívszorító titkai

Budapest, 2003. május 21. Garas Dezső Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze otthonában. MTI Fotó: Féner Tamás

Nemzedéke egyik legnagyobb színművésze volt, aki legendás színpadi szerepei mellett korszakos filmekben is több emblematikus karaktert megformált. Mindig azt mondta, fiatalon valójában semmi sem akart lenni, ezért lett színész. Már a főiskolán kiemelkedő tehetségnek tartották; volt növendéktársa, aki nem is értette, Garas Dezső miért jár főiskolára, hiszen született zseniként mindent tudott a hivatásáról. Komédiákban nyújtott teljesítménye alapján egyesek Charlie Chaplin honi utódjának tartották, aki ugyanakkor drámai alakításaival rendre székébe szorította a megrendült publikumot. Legendás szakmai és baráti kapcsolatban volt Törőcsik Marival, akivel együtt léptek először a Nemzeti Színház színpadára. A nyolcvanas évektől rendezni is elkezdett, ugyancsak sokműfajúan. Vonatkozó munkái között van bábszínházi rendezés; a komédiák, drámai művek mellett színre vitte a Csárdáskirálynőt is a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – mások mellett – Törőcsik Marival, Kálmán Györggyel, Bessenyei Ferenccel, Haumann Péterrel, Hirtling Istvánnal. A színész és rendezői ellentétet egyszerűen „hülyeségnek" tartotta. Az unikális tehetségű művész volt az első szabadúszó a második világháborút követő színházi életben, aki mindeközben maga is hitt azokban a gondolatokban, amelyek két filmszerepe kapcsán váltak szállóigévé: „Kell egy csapat!" és „Egyedül nem megy."

Más, mint a többi

Garas Dezső a színházi lázadók, struktúratörők között is különös utat járt.
Nem ostromolta a nagy társulatok amúgy mindenki által szidalmazott rendszerét, hanem kitört belőle.

Pályafutása nagy részében a csapatnélküliséget választotta.

Amikor 2003-ban elszerződik a Vígszínházba, ott eljátssza a Legenda a lóról című Tolsztoj-mű címszerepét. Egy kiközösített, öregedő lovat, akivel bármikor megtörténhet, hogy kolbász lesz belőle. A színész a színházi magazinban így fogalmazott nekem a szerepéről:

Nem az a lényeg, hogy öreg, foltos ló egy pej ménesben. Az vele a baj, hogy más, mint a többi. Viszont neki magának nincsenek identitászavarai. Ez kiderül, amikor – félelmei, elesettsége ellenére néha nagy iróniával – visszaemlékezik az életére. Vannak kapcsolódási pontjaink a figurával.

Garas Dezső egy vígszínházi évad után, 2004-ben, hetvenedik évében szerződött át a Jordán Tamás igazgatta Nemzeti Színházhoz. Onnan már nem moccant más irányba. Haláláig az ország első számú teátrumánál játszik, és olykor rendez is.
Kedvenc fővárosi fürdőjére azonban megorrol, oda nem megy többet, mert az intézmény felújítása után már nem becsülik úgy a törzsvendéget, ahogy korábban.

Pedig a művész úgy vélte, hogy törzsvendégnek lenni különleges státusz, mindegy, hogy színész-e vagy kőműves.

Egy interjúban az is elmondta, nagy élmény volt számára két amerikai útja, s hitte, hogy ott is szép pályát futhatott volna be. Csak sajnos, tette hozzá, ott nem magyarul beszélnek. Hangsúlyozza, hogy erős benne a hazaszeretet, de egész pályafutása során ott csengtek a fülében tanárnője, Gombaszögi Frida szavai arról,

hogy csak úgy érdemes ezen a pályán maradni, ha az ember a világ legnagyobb színésze akar lenni.

Arra azonban csak ott van mód, sajnálkozott a színművész, ahol világnyelvet beszélnek.

„Nem irigylem őket"

Garas Dezső ifjú házasként a Bérkocsis utcában lakott, aztán átköltöztek az Árpád híd pesti oldalán épült lakótelepre, nem az elegánsabb Budára néző oldalra, hanem az Angyalföldre tekintő panelkockák egyikébe. Idővel aztán budai lakos lett, egy kellemes környéken.
Garas Dezsőnek két gyermekétől négy unokája született. Az első – akit még ismerhetett –, Emma 2008-ban, a színművész Dani fiától és Balla Eszter színésznőtől, s akiről nagyapja mindig nagy szeretettel beszélt. Amikor kiadtak egy hangoskönyvet, amelyen Garas Dezső Tamkó Sirató Károly verseit mondja, a kiadó a színművész kérésére feltüntette a borítóján, hogy Emmának ajánlja.
A színművész lánya, Garas Klári filmproducer lett. Garas Dániel operatőr.

Garas Dániel operatőr Sándor Pál Vándorszínészek című filmjének a forgatásán Forrás: MTI/Kallos Bea

Garas Dezső fia pályaválasztása kapcsán mondta el a magazininterjúban:

A fiam számára egyszer intéztem protekciót. Megkértem egykori főiskolai osztályfőnökét, Kende Jánost: ha féltehetségnek találja, könyörtelenül rúgja ki. (...) Amilyen aggodalommal figyeltem indulását, olyan örömmel hallok a sikereiről. És vannak helyzetek, amikor úgy fordul éppen a pályája, hogy attól én újra nyugtalan leszek. Hiába, mert hallgatólagos megállapodás van közöttünk, tiszteletben tartjuk egymás véleményét, de távol tartjuk magunkat a másik köreitől, és nincs atyai tanácsadás. Amúgy árukapcsolásról sem lehet szó. Még az olyan semmi csacskaságra is nemet mondtunk, hogy játsszunk együtt egy film aprócska jelenetében. Hiszem, hogy a gyerekeimnek szükségük van az egészséges magárahagyatottságra. Remélem, azért így is eljön az idő, amikor a fiam és a lányom saját hivatásukban addig jutnak, ahol már elhomályosítják a nevemet. Ám minek szerénykedni, nem irigylem őket, kutya nehéz meló lesz.

„Nincsen semmi baj"

Első unokája születése idején Garas Dezső már dialízisre járt.
2011 nyarán még eljátssza Frici, a borbély szerepét a Világjobbítók című tévéfilmben. Ősszel arról beszél az ismerőseinek: abbahagyja a pályát.

Nyugtat mindenkit, nincsen semmi baj, de már mindent megkapott a hivatásától, nem érzi a késztetést, hogy színpadra álljon. Azt mondja, bízik benne, hogy lesz még néhány nyugodt, színház nélküli éve.

Decemberben a színház vezetését is tájékoztatja a döntéséről. Törőcsik Mari kérésére december 20-án mégis eljátssza még egyszer az apa szerepét a Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című művéből készült musicalben. Tíz nappal később, december 30-án hal meg álmában, szerettei körében.

Sztankay István és Törőcsik Mari színművészek a Katona József Színházban. Zorin: Varsói melódia című darabjának próbája, 1965 Forrás: Fortepan / Hunyady József

Epilógus

Garas Dezső halála után édesapámat választották maguk közé a nemzet színészei. Ő két évig birtokolhatta a címet, mielőtt maga is elment.
Úgy esett, hogy nem sokkal apám halála után készítettem egy interjút Törőcsik Marival – maga is a nemzet színésze volt a cím alapítása óta –, akivel korábban csak gyerekkoromban találkoztam néhányszor. Interjúnk után Törőcsik Mari megajándékozott kitüntető figyelmével. Felhívott olykor sorsom felől érdeklődve és táncművész nejemmel együtt meghívott egy-egy előadásra is, amelyben szerepet vállalt. Szó esett közöttünk a hozzá közel állókról, Maár Gyuláról, Fejes Endréről, Garas Dezsőről, másokról. Egyik alkalommal, amikor éppen apám volt terítéken egy előadás után, Törőcsik Mari elakadt a múltidézésben, színházi sztorik sorolásában. Eltöprengett, majd azt mondta rebegve, hogy nagyon szerette apámat, s hozzá tette:

Talán egyszer – több is volt közöttünk...

Közbeszóltam, hogy igen, egyszer, még jóval a születésem előtt, de apám megesketett, amikor felidézte, hogy ez örök titok marad. Törőcsik Mari a szemembe nézett, majd hátravetette a fejét, s úgy nevetett, ahogy a bakfisok nevetnek. Nevettem én is, nevetett a párom, nevettek azok is, akik már nem lehettek ott, abban a szép, tágas, Dunára-Budára néző öltözőben.

Források:

Albert Györgyi-Kőháti Zsolt-Marschall Éva-Molnár Gál Péter: Garas, Duna International Könyvkiadó Kft. 2004.

Arcanum Digitális Tudománytár