G.K. Chesterton: Csodák és a modern civilizáció

Egy vallás esetében nem az számít, hogy képes-e csodákra, mint bármelyik bozontos indián varázsló, hanem az, hogy van-e valódi filozófiája a világegyetemről. - G.K. Chesterton keresztény író, filozófus válasza Robert Blatchfordnak.

Mr. Robert Blatchford három mondatban foglalta össze mindazt, ami az egész álláspontjában fontos. Mindhárom állítás abszolút tisztességes és világos. Ebbéli minőségükön az sem csorbít, hogy az első kettő valótlanság, a harmadik pedig tévhit. Azt mondja: 

A keresztény tagadja a mohamedán csodákat. A mohamedán tagadja a keresztény csodáit. A racionalista minden csodát egyformán tagad.

Az első két megjegyzés történelmi tévedésével rövidesen foglalkozom. Egyelőre Mr. Blatchford bátor beismerésére szorítkozom, miszerint a racionalista minden csodát egyformán tagad. Nem kérdőjelezi meg őket. Nem tesz úgy, mintha agnosztikus lenne velük kapcsolatban. Nem vár az ítéletével, amíg csak bizonyítást nem nyernek. Tagadja őket.

Robert Peel Glanville Blatchford (1851. március 17. - 1943. december 17.) – angol szocialista aktivista, újságíró és író volt az Egyesült Királyságban. Jelentős ateistaként, nacionalistaként és az eugenika ellenzőjeként is ismert volt. Az 1920-as évek elején, felesége halála után a spiritualizmus felé fordult.

Ezzel a megdöbbentő dogmával szembesülve megkérdeztem Mr. Blatchford-tól, hogy szerinte miért nem történnek csodák. Azt válaszolta, hogy az Univerzumot törvények irányítják. Nyilvánvaló, hogy ez a válasz semmire sem használható. 

Ugyanis nem nevezhetünk egy dolgot lehetetlennek azért, mert a világot törvények irányítják, hacsak nem tudjuk, milyen törvények.

 Vajon Mr. Blatchford ismeri az Univerzum összes törvényét? Mert, ha nem ismeri a törvényeket, hogyan tudhatna bármit is a kivételekről?

Hiszen nyilvánvaló, hogy pusztán az a tény, hogy egy dolog ritkán, furcsa körülmények között és ismereteink szerint magyarázat nélkül történik, még nem bizonyíték arra, hogy ellene mondana természeti törvényeknek. Ez vonatkozna a sziámi ikrekre, vagy egy új üstökösre, vagy a rádiumra három évvel ezelőtt.

A csodák elleni filozófiai érvelés némileg könnyen kezelhető: nincs filozófiai érv a csodák ellen.

 Vannak olyan dolgok, melyekre racionálisan szólva azt mondjuk, a természet törvényei, Amit mindenki tud, az csupán ennyi. Hogy létezik ismétlődés a természetben. Mindenki tudja, hogy a tökből tök lesz. Amit senki sem tud, az az, hogy miért ne lehetne belőle elefánt vagy zsiráf.

G.K. Chesterton 
Forrás: The Society of G.K. Chesterton

A csodákkal kapcsolatban egyetlen egy filozófiai kérdés van. Sok rátermett modern racionalista láthatóan ezt föl sem éri ésszel. A középkor legszegényebb oxfordi legénye is megértette volna. (Megjegyzés: Mivel az utolsó mondat a mi "felvilágosult" korunkban furcsának tűnhet, magyarázatként hozzáfűzném, hogy "a középkori babona kegyetlen uralma alatt" a szegény legényeket Oxfordban roppant hanyag oktatásban részesítették. Hála Istennek, jobb időket élünk).

A csodák kérdése csupán ez: tudod, miért lesz a tökből mindig tök? Ha nem tudod, akkor nem tudod megmondani, hogy egy tökből lehet-e hintó, vagy nem lehet. Ennyi az egész.

Az összes többi tudományos kifejezés, amit a reggelinél szoktál használni, üres szavak. Azt mondod: "A természet törvénye, hogy a töknek töknek kell maradnia". Ez csak azt jelenti, hogy a tökök általában tökök maradnak, ami nyilvánvaló; azt nem mondja meg, hogy miért. Azt mondod: "Ellene szól tapasztalat." Ez csak annyit jelent, hogy "Sok tököt ismertem közelről, és egyikből sem lett edző".

Volt egy nagy ír racionalista ebből az iskolából,  aki mikor azt mondták neki, hogy egy tanú látta őt gyilkosságot elkövetni, azt felelte, hogy száz olyan tanút is tud hozni, aki nem látta őt gyilkosságot elkövetni.

Azt mondod: "A modern világ cáfolja". 

Ez azt jelenti, hogy londoni, birminghami és chicagói, amúgy tökéletesen tökfejű emberek tömege nem tud hit által csodát tenni.

Azt mondod: "A tudomány cáfolja." Ez azt jelenti, hogy amíg a tökök tökfélék, addig a viselkedésük tökszerű, és nem hasonlít egy hintó viselkedéséhez. Ez eléggé nyilvánvaló.

A kereszténység mindössze annyit mond, hogy ez az ismétlődés a természetben nem egy törvényhez, hanem egy akarathoz hasonló dologból ered. Természetesen a Mennyei Atya kifejezés egy földi apából származik. Ugyanígy Mr. Blatchford okfejtése az egyetemes törvényről is egy parlamenti törvény metaforája. 

A kereszténység azonban azt vallja, hogy a világ és annak ismétlődése akarat, vagyis Szeretet által jött létre, ahogyan a gyermekeket egy apa nemzi, és ugyanígy ennek révén más és különböző dolgok is létrejöhetnek. 

Röviden, úgy véli, hogy egy Isten, aki olyan rendkívüli dolgokra képes, mint rábírni a tököt, hogy tök maradjon, akárcsak Habbakuk próféta, Capable de tout, azaz, mindenre képes. Aki nem tartja rendkívüli dolognak, hogy egy tök mindig tök marad, gondolja át újra. Még el sem kezdte a filozófiát. Még nem is látott tököt.

A csodák elleni történelmi érvelés is meglehetősen egyszerű. A csodákat lehetetlennek nevezi, majd azt mondja, hogy a bolondokon kívül senki sem hisz a lehetetlenségekben, aztán kijelenti, hogy nincs bölcs bizonyíték a csodák mellett.

Az egész mutatvány trükkje, hogy felváltva hivatkozik a filozófiai és a történelmi ellenvetésre. Ha azt mondjuk, hogy a csodák elméletileg lehetségesek, azt felelik: "Igen, de nincs bizonyíték rájuk". Ha pedig elővesszük az emberi faj összes feljegyzését, és azt mondjuk: "Itt a bizonyíték", akkor meg azt felelik: 

De ezek az emberek babonásak voltak, lehetetlen dolgokban hittek.

Az igazi kérdés az, hogy a mi kis Oxford Street-i civilizációnknak biztosan igaza van-e, miközben a világ többi részének pedig biztosan nincs igaza. Mr. Blatchford szerint a tizenkilencedik századi Nyugat materializmusa egyike nemes felfedezéseiknek. Szerintem olyan szürke és unalmas, mint a kabátjaik, olyan piszkos, mint az utcáik, olyan csúnya, mint a nadrágjaik, és olyan ostoba, mint az ipari rendszerük.

Maga Mr. Blatchford azonban tökéletesen összefoglalta a modern civilizációba vetett szánalmas hitét.

 Nagyon mulatságos leírást írt arról, milyen nehéz lenne egy angol bírót meggyőzni egy modern bíróságon a feltámadás igazságáról. Természetesen teljesen igaza van; lehetetlen lenne. De úgy tűnik, nem jut eszébe, hogy mi, keresztények esetleg nem érzünk olyan túlzott tiszteletet az angol bírák iránt, mint amilyet Mr. Blatchford érez.

A kereszténység alapítójának tapasztalatai talán homályos kételyeket ébresztettek bennünk a bíróságok tévedhetetlenségével kapcsolatban. Jól tudom, semmi sem késztetne egy angol bírót arra, hogy elhiggye, hogy egy ember feltámadt a halálból. 

De azt is tudom, hogy rövid idővel ezelőtt még semmi sem késztetett volna egy brit bírót arra, hogy elhiggye, hogy egy szocialista jó ember lehet.

 Egy bíró nem hajlandó hinni az új szellemi csodákban. De nem azért, mert bíró, hanem azért, mert amellett, hogy bíró, angol úriember, modern racionalista, és afféle vén bolond.

Mr. Blatchford tökéletesen téved, amikor azt feltételezi, hogy a keresztény és a mohamedán tagadja egymás csodáit. 

Egyetlen magát igaznak tartó vallás sem foglalkozik egy másik vallás csodáival. Tagadja annak a vallásnak a tanait; tagadja az erkölcseit; de soha nem gondolja, hogy érdemes lenne tagadni a jeleit és csodáit.

És miért nem? Mert ezeket a dolgokat egyes emberek mindig is lehetségesnek tartották. Mert bármelyik vándorcigány rendelkezhet pszichikai képességekkel. Mert a szellemvilág és a különös szellemi erők általános létezése az egész emberiség józan eszének része. A farizeusok nem vitatták Krisztus csodáit; azt mondták, hogy azokat az ördög művelte. A keresztények nem vitatták Mohamed csodáit. Azt mondták, hogy azokat ördögi erő művelte. A római világ nem tagadta annak lehetőségét, hogy Krisztus Isten volt. Ehhez túlságosan felvilágosult volt.

Amennyiben az egyház (főként a romlott és szkeptikus tizennyolcadik században) a csodákat a hit indokaként szorgalmazta, a hibája nyilvánvaló: de ez nem az, amit Mr. Blatchford feltételez. Nem arra kérte az embereket, hogy higgyenek valami ennyire hihetetlen dologban; hanem arra kérte őket, hogy térjenek meg egy ennyire hétköznapi dolog által.

Egy vallás esetében nem az számít, hogy képes-e csodákra, mint bármelyik bozontos indián varázsló, hanem az, hogy van-e valódi filozófiája a világegyetemről.

 A rómaiak hajlandóak voltak elismerni, hogy Krisztus isten volt. Amit tagadtak, az az volt, hogy Ő volt az Isten – a kozmosz legfelsőbb igazsága. És ez az egyetlen pont, amit érdemes megvitatni a kereszténységgel kapcsolatban.

 

Fordította: Görgényi Tamás – Századvég