Mi együtt adtunk négy díjat Vidnyánszkynak

Jordán Tamás Kossuth és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, színigazgató, egyetemi docens, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja

Olyan világban élünk, ami kitermeli a Vidnyánszky Attilát négyszeresen díjazó zsűriket, de ezért nem az egyes személyekre kell haragudni, hanem olyan világot kell teremteni, ahol ilyesminek a csírája sincs meg – mondja Jordán Tamás színész, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, a POSZT megálmodója, akivel arról beszélgettünk, miért reménytelen a színházzal változásokat elérni a világban. 

• Ma már nem érdekes, mit mond a színház, legfeljebb vérlázítóan merész dolgok kelthetnek feltűnést.
• A Blaskó Pétert kitüntető Kossuth-díj bizottságának tagjaként fontosnak tartotta, hogy ne csak az egyik oldalra osszanak díjakat.
• A konszenzuskeresése miatt egyesek kollaboránsnak vagy árulónak tartják.
• Devalválódik a színház mellett a közönség is.
• A katarzis fontosabb, mint a direkten politikus előadások.

Melyek voltak szerinted az év legfontosabb eseményei a színházban?

A szombathelyi Weöres Sándor Színház nagyon sikeres két és fél évadon van túl, jó most nálunk a mentális állapot. Ha pedig az egész országról beszélünk, a POSZT-ot nem lehet kihagyni. Én azért kerültem vissza sok hezitálás után a Magyar Színházi Társaság elnökségébe, mert annyira hangsúlyozták, szükség van a POSZT újraélesztésére, és ehhez rám is szükség van.

Mintha kollaboráns vagy áruló lennék Fotó: Polyák Attila - Origo

Az köztudott, én mennyire keresem a konszenzust, ami fájdalmamra sokszor úgy csapódik le, mintha kollaboráns vagy áruló lennék. Olyan ellenséges és gyűlölködő a világ, hogy aki a legkisebb gesztust is teszi a másik oldal felé, azt rögtön kiközösíti az az oldal, amelyiknek elvileg tagja. Így nem nézik jó szemmel, ha párbeszédre törekszem bárkivel, aki kvázi a másik oldalon van.

Mert nem tudjuk tovább kerülgetni a forró kását,

ki kell mondani: itt most két brancs van.

Amíg a Magyar Teátrumi Társaság nem lett társtulajdonosa a POSZT-nak, addig voltak ugyan viták, de ellenségeskedés nem volt, most viszont az van. Ezt szeretném valahogyan lefékezni. Nem járja, hogy a művészek ilyen viszonyban legyenek egymással.

Ha akarjuk, se tudjuk megkerülni a politikát Fotó: Polyák Attila - Origo

Lehet azt mondani, hogy két brancs van? Nem leegyszerűsítés csak két részre osztani a színházi szakmát?

Vannak átmenetek, de nagy vonalakban mégiscsak azt kell mondanom: van a Teátrumi Társaság, amely politikai és nem művészi szempontok szerint határozza meg magát, és van a Színházi Társaság, amely éppen most talált egy új vezetőséget Keszég László elnökségével. Reméljük, hogy sikeres lesz a megújulás. Ha akarjuk, se tudjuk megkerülni a politikát a színházról beszélve, mert olyan mértékben került be a művészi életbe, hogy arról muszáj beszélni.

Én azért törekedhetek párbeszédre, még ha ennek sokan nem is örülnek, mert benne voltam abban a Kossuth-díj-bizottságban, amelyik díjazta Blaskó Pétert. Az egyik fő érvem az volt, hogy

ne csak az egyik oldalra osszunk díjakat

(akkor még másik kurzus volt). Legyünk olyan elegánsak, és adjunk a másik oldalra is. Be kell látni, nem lehet tovább fokozni a feszültségeket, és gesztusokat kell gyakorolni.

A mi színházunkban nincsenek politikai meccsek Fotó: Polyák Attila - Origo

Szeretnék nagyon messze kerülni a politikától, bár az előbb azt mondtam, ez lehetetlen. De mint igazgató, egy intézményt és annak a tagjait, az ő munkájukat képviselem, ezért nem szabad politikailag megnyilvánulnom. A mi színházunkban nincsenek politikai meccsek, legfeljebb tréfálkozások, kifelé pedig akkor sem mondok semmi olyat, ami a politikai véleményemről szól, ha provokálnak.

Bár szeretnél távol maradni a politikától, az országban sokak számára az is politikai állásfoglalásnak számít, hogy meghívtad rendezni Alföldi Róbertet.

Teszek hasonló gesztusokat a másik irányba is. Jóban vagyok a jobboldali többségű városvezetéssel.

Nyilvánvaló, hogy Alföldi meghívásakor csak művészi szempontokat mérlegeltem. Barátok is vagyunk, teljes harmóniában történt az igazgatóváltás is a Nemzeti Színházban, játszunk egy előadásban, rendezett engem a Platonovban. Én nem azt az Alföldit hívtam meg, aki rajta van a politika térképén, hanem azt, aki az egyik legjobb magyar rendező.

Nem azt az Alföldit hívtam meg - Alföldi Róberttel a Rózsavölgyi Szalon Az utolsó óra című előadásában Forrás: Éder Vera

Ugyanilyen alapon mondhatja a „másik oldal”, hogy nem az a Vidnyánszky Attila kapta meg idén a POSZT legfontosabb díjait, aki politikai tényezőként egyike a POSZT tulajdonosainak, és köze van a zsűri összeállításához és a versenyelőadásokat válogató személyek kinevezéséhez is, hanem a tehetséges színházi rendező.

Hát, furcsa ennyi díjat kapni egy fesztiválon, így ez mindenképp kérdéseket vet fel. De úgy gondolom, nem kell azokra haragudni, akik megtestesítenek valamit, mint Vidnyánszky. Az összefüggéseket kell látni. Most olyan világban élünk, ami kitermel ilyen pozíciókat és helyzeteket. Ha nem Vidnyánszky Attila, akkor valaki más lenne az ő pozíciójában. Ez a világ tele van bajjal, devianciával.

Ez a világ kitermeli a négy díjat.

Nem azokkal kell harcolni, akik a zsűri tagjaiként négy díjat adnak Vidnyánszkynak, és állítják, hogy ezt szakmai alapon tették. Hanem olyan világot kell teremteni, amiben ennek a sanda feltételezéseket szülő lehetőségnek még a csírája, a magja sem lenne meg. Mi együtt adtunk négy díjat Vidnyánszkynak: lehet, hogy nem értünk egyet vele, de az a közélet termelte ki, amelynek mind részei vagyunk.

Nekem még volt szerencsém ismerni a nagyon nagyokat Fotó: Polyák Attila - Origo

És hogyan, miért lett ilyen a világ, a közélet?

A színházi vagy az általános közéletre gondolunk, amikor erről a világról beszélünk? A magyar színháznak régen nagyon nagy presztízse volt itthon, a színészek bálványok voltak, csillogtak. Nekem még volt szerencsém ismerni a nagyon nagyokat, Bessenyeit, Gábor Miklóst, Latinovitsot.

Az én életem legfontosabb szakasza a nyolcvanas évek Kaposvárja volt.

Nem is sejtettük, de az a színház mégiscsak részt vett egy folyamatban anélkül, hogy direkten politizált volna, és úgy, hogy nagyon magas művészi szinten működött. Nem kezdte el keresni a réseket a Kádár-rendszeren, hogy beléjük nyúlkáljon, hanem olyasmikről beszélt, ami mindig is érdekelte az emberiséget. És ez találkozott az akkori közérzettel.

Az emberek olyasmiket akartak hallani a színpadról, a sorok közül, a levegővételekben, amire szükségük volt abban a közéletben, így buszokkal jöttek Kaposvárra, és virágokkal árasztották el a színházat.

A színész már nem érdekes személyisége a társadalomnak Forrás: Meszaros Zsolt/Meszaros Zsolt [email protected]

A rendszerváltás után megszűnt a színház presztízse. Olyan a demokrácia és a szólásszabadság, amilyen, de már nem érdekes, mit mond a színház, legfeljebb vérlázítóan merész dolgok kelthetnek feltűnést – kérdés, milyen művészi színvonalon. A színész már nem érdekes személyisége a társadalomnak. A közönség persze most is szereti a színészeket, de társadalmi szerepük már nincsen, illetve erre csak néhányan vállalkoznak.

A színház devalválódik.

És devalválódik a közönség is, mert filmek, tévéjátékok híján nincs min felnőniük. Nem tudják, milyen a jó színház, a jó színész, nem tudják megítélni, hogy nem jó, amikor pacekban mondják gyér világításban a rossz szöveget a szappanoperákban. Ha a színházban ugyanezt kapják, elfogadják, de ez nem is kérhető rajtuk számon, hiszen nincs mitől kialakulnia az igényességnek – és így eljuthatunk egészen az oktatási rendszer problémáiig.

Ez egy kicsit reménytelen helyzet Fotó: Polyák Attila - Origo

Egy vidéki színház igazgatójának nagyon nehéz műsort tervezni, mert a nézők 98 százaléka nevetni akar, és jól szórakozni. Ez pedig az igénytelenség felé löki a színházat, mert ez évről évre korrodálja a színészben meglévő belső értékrendet. Ez egy kicsit reménytelen helyzet.

Lehetne változtatni a színház presztízsén?

Úgy lehetne helyreállítani mindent, ha a színészi méltóság és önbecsülés visszakerülne oda, ahol lennie kellene. Minden művész érezzen felelősséget magával, a színházával és a közönségével szemben is, tudomásul véve, hogy nem lesz mindig sikeres, ami művészileg értékes és mély.

Egy nemzedék, amely meg tudná változtatni a világot - Márton Andrással és Bálint Andrással a Radnóti Színház Platonov - Apátlanul című előadásában Forrás: Dömölky Dániel

De ha, ahogy mondod, elmegyünk egészen az oktatási rendszer problémáiig, a jelenlegi színházi helyzet helyreállításához is évtizedekre lenne szükség?

Én azt csinálnám, amit régebben a finnek: az általános iskola alsó négy osztályában tanító tanároknak adnám a legmagasabb fizetést. Ott dől el minden. Az alacsony fizetés miatt az értékes pedagógusokat máshová csábítják – tisztelet a kivételnek –, pedig ha az első négy évben elintéznék, ötödiktől már hihetetlen könnyű lenne a tanulás, felébredne a tudásszomj, a kíváncsiság.

És kialakulna egy nemzedék, amely meg tudná változtatni a világot.

Tudom, ez majdnem lehetetlen, de meg kell próbálni.

Akkor a színházi nevelés, a beavató előadások, a nézőnevelés édeskevés ahhoz, hogy a helyzet a következő generációkkal megváltozzon?

Mérnökként szeretek minden eszmefuttatásba bevonni egy kis matematikát. Nagyon jók az ilyen programok, ünnepelni kell őket, de hány gyereket érnek el? A töredékét annak a rétegnek, amit meg kéne változtatni.

Más minőségű ifjúság kell Fotó: Polyák Attila - Origo

Mániám, hogy ezres csoportokban csinálok közös versmondást, de még ez is milyen szerény szám! Nem tudom, egy korosztályban hány százezer gyerek van: ha ebből kétezret megváltunk – ha egyáltalán működnek az ilyen jó értelemben vett színházi trükkök –, az nagyon szerény eredmény.

Szeretném, ha felnőne a tinédzsereknek egy olyan nemzedéke, amelynek jó néhány tagja beleborzong abba, mit jelent József Attila sora a „futkározó mezei virágok”-ról. Más minőségű ifjúság kell, és ezt a színház nem tudja egyedül elintézni. Ezt az iskola első négy osztályában kell megteremteni.

Ez nem kiábrándító egy színházigazgató számára? Nem kell egy színházi embernek hinnie abban, hogy a művészet mindent képes megváltoztatni a világon?

Madáchot idézem: a „küzdés maga.” Persze, hinnem kell, és hiszem is, azzal együtt, hogy tudom, nem lehet ezt rövid időn belül várni. Persze, ha sokan dolgoznak a változáson, annak biztos lesz eredménye. De nem belátható időn belül.

Egy színész neve egy kis mágneses erővel bír Fotó: Polyák Attila - Origo

Azt mondtad, probléma, hogy ma már nincs társadalmi szerepük a színészeknek. Segítene, ha több színész használná a hírnevét, elismertségét arra, hogy társadalmi, közéleti ügyek mögé álljon?

Minden olyan szerepvállalásnak van értelme és haszna, ami lelép a színpadról, és be akar hatolni a társadalom rétegeibe. Valahogyan biztosan mindenkinek részt kéne vállalnia a harcban azért, amit fontosnak tartunk, hogy mi magunk is jó minőségben tudjunk dolgozni.

Sok művész azt mondja erre, a cipész maradjon a kaptafánál, a társadalomról értekezzenek a szociológusok vagy a politikusok, egy színész nem ért hozzá, akkor ne is beszéljen róla.

Ahogy mondtam, kétségtelenül csökken a színház, a színészek presztízse, de annyi még maradt belőle, hogy egy színész neve egy kis mágneses erővel bírjon. Ha a zöldek azt mondják Szombathelyen, hogy a Perint-patak partjának megtisztításáról lesz egy tanácskozás, eljönnek tizennyolcan. Ha azt mondom, a vitát Trokán Péter vezeti, akkor hetvenen jönnek el, pedig egyikük sem gondolja, hogy Trokán Péter környezetvédelmi szakember lenne. De kíváncsiak rá azért, mert színész.

Ezt a potenciált muszáj kihasználni.

A színész már nem olyan nagy ember, hogy elvonulhasson a saját világába. A társadalom részese, és egy picikét még befolyásolni is tudja azt, amiben él.

Akár a közönség is lemorzsolódhat - Molnár Piroskával a Rózsavölgyi Szalon Tisztelt hazudozó című előadásában Forrás: Éder Vera

Az is fontos, hogy a színházban, a színpadon este héttől komoly, aktuális társadalmi kérdésekről legyen szó? Baj, ha az általad is említett nézői igényekhez igazodva több a nevettetés, a mélységeket kerülő szórakoztatás?

Tegnap láttam egy csodálatos Sirály-bemutatót a Katona József Színházban. Nem tudom, ez hány embert érint meg, de akkor is ezt kell csinálni, akkor is ilyen előadásokat kell létrehozni, ha ettől akár a közönség is lemorzsolódhat. Nem lehet tudni, hogy egy ilyen igényes, megrendítően szép előadásra hány embernek van szüksége, de félő, hogy egyre kevesebbnek.

Márpedig ezek fontosabbak, mint a direkten politikus előadások.

Mert olyan rezdüléseket lehet kapni tőlük, amik katarzist okoznak, és ezzel egy picit megváltoztatják az embert. Arra lenne szükség, hogy akik ilyen magas szinten hoznak létre művészi értékeket, azokat ne ábrándítsa ki, ha esetleg nem találkoznak a tömegízléssel.

Kevés bennem a kíváncsiság és érdeklődés Fotó: Polyák Attila - Origo

Az interjú elején az ország legfontosabb eseményeiről kérdeztelek, de végül csak a POSZT kapcsán beszélgettünk a színházról. Ez azt jelenti, a POSZT jelentősége felülmúl minden mást a szakmában?

Nem. Azt jelenti, hogy én fizikailag 230 kilométerre vagyok Budapesttől, de lelkileg 6-700 kilométerre. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy mi van a szombathelyi színházzal, vagy ha Pesten játszom, akkor azzal az előadással. Sajnálattal kell bevallanom, kevés bennem a kíváncsiság és az érdeklődés. Ezt tarthatják helytelennek, de azt gondolom, nekem most nincs más dolgom, mint azt a bástyát őrizni, aminek még épek a falai.