Elérte a szélsőbaloldali őrület a párizsi Operaházat is: az új főigazgató, Alexander Neef arról beszélt a Le Monde-nak, hogy a három leghíresebb Nurejev-koreográfiát, A diótörőt, A hattyúk tavát és A bajadért leveszik a műsorról. Mert hogy a fehér dominanciát erősítik. A botrány miatt ezt megpróbálta kimagyarázni, a párizsi Opera pedig közleményt adott ki, hogy mégis játszani fogják. Hogy mi lesz a valóság, nehéz pillanatnyilag megmondani, de ami biztos: az amerikai radikális baloldal terrorjának már egy nagy európai kulturális intézmény is engedelmeskedni próbál.

Ennek kapcsán egyébként Mathieu Bock-Côté, világhírű kanadai filozófus-szociológus írt érdekes esszét a Le Figaróban. Szerinte „könnyen kitalálható, hogy miről van szó. A „George Floyd-ügy" óta egyértelműen kiderült a rasszizáló mozgalom célja: A Floyd-ügyet az igazság pillanataként kijelölve a társadalom világméretű átalakításába fogtak, és el akarnak jutni odáig, hogy a sokszínűség, ahogy Bock-Côté fogalmaz, egyfajta „ortodoxiaként" jelenik meg, ami mindennek a kiindulópontja és viszonyítási alapja. (A George Floyd-ügyről az Origo többször beszámolt részletesen.) A már rituálévá váló ideológiai célkitűzés hatása alatt a párizsi operában dolgozó „rasszizáltak" egyszer csak azt kezdték el érezni, hogy „már régóta számtalan mikrotámadásban részesülnek", és ez ellen fel kell lépniük.

Szeptemberben kiáltványt tettek közzé „A rasszista kérdésről a párizsi Operában" címmel. (Többek között ennek kapcsán az is szóba került, hogy a fekete táncosok - akkor se, ha a szerepük úgy kívánja, például egy fehér hattyút kell táncolniuk - nem akarják magukat fehérre sminkelni.) Most „legalább tudjuk, hogy mire számíthatunk", teszi hozzá Bock-Côté, mert „ez a szóhasználat minden, csak nem semleges." Másképpen fogalmazva, folytatja Bock-Côté, egy fekete ember tragikus és felháborító halála egy távoli amerikai államban, Minnesotában, traumatikus élményeket ébresztett fel a francia kisebbségekben. Azaz a rasszizáló mozgalom arra sarkallja a franciákat, hogy magukat kizárólag a bőrszín alapján viszonyítsák egy másik, távoli kontinens, ország lakosaihoz.

A párizsi operaház épületeForrás: AFP/Hans Lucas/Lilian Cazabet

Alexander Neef, a párizsi operaház új igazgatója a „sokszínűség" terrorja szerint jár el. Nemcsak az intézményét, hanem a színpadra kerülő műveket is dekolonizálni akarja. Ennélfogva meg kell változtatni a darabok bemutatásának módját, ideológiai teszten kell átmenniük. A múlt század szocialista realizmusa után itt van nekünk a „sokszínűség realizmusa", és visszatért a hivatalos művészet kategóriája,  mondja a méltán elismert kanadai esszéíró, majd arra is kitér, hogy szerinte „ez az ideológiai delírium tud ennél még messzebb is menni: emlékezzünk csak a Carmenre, amelyet Leo Muscato Firenzében vitt színpadra, úgy, hogy átírta az opera végét, csak azért, hogy így tiltakozzon a nők elleni erőszak ellen. Ez persze maga az elmebaj: Carmen története nem létezik, ha a végén megcsalt és életét miatta tönkretevő szerelme, Don José tizedes nem öli meg. Bár a párizsi opera vezetése a botrány után nem nagy meggyőződéssel tagadta a Le Monde-ban megjelent egyértelmű információt, miszerint többet nem játsszák A hattyúk tavát, A diótörőt és A bajadért (Nurejev fantasztikus koreográfiáival), a lényeg nem változott: mind a színpadra állításban, mind a műválasztásban egyfajta megtisztulásnak kell bekövetkeznie, mégpedig azért, mert az operaház koncepciója túlságosan is Európa-centrikus az új vezető szerint.

A Le Monde szerint egyébként azért nem fogják játszani például A hattyúk tavát, Csajkovszkij egyik leghíresebb balettjét, mert túlságosan fehér-központú (a balettben a Fehér hattyú a jóság, a Fekete hattyú a gonoszság jelképe, ráadásul a színesbőrű táncosoknak ki kell fehéríteni magukat, ha a balettkarban ezt a művet táncolják.

A diótörőben egy arab jelenettel lehet gondjuk egyes hírek szerint a szélsőbaloldali aktivistáknak, A bajadérben viszont a Le Figaro szerint egyértelmű a probléma: az egyik leghíresebb balettrészlet az úgynevezett "Néger gyerekek tánca". És ahhoz ugye be kellene mázolni az esetleges fehér táncosokat, ami tilos, nem beszélve a néger szó használatáról. (Egyébként már francia színpadokon is fehér arccal kell játszani a fekete Othellót...) 

A radikális baloldalnak megfelelni óhajtó új operaigazgató a Le Monde-ban egyértelműen fogalmazott, amikor A hattyúk tava és A diótörő került szóba az állítólagos fehér dominanciájával kapcsolatban: "bizonyos műveknek minden kétséget kizáróan el kell tűnniük a repertoárunkból", helyeselt. Később azt mondta, hogy elolvasta a Le Monde-interjút, rájött, hogy nem úgy értette. Még egyszer: a közfelháborodás után. Egyébként az új igazgató volt az, aki egyik elsődleges feladatának nevezzen egy olyan petícióval való foglalkozást, amely a párizsi opera működésének és repertoárjának (természetesen nem létező) rasszizmusát vizsgálja. Az 1500 operai dolgozó ötöde sem írta alá, Alexander Neef mégis nagy jelentőséget tulajdonít neki.

Alexander Neef, a párizsi operaház új igazgatójaForrás: AFP/Stephane De Sakutin

De vajon mernénk-e Afrikát túlságosan is Afrika-centrikusnak tartani valaha is? - kérdezi Block-Côté, majd hozzáteszi, hogy „Európát most azzal „kábítják", hogy a „sokszínűség" majd megváltást hoz számára, igen ám, de csak akkor, ha „angyali módon súlytalanná" válik és hajlandó lesz elszakadni saját esztétikumától, és mindörökre vállalja a múltban elkövetettet valós vagy képzelt bűnei miatti korruptságát".

A neves kanadai szociológus szerint a Párizsi Opera nem tesz mást, mint utánozza az amerikai mániákat. Példaként a New York Times egyik szeptemberi cikkére hivatkozik, amelyben a baloldali média egyik tartópilléreként és referencia helyeként nyilvántartott napilap arról értekezett, hogy az opera sem söpörheti félre többé a faji kérdést.  „Az Atlanti óceán mindkét partján ugyanazok a beszédelemek jelennek meg tehát", mondja Bock-Côté. Innentől kezdve a rasszizáló szociológiától a társadalom egyetlen szektora sem menekülhet: az egyes szervezeteken belül az arcszín alapján múlik a szervezetet alkotó csoportok súlya, és ezeket a csoportokat mindig is „túlságosan is fehérnek tartották". Példákat is hoz erre Bock-Côté. „A klasszikus zene, az élő művészeti ágak, a reklámipar, a televízió, a színház, az építőipar, a kempingek, múzeumok és a mozi: mindenütt „fehér felsőbbrendűség" uralkodik, de ha ez nem lenne elég, akkor „a rasszizáló ideológia áldozati neurózishoz vezet", szögezi le Bock-Côté. Ez az ideológia nemcsak azzal foglalkozik, hogy a befogadás kritériumait adaptálja az Európába évtizedek óta beáramló sokszínűséghez, hanem ezt már úgy is tekinti, mintha Európa sorsához tartozna.

Mathieu Bock-CôtéForrás: AFP/Photo12/Damien Grenon

Ez az ideológia senki életét nem akarja megkönnyíteni, nem akar jó szándékot mutatni, és azt sem akarja, hogy senki ne lázadjon fel senki ellen. Nem, nem ez a célja. Inkább az, hogy mindannyiunkat átalakítson, ideértve a létezésétől fogva mérgező nyugati civilizációt is. Pontosan úgy, mint egy meggyötört hívő, aki mindenütt az ördög nyomait látja, 

ez az ideológia mindenhová „rendszerszerű rasszizmust" vizionál, ezt látja a legelemibb udvariassági formulákban, vagy például akkor is, amikor puszta kíváncsiságból, a mélyebb megismerés céljából valakinek a származása iránt érdeklődünk. Felébreszti az érzékenységeket, majd azokat etnikai alapú ellenérzéssel mérgezi meg.

Részlet A hattyúk tava 2016 szilveszteri előadásából a Bastille OperaházbanForrás: AFP/Handout

A faji kérdés megszállottjai pedig arról akarják a migrációból származó franciákat meggyőzni, hogy ők pontosan ugyanolyanok az óvilágban, Európában, mint a rabszolgák leszármazói az új világban, Amerikában. „De ez hamis állítás", mondja Bock-Côté. „Az emberek nem cserélhetők fel egymással csak azért, mert ugyanolyan a bőrszínűk. Azok, akik szabadon telepedtek le Európában, tudták, hogy hova jönnek. Az, hogy ők elfogadták egy intézmény, társadalom szabályait, szokásait felvették és diszkréten továbbfejlesztették, még nem jelenti azt, hogy mentálisan kapitulálniuk kellett a „fehér felsőbbrendűség" előtt. Hanem csak annyit jelent, zárja gondolatmenetétét a híres esszéíró, hogy „ezzel jelzést küldenek egy nagylelkű civilizációnak, amely kezet nyújtott nekik és gyerekeiknek, viszont nem kötelesek az amerikai egyetemi kampuszokon dívó, divatos vádakkal illetni a befogadókat csak azért, hogy megszabaduljanak a gonosztól".

Nehéz megmondani, hogy mi lesz Rudolf Nurejev három klasszikus koreográfiájával. Van egy főigazgatói nyilatkozat, ami a baráti Le Monde-ban jelent meg, ami szerint törlik a három balettet, aztán kitör a botrány, erre maga a párizsi Opera ad ki egy nyilatkozatot, hogy mégsem törlik Nurejev balettjeit. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a következő évadban a három balettből az egyiket műsorra tűzik, mert szélsőbaloldali zenerajongókkal azért nehéz lenne megtölteni éjjel-nappal a párizsi Opera két épületét (Garnier és Bastille), vagyis őket sem akarják hergelni, aztán 2022-ben egyszerűen elfelejtik Nurejev remekműveit.

Egyébként a párizsi Operának van egy másik problémája is: a világ nagy operaházai közül a francia tudott a legrégebben bemutatót tartani - 2019 novemberében. Borodin Igor hercegét a normalitást képviselő eddigi főzeneigazgató, a régi igazgatóval együtt ősztől távozó Philippe Jordan vezényelte. Ezután jó három hónapig szinte minden előadás elmaradt az általános franciaországi sztrájk miatt, majd jött a koronavírus miatti korlátozás március végétől.