Tanuljunk álomul!

Az álmok nyelve külön nyelv, amit azonban ugyanúgy meg lehet tanulni, mint más idegen nyelveket.  Eleinte nehéznek tűnhet, hiszen a tudatunknak rá kell állnia egy szokatlan új rendszerre. Idővel azonban - ugyanúgy, mint idegen nyelv tanulásakor - a kezdeti nehézkesség, görcsösség eltűnik, és egyre inkább képesek leszünk rácsodálkozni a tanultakra: felfedezzük az új nyelv ízét, különös, csak rá jellemző szépségét.

Utalhat a külvilágra, a nappali életünkre, ezt érdemes megvizsgálni először. Tehát ha valaki az unokabátyjával álmodik, akkor nézze meg, hogy az álom mit üzen erről a rokonáról. Esetleg túlidealizálja őt, és az álom bebillenti az egyoldalúságát: felhívja a figyelmét az unokatestvére egynéhány elmarasztalható tettére, tulajdonságára.
Van egy másik szint is. Ennek a megközelítésnek az alaptétele az, hogy minden álomalak maga az álmodó, még a tárgyak, természeti elemek is. Tehát az álmodó önmaga is és a rokon is. Az unokatestvér szerepébe, szemszögébe beilleszkedve az álom újabb jelentései bomlanak ki.
Ezen a második szinten lehet megfejteni azokat az álmokat, amelyekben olyan személyek szerepelnek, akiknek nincs megfeleltetésük a nappali életünkben ismert emberekkel. Csak az álomvilágunkban ismerjük őket. Ez esetben nyilvánvalóbb, hogy ők a mi személyiségrészeink.
A korábbi, akadályoztatásról szóló álmot e szempont szerint megnézve utalhat a külvilágból érkező akadályokra. Tehát arra, hogy valóságos úttorlaszok kerültek elénk az úton, vagy majd a jövőben vár ez ránk. Még mindig a külvilágról szól az, hogy az életutunkon az akadály a főnökünk, vagy a ránk törő súlyos betegség. Esetleg a családtagjainkat, vagy a lélekölő napi robotunkat tartjuk akadálynak a kibontakozás útján.
A mélyebb értelmezési szint szerint azonban az álmodó az út is, az azon haladó autó is, és az úttorlasz is. Ez esetben az álmodó önmaga saját akadálya az életében való előrelépésben. Tehát saját belső szorongásai, túl erős felettes énje, döntésképtelensége jelenik meg az álomban torlaszként.
A belső lélekszintjeink pedig gyakran kigyűrűznek a külvilágba: az az ember, aki odabent a lelkében tele van görcsökkel, torlaszokkal, önmardosó kétellyel, az gyakrabban találkozik a környezetében is valóságos torlaszokkal: egy kreativitását akadályozó főnökkel, valódi útlezárásokkal. Belső világunk külvilágunkból mint tükörből köszön vissza ránk.

Tar Ildikó