Gratulálunk, nyertél egy spanyolországi nyaralást!

Ti szaladtatok már el jámbornak mutatkozó, pár perc után mégis fejhangon kiabálva a lelkiismereteteket gyötrő, sokáig mellettetek lépdelő utcai hittérítő elől? Fogadtátok már meg, hogy soha többé nem engedtek küszöbön belülre senkit, aki nem megbeszélt időre jött, miután rendőri segítséggel kitessékeltétek az iroda ajtaján a verklidumát abba nem hagyó, portékáját a lépcsőházban is mutogató ügynököt? Vagy jelöltétek már önnönmagatokat Darwin-díjra, amiért naivan azt gondoltátok, tényleg nyertetek egy nyaralást, közben pedig csak egy timesharing előadásra paliztak be titeket?

Vége lett a lírai intermezzónak, Témint Tamás eltolta a biciklit, újra felkapcsolták a villanyt. Mielőtt Péter a tárgyra térhetett volna, a fűrészhangú Edit mint egy csapatépítő tréning eminense, beviharzott a terembe, újra felemelt fűrészhangján közölte, mintha csak most kapta volna a hírt Dubajban timesharinggel nyaraló főnökétől, hogy kizárólag a mai napon, csak itt, csak nekünk kedvezményt tudnak adni a vételárból. Péter ragyogott. És azt mondta, ez nagy alkalom nekünk. Én csak azt éreztem, nekem az lenne a nagy alkalom, ha végre kimehetnék a mosdóba. Félreérthetetlen, elindulós mozdulatokat tettem. De kiderült, itt még a pisilés is csak sharingelve történhet. Meg kellett várnom, hogy Péter behívassa valakivel a menedzsert, pedig esküszöm, ovi óta nincs mellettem semmiféle humánoutput-menedzser az efféle ügyek intézésénél, de nem akartam bajt, visszaültem. Bejött a menedzser, a zakójánál három mérettel kisebb, vizenyős szemű férfi, ragasztott mosollyal az arcán meghallgatta, hogy Péter (!!!) elmondja neki, hogy én ki szeretnék menni a mosdóba, bólintott, felállhattam (csuklómon fantombilincs súlyát érzetem) és kíséretében kimehettem a teremből. Nem mondom, hogy teljesen felszabadult voltam a kis helyiségben, amíg a menedzser az ajtó előtt strázsált, de legalább pár pillanatig azt képzelhettem, én vagyok a 007-es ügynök Columbo ballonkabátjában, akinek most itt, ha ügyes, feltűnhet valami őrült nagy titok. De linóleumon és szétázott funérlemezeken kívül nem láttam semmit. Pedig a visszaúton is körbevizslattam a szuterénben.

Visszaértem, Péter még mindig azt szerette volna, ha vásárolunk. Én boldogan befejeztem volna ezt az álló szellemvasutazást, de párom végig akarta játszani a komédiát. Alkudozni kezdett, keresztkérdéseket tett fel. Nem elégedett meg a bütykösbogdányi ajánlattal. Azzal állt elő, neki ausztriai vityilló kell, az mennyi. (Rákérdezzek, van-e tralfamadori ingatlanjuk? Nem merek.) Péteren kifogott a kérdés. Újra behívatta a ragasztott mosolyú, ám kissé alkoholista tekintetű menedzsert, aki miután meghallgatta párom elképzelését, finoman arrébb tolta a műanyag csobogót, hogy odaférjen az asztalunkhoz, dohánytól sárga ujjai közé négyszínű tollat szorított, és egy lapra széteső számsorokat írt. Ez lenne a komoly üzleti ajánlata. EZ lenne a komoly üzleti ajánlata? Nálam ez végleg kiverte a biztosítékot, a szomszéd asztaltársaság foxijával kezdtem barátkozni. De egy darabig még ment az élménygyűjtés, párom kérdezett, vitázott, felhívta a menedzser figyelmét az aznapi egyedülálló kedvezményre, újabb belejavított számsorok kerültek a lapra. Emberem végre megelégelte a mókát. Elállt a vásárlástól. Hazaindulhattunk - egy spanyolországi nyaralással szegényebben, de egy újabb tapasztalattal gazdagabban.

A recepciónál még választhattunk egy borítékot. Elutazhatunk a helyre, amelynek a neve a borítékban található - mondta vendéglátónk, akit ekkorra szinte már megkedveltem. Én borítéknyitás előtt kijelentettem, hogy én csak Tralfamadorra vagyok hajlandó elutazni, úgyhogy, ha nem azt húzzuk, akkor nem megyünk. Péter kissé értetlenül állt. Húzzunk! Jó, húztunk. Nem Tralfamador volt (naná!). Úgyhogy húztunk, amilyen gyorsan és amilyen messze csak lehetett.

Dukát Csilla