A pánikbeteg könnyen félrekezelhető

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Levélíró!

Félretájékoztatták családtagját, többszörösen is. Egyes pszichiáterek vakon hisznek a gyógyszeriparnak, de valójában az antidepresszánsok hatásossága pánikban (is) igen-igen kétséges. Már annak, aki valóban áttekinti a gyógyszervizsgálatokat, és nem csupán a gyógyszergyári prospektusok fantasztikus eredményeiből tájékozódik. Na most, mivel a szakember előbb-utóbb szembesül a sikertelenség tényével, és ugyanakkor makacsul akarja hinni, hogy a "fegyvere" jó, az ellentmondást azzal tudja csak feloldani, hogy súlyos, nehezen gyógyuló, krónikus, kiújuló stb. betegségnek akarja látni a pánikzavart. Persze krónikus, ha félrekezelik. Súlyosnak tűnik következményeit tekintve, és súlyos, mert hatástalan gyógyszeres terápiát erőltetnek. A szorongásos zavarok esetén nem lehet nagyobb kárt okozni, mint hagyni a beteget gyógyulatlanul szenvedni, mert ezzel egyre jobban elmélyül a reménytelensége, és egyre jobban rögződnek a tünetek.

De miről is van szó valójában? A pánikzavar egy szorongásos probléma, a lényege, hogy arra hajlamos személyek (itt lehet fontos a gyermekkor!) életük egy szakaszában a váratlanul jelentkező egyszerű szorongásos testi tüneteket félreértelmezik, azt hiszik, valami súlyos betegség alakult ki náluk, és ettől annyira elkezdenek szorongani, hogy tüneteik ijesztően felfokozódnak. Mondhatnám, hogy a pánikzavar a képzelet makacs betegsége, nem lekicsinyelve ezzel a szenvedést, amivel jár. De tudjuk jól, hogy az összes szorongásos zavar végül is abból fakad, hogy úgy hisszük, valami (testünk, rokonaink egészsége, viselkedésünk, arcpirulásunk stb.) általunk nem kontrollálható. Ez természetesen nincs így, a pszichoterápiás kezelés során éppen az derül ki minden beteg számára, hogy igenis kontrollálhatóak testünk és agyunk/lelkünk jelenségei. A tünetek kialakulása, súlyosbodása, krónikussá válása pontosan leírható a szorongástanulás modelljeivel. Ennek lényege, hogy a különféle szorongások, testi tünetek "hozzátanulódnak" helyzetekhez, helyszínekhez, belső állapotokhoz (pl. bizonyos testi "jelek" észrevételéhez). Ezt a téves tanulási folyamatot a pszichoterápiában, elsősorban a kognitív-viselkedésterápiás irányzatokra gondolok itt, visszafordítják, a dolgokat "újratanítják".

A pánikzavar terápiájában egyszerűen sehol nem jönnek szóba az antidepresszánsok, mert hogyan is tudná ezeket a finom és célzott lelki folyamatokat egy vaktában kilőtt vegyület létrehozni. Nem is hozza létre: a szorongásos zavarok, így a pánik is, igen erősen reagál a placebohatásra, hiszen tulajdonképpen maga az a gyógyulás, ha az ember el tudja hinni, hogy biztonságban van, nem érheti baj. Az antidepresszánsok hatására javuló pánikbetegek azért javulnak kezdetben, mert hisznek abban, hogy megfelelő terápiát kapnak. Mondhatná, hogy akkor miért is vegyük el az emberek kedvét e gyógymódtól. Ennek több oka van. Az antidepresszánsok nem veszélytelen szerek, és mellette nem valódi terápia ez, hanem a beteg megtévesztése. A pánik "krónikussága" éppen ebből fakad. A "gyógyhatás" ugyanis addig tart, amíg be nem következik valami olyan váratlan körülmény, amely megtöri a placebohatást, vagyis a gyógyulásba vetett hitet, és akkor kezdődik minden elölről.
Egy férfi járt nálam, évek óta attól rettegett, hogy szívinfarktust kap, ezért minden erősebb szívdobogásra pánikba esett. Aztán végre valaki felismerte, mi a baja, de antidepresszánst írt fel neki ötperces vizit során. A férfi szedte a gyógyszert, és úgy érezte, védőburok veszi körül, neki most már nem árthat semmi, mert szívét kivizsgálták, az antidepresszáns meg megvédi őt a szorongástól. De egy alkalommal egy erdőben jártak, ahol ugye sehol a segítség, és lehajolt a kisfiáért. Megdobbant a szíve a hirtelen erőkifejtéstől, és dacára az antidepresszánsnak, súlyos pánikrohama alakult ki. Utána már hiába szedte a gyógyszert, a placebo védőhatás elmúlt, elszállt az első megterhelő élményre. Ha az antidepresszánsok valóban hatnának, akkor ilyen nem fordulhatna elő. Márpedig ez rendszeresen ismétlődő jelenség az antidepresszánsokkal kezelt pánikbetegek körében, mondhatni általános betegségkarrier. A pszichiátria ezért látja krónikus, kiújuló betegségnek. Ekkor kezdik a következő antidepresszánst adni, meg nyugtatókkal tömik az embereket. De egyik sem oldja meg a tévkoncepciókat, amelyek a lényegét képezik e problémának. Persze tegyük hozzá, az évek, évtizedek óta betegségükbe süppedt emberek nehezebben reagálnak a pszichoterápiás kezelésre, mint a "friss" esetek, és az is nyilvánvaló, hogy akinek a pánik csak járulékos tünet a súlyosabb mentális problémák mellett (pl. személyiségzavar, komoly szorongásos személyiség, totális tehetetlenség és motiválatlanság érzése), annak gyógyulása attól függ, az alapproblémája mennyire kezelhető, mennyire képes az illető a változásra. Azonban a komplex, nehezen kezelhető esetek csupán arról szólnak, hogy mindenkin nem lehet segíteni.

Hogy hova fordulhatnak? Javaslom olyan pszichológus felkeresését, aki valóban ért a pánik kognitív terápiájához, mert itt a mélylélektani búvárkodás nem túl hatékony módszer, de sok pszichológus mégis ebben látja a kezelés lényegét.

Üdvözlettel
Szendi Gábor