Nincs két egyforma gyerek

Örökölhető-e a bepisilési hajlam? Ha egyszer szobatiszta volt, akkor miért pisil be megint? Miért verekszik egy két és féléves, és hogyan lehet leszoktatni erről? Miért nem fogadja el egy kisfiú, ha a szülei babusgatni szeretnék? Mi köze a testvérféltékenységnek a verekedéshez, és hogyan lehet elejét venni? A Mamisuliban Benda Viktória gyermekpszichológus válaszol.

Három fiú büszke, de e pillanatban igencsak elkeseredett anyukája vagyok. Fiaim 7, 4 évesek, és a legkisebb 9 hónapos. A legnagyobbal van a problémám. Ma esti beszélgetésünk (miután fejbe rúgta a 4 évest) után úgy éreztem, hogy talán ideje lenne szakemberhez, pszichológushoz fordulni. Tehetetlennek érzem magam és tanácstalan vagyok. Tudom, hogy bizonyos mértékben normális jelenségről van szó, a testvérféltékenység része, de nagyon szenved az egész család tőle: a 7 éves utálja a 4 évest, ezt így ki is mondja, még mindig nem jutott túl azon, hogy azt szeretné, hogy ne lenne, hogy haljon meg. Testileg is sokat bántalmazza, igaz, azért súlyos eset még nem volt ( egyszer kellett csak kórházba vinni a kicsit, mert fellökte és felrepedt a szája). A közös játék öt perc után általában veszekedésbe, sírásba torkollik. Örömteli közös együttlét gyakorlatilag nincs, és ez nekem és persze a páromnak nagyon fáj. A legkisebbet imádja, azzal nincs gond, vele nagyon gyengéd, segít fürdetni, etetni stb., állandóan puszilgatja, vigyáz rá. Megjegyzem, hogy családi gondok nincsenek, boldog házasságban élünk, iskolában is jól teljesít a fiúnk. A 4 éves pedig mindezek ellenére nagyon szereti a nagytesót, ragaszkodik hozzá, ha nincsenek együtt, alig várja, hogy hazajöjjön a suliból. De az otthoni légkör a veszekedések miatt egyre rosszabb. Mit tegyünk? Én nem állok egyik gyermekem oldalán sem, amennyire lehet, békítem őket, igaz, a testi bántalmazást nem tűröm és büntetem. Szerinted tudna nekünk segíteni egy kívülálló? Mert mi a férjemmel már kezdjük feladni. Most azt ötlöttük ki, hogy nyár után külön szobába rakjuk őket, hátha segít, ha külön tere lesz.

A testvérféltékenység alapja a szülők szeretetének kivívása. A szülők gyakran próbálják ezt oly módon tompítani, hogy kínosan ügyelnek az egyenlő bánásmódra, az egyenlő jutalmazásra, hogy így nyilvánítsák ki, hogy minden gyermeküket egyformán szeretik.
Ez pedig - valljuk be - nem így van. Ha belegondolunk, mindegyik gyermekünket másként szeretjük, más-más tulajdonságait kedveljük benne. Nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma szülői szeretet sem.
A legnagyobb gyermeked küzd azért, hogy őt a saját igényének megfelelően szeressétek. A viselkedésével nem arra hívja fel a figyelmedet, hogy kisebb testvérét nem szereti (még akkor sem, ha szavaival ezt mondja), hanem arra, hogy azt érzi, ő nem kapja meg a számára szükséges mennyiségű és minőségű szeretetet (míg - érzése szerint - a testvére igen).
Vedd észre azokat a tulajdonságait, cselekedeteit, amiket kedvelsz őbenne, és erősítsd meg! Dicsérd őt, jutalmazd meg! (A gyermeknek a legkedvesebb jutalom, ha szülője kizárólagos figyelemben részesíti: leül játszani vele - és akkor csak vele; mesél vagy olvas neki, beszélget vele stb.)
Gondold át például, hogy elég testi kontaktus van-e köztetek: szoktad-e megölelni, megsimogatni - annyit amennyire neki szüksége van (lenne)?
Ha kapnak valamit, az ne egyforma dolog legyen! Sőt, arra sem kell törekednetek, hogy mindkettőjüknek egyszerre vegyetek valamit: előfordulhat, hogy egyikőjük kap valamit, a másik pedig majd egy következő alkalommal. Persze ezt szülőként tudom, hogy nehéz gyakorolni, de az eredmény érdekében hidd el megéri!

Jó ötletnek tartom, hogy külön szobába költöztessétek őket. Találjatok minél több területet (érdeklődés, jellem, életkor, stb.), ahol külön kezelhetitek a két nagyobb fiatokat! Ezt megkönnyíti a korkülönbség is: a nagyobb már iskolás lesz, míg a kicsi óvódás. Emeljétek ki a különbözőségeiket: ezeket el is mondhatjátok nekik nyíltan!
Így egyre kevésbé lesz értelme a rivalizálásnak, mert ők is belátják, hogy nem hasonlíthatók össze egymással, és a szülői szeretetet sem fogják méricskélni.
Azt gondolom, nem kell személyesen szakemberhez fordulnotok. Leveledből nyitottságot érzek a probléma megoldására, ha kicsit más szemüvegen keresztül néztek, figyeltek ezentúl gyermekeitekre, ez sikerülni is fog. Természetesen, ha mindezek mellett úgy érzed, jó lenne átbeszélni ezt a problémát egy pszichológussal, akkor szívesen ajánlok egyet.

Benda Viktória