A koszt lehetne egy kicsit magyarosabb is...

Görbicz Anita olimpiai naplója kizárólagosan az [origo]-nak, 11. rész.

Na végre, játszottunk egyet, még ha nem is éles meccset, legalábbis papíron nem, mert azért mi is csipkedtük magunkat, meg a spanyolok is. Jó volt egy kicsit felmérni, hol is tartunk a két francia meccs után.

Hát, tarthatnánk előbbre is, de akadtak biztató momentumok, főleg akkor, amikor a második félidőben elhúztunk hat góllal.

Hogy milyen volt az én játékom? Lehetett volna jobb is. Sőt, sokkal jobb. Nem volt az igazi, na, maradjunk ennyiben. Azért volt néhány jó passzom, ennyit elismerek. A második félidőben meg nem is játszottam, Siti Eszti irányított, minden variációt ki kell próbálnunk, Mocsai kapitány úr ki is próbált mindent, ahogy kell.

Van, aki azt mondja: a spanyolok jobbak voltak a vártnál. Én azt mondom: durvábbak voltak. A kettő nem ugyanaz. Persze a végén mi is oda-odaütöttünk, tudják, az embernek nem szabad hagynia magát, mert akkor úgy érzi az ellenfél, hogy sikerült fölibénk kerekednie. Ezt az érzést mi viszont senkinek nem adjuk meg.

Most, percekkel a mérkőzés után még nem tudom megmondani, milyen következtetést von le Mocsai úr a találkozó tapasztalataiból, biztosan megnézzük, elemezzük a meccs videofelvételét, az mindig hasznos szokott lenni.

Amúgy jól érezzük magunkat, kellemes az olimpiai falu, csak egyvalamivel van bajom: a kajával. Kimondottan rossz, nekem legalábbis az. Én ugyanis a magyaros ízeket kedvelem, s amit itt eszünk, Athénban, arra a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy magyaros volna. Na jó, azért meg lehet enni, nem fogok nagyon lefogyni. Úgyis azt mondják, sovány vagyok...

A pénteki megnyitót nagyon várom már, különösen én, akinek ez az első olimpiája. Felvonul a női kézilabda csapat is, jó lenne egyszer bent lenni a stadion gyepén, meg kívülről is nézni saját magunkat.

Majd otthon, a videofelvételről...