A focivébék vesztesei

Közeledik a labdarúgó-világbajnokság, és ilyenkor folyamatosan kerülnek nyilvánosságra a különböző összeállítások a korábbi tornákról. Mi most a szokásokkal ellentétben nem a győzteseket és a hősöket néztük ki magunknak, hanem azokat a csapatokat, amelyek egy-egy vébé nagy vesztesei közé tartoztak. Az alábbi összeállítás a teljesség igénye nélkül készült, így kimaradt belőle a számunkra legfájóbb és számtalanszor felidézett 1938-as és 1954-es elveszített finálé, de olvashat a brazilok balul sikerült első döntőjéről, a hollandok nagy meneteléséről, amely pont a legrosszabbkor ért véget, az olaszok tizenegyes-fóbiájáról, a 2002-es vb-n betliző címvédőről, valamint furán elintézett favoritjairól, és az örök pechvogelről, a skót válogatottról, amely még egyszer sem élte túl a csoportkört.

Az eddigi világbajnokságokon összesen 16 mérkőzés dőlt el tizenegyesekkel, és amíg Argentína és Németország mind a háromszor jobban rúgta a büntetőket, mint ellenfele, az olaszok nullaszázalékosak. Első ízben 1990-ben bízták magukat Fortuna istenasszonyra és a rúgó játékosok idegállapotára, amikor az elődöntőben az argentin gárda volt az ellenfél.

A taljánok ekkor hazai pályán játszottak, és abban reménykedtek, hogy ismétli magát a történelem, 1934-ben ugyanis éppen olasz földön lett először világbajnok Vittorio Pozzo csapata. 90-ben is jól indult a torna, a csereként beálló Schillaci fejese hozta meg a három pontot az osztrákok ellen, aztán az USA ellen egy újabb egygólos diadal következett, ekkor a Roma sztárja, Giannini szállította a győztes találatot, majd a csehek ellen az időközben a kezdőcsapatba kerülő Schillaci és a szenzációs szólót kivágó Roberto Baggio iratkozott fel az eredményjelzőre, a csoportmeccseket tehát hibátlanul, kapott gól nélkül abszolválta Azeglio Vicini csapata.

A nyolcaddöntőben Uruguay következett, természetesen Schillaci most is megrúgta a szokásos gólját (Serenáé volt a második), és a negyeddöntőben is az időközben világhírnévre szert tett Toto volt az, aki továbblőtte az olaszokat az írek ellen, bár kellett a gólhoz Bonner kapus lepkézése is, aki egy nem túl jól helyezett lövést paskolt a talján gólzsák lábára. Jöhetett az elődöntő, ahol a címvédő, a Maradona, Caniggia duó által húzott Argentína várt a házigazdára, és a változatosság kedvéért ismét Schillaci lőtte az olasz gólt, de ezen a meccsen olyan történt, ami addig a tornán nem, gólt kapott Walter Zenga.

Öt mérkőzést hibátlanul zárt az olasz hálóőr, aki az elődöntő 67. percében rossz ütemben mozdult ki a kapujából, Caniggia megelőzte, és a hálóba csúsztatott. A hátralévő időben és a hosszabbításban nem változott az állás, így ugyanúgy tizenegyesekkel dőlt el a döntős kiléte, mint a másik ágon, ahol az orosz rulett a németeknek kedvezett az angolokkal szemben. Nápolyban, ahol ekkoriban éppen az ellenfél vezére, Diego Maradona volt a király, 60 ezren sóhajtottak egy nagyot, amikor Baresi, Baggio és De Agostini értékesítette a büntetőjét, majd a negyedik olasz lövő után ugyanennyien fogták a fejüket, Goycoechea ugyanis kivédte Donadoni kísérletét.

Ennek is van előzménye, a vébén ugyanis Pumpido volt az első számú kapusa a gauchóknak, de a világbajnok portás a szovjetek elleni második csoportmeccsen a lábát törte, így került a kapuba Goycoechea, aki a jugoszlávok ellen megfogott két büntetőt, és ezzel oroszlánrészt vállalt a továbbjutásból. Az elődöntőben ugyanez volt a forgatókönyv, ugyanis miután Maradona bevágta a saját büntetőjét, Serena rontott, így Itália aranyos reményei tovaszálltak, nem hiába nyilatkozta Serena, hogy "20 milió ember szomorúságát cipelem a hátamon teherként".

Négy évvel később nyögvenyelősen indult a torna az olaszok számára, kezdésként becsúszott egy 1-0-s vereség Írország ellen, aztán Norvégia ellen javított az ekkor már Arrigo Sacchi által gardírozott brigád, amely döntetlenből is begyűjtött egyet (1-1 Mexikó ellen). Mivel mind a négy gárda négy ponttal rendelkezett a csoportkör végén, így végül a rúgott gólok száma döntött, a közép-amerikaiak hármat szereztek, ezzel kiérdemelték az elsőséget, az írek és az olaszok kettőig jutottak, míg a norvégok csak egyig, így a skandinávok búcsúztak, a másik két együttes pedig folytathatta. Innentől aztán elkezdődött a Baggio-éra, a copfos zseni ugyanis Paolo Rossi 1982-es formáját másolta, a spanyol mundial gólkirálya hat találattal nyerte el az aranycipőt, hármat lőtt a braziloknak az elődöntőbe jutásról döntő találkozón, egy duplával kedveskedett a négy között a lengyeleknek, majd a fináléban a németeket is meglepte.

Baggio a nyolcaddöntőben kezdte meg a mentsük meg a squadra azurrát hadműveletet, Nigéria egy percre volt a továbbjutástól, amikor Mussi visszagurítása után csizmaország Robyja a tizenhatosról a jobb alsóba gurított, aztán a hosszabbításban egy büntetőt is értékesített, és ezzel hazaküldte a vb egyik meglepetéscsapatát. A negyeddöntőben is két Baggio-gólnak örülhettek az olaszok, igaz, az elsőt Dino jegyezte egy távoli bombával, majd Caminero egyenlítése után szokatlanul korán eldöntötte a meccset a 10-es mezben játszó Roberto, a 88. percben Signori passzát követően éles szögből gurított a hálóba.

Az elődöntőben a New York-i Giants-stadionban is kiemelkedett a mezőnyből az ekkoriban a Juventust erősítő klasszis, a postásokhoz hasonlóan kétszer csengetett, és még az is belefért, hogy a bolgárok "egyszemélyes támadósora", Sztoicskov bevert egy tizenegyest, mert Olaszország 1982 után ismét harcba szállt a világbajnoki címért, a Los Angeles-i döntőben az volt a kérdés, hogy Brazília vagy az európai gárda lesz negyedszer a földkerekség legjobbja.

A Puhl Sándor által vezetett finálé végül nem igazolta a várakozásokat, de így is történelmi mérkőzést láthattak a nézők, mert először torkollott büntetőpárbajba egy vébédöntő, a babonás olaszok talán már a lefújás pillanatában "mamma miáztak", de muszáj volt eldönteni valahogyan a meccset, ha már a csapatok nem találták a kapuig vezető utat.

Aztán kiderült, hogy 120 perc rohangálás után nem is olyan könnyű eltalálni azt a 732 centi széles és 244 centi magas valamit, amiben ráadásul egy ellenfél még idegesítően grimaszol és ugrál, ugyanis mindkét oldalon remegtek a lábak. Az olaszoknál Baresi és Massaro hibázott, a braziloknál Marcio Santos távozott csalódottan a céllövöldéből, és a helyzet úgy hozta, hogy az ötödik talján rúgónak, Roberto Baggiónak be kellett rúgni a büntetőt, hogy maradjon esélye Sacchi csapatának. Annak ellenére, hogy a Rose Bowl-stadion nincs messze Hollywoodtól, a befejezés csak a brazilok számára zárult happy enddel, Baggio fölélőtt, és a labdához hasonlóan Romárióék is a fellegekben érezhették magukat, miközben Olaszországban valószínűleg örökre elátkozták a büntetőpárbaj kiötlőit.

Az 1998-as vébé ugyanúgy indult, mint ahogy az előző végződött, Roby Baggio készítette le a labdát a tizenegyespontra, és Itália izgatottan várta, hogy sikerül-e lerázni a múlt keserű emlékét. A Chile elleni első meccsen a 85. percben még 2-1-re vezettek Salasék, amikor a már rövid hajjal és a 10-es helyett 18-as mezben játszó Baggio rutinosan egy dél-amerikai játékos kezére emelte a labdát, a nigériai bíró pedig megadta a büntetőt.

Roby annak rendje és módja szerint belőtte a tizenegyest, a végeredmény 2-2 lett, aztán Kamerun és Ausztria ellen már három-három pontot zsebeltek be az azzurrik, ami csoportelsőséget jelentett. A 16 között a bombaformában játszó Vieri szomorította a norvégokat, akik négy évvel korábban és most is a rövidebbet húzták az olaszok ellen, akikra a negyeddöntőben a házigazda francia csapat várt.

A találkozó hasonlított a 94-es döntőre, a gigászok csatájában kevés volt a helyzet, így jöhettek a büntetők, a folytatást pedig nem nehéz kitalálni. Az első párban nem hibáztak a zsenik, Zidane és Roby Baggio is magabiztos volt, aztán a második párban Lizarazu és Albertini is hibázott, aztán sorrendben Trezeguet, Costacurta, Henry, Vieri és Blanc is eredményes volt. Nem jött össze ugyanez Di Biagiónak, aki a felső lécre bombázott, így sorozatban a harmadik világbajnokságon buktak el az olaszok büntetőkkel.