Könnyezve öleltük a zuhogó esőben a hős Fradi-játékosokat
A labdarúgás történetében a Bajnokok Ligája főtábláján eddig egyetlen mérkőzésen született magyar győzelem. A Ferencváros háromgólos diadala a Grasshoppers ellen a lefújás pillanatában legendává nemesedett, s ez az állapot azóta sem változott. Csak annyi történt, hogy közben eltelt 25 év. Erősen szubjektív visszaemlékezés következik.
A zürichi belvárosi szállodában az elegáns ajtónálló csak nézett, mit keres arrafelé egy bőrig ázott fiatalember azon a szerda délutánon. Nem mit, hanem kit. Novotny Zoltánt a rádió sportosztályának a vezetőjét. 614-es szoba, dörmögte nem túl nagy meggyőződéssel a recepciós, aki előtte – biztos, ami biztos – felszólt telefonon Novotnynak, hogy vendége érkezett, megkérdezte tőle, ismer-e engem. Ha a legendás rádiós akkor nemet mond...
A lift lassan vánszorgott fel a hatodikra, az ajtó kinyílt, Novotny ott állt velem szemben, az ing, a nyakkendő már felkerült rá. Mert ő ezt a meccset is öltönyben-nyakkendőben közvetítette, még akkor is, ha az egészet eltakarta egy esőkabát.
„Megjöttél, Lantoskám?"
„Itt vagyok Zoli bácsi"
„Akkor ülj le abba a fotelbe, mindjárt megyünk."
Az órámra néztem, 17.15 volt, a Grashoppers-Fradi Bajnokok Ligája meccs 20.30-kor kezdődött. Akkor még nem voltam nyugtalan. Fél órával később csak megkérdeztem Novotnyt.
„Nem kéne már menni, Zoli bácsi?"
„Hová?"
„A stadionba."
„Nézd. Kimegyünk innen a szobából a liftig, az egy perc. Hívjuk a felvonót, legfeljebb két percet várunk rá. Amíg levisz, az újabb egy perc. A villamosmegálló a szállodától egy perc. Ha az orrunk előtt megy el a villamos, akkor hat perc múlva jön a következő. Azzal 4 megállót kell menni, a menetidő 5 perc. A leszállás után 4 perc séta a stadion. Akkor az mennyi is összesen?"
„20 perc, ha semmi sem stimmel."
„Úgy van" Most háromnegyed hat van. Ha most indulnánk el, hat után öt perccel kint lennénk a pályán. Minek? Úgyhogy nyugodj meg, ne hajtogasd, hogy menjünk már" – így Novotny, aki közben a mellényét hajtogatta.
Meg sem mertem mukkanni. Fél hét tájékában végre megszólalt a hang.
„Mehetünk, Lantoskám."
Mondanom sem kell, húsz perc alatt értünk ki, az orrunk előtt ment el a villamos, az eső még mindig szakadt, Novotny a járművön Svájcról mesélt, de arra nem mert tippelni, mit hoz ez az este.
Most már csak azt kellene elmesélnem, hogy 23 évesen hogyan kerültem ki erre a ma már történelmi mérkőzésre, amelynek végén Knézy Jenő a tévében azt mondta, hogy amikor nagypapák leszünk, akkor is emlékezni fogunk a Ferencváros óriási győzelmére.
Labdarúgó Bajnokok Ligája, 1995-96.
D-csoport, 1. forduló: Grasshoppers-Ferencváros 0-3 (0-0)
Zürich, Hardturm-stadion, 16 ezer néző. Vezette: Pedersen (norvég)
Grasshoppers: Zuberbühler – Vogel, Vega, Gren, Thüler (De Napoli) – Koller, Geiger – Lombardo, Yakin, Comisetti (Ibrahim) – Magnin (Viscaal)
Ferencváros: Hajdu – Telek – Szűcs – Nyilas, Lisztes, Milovanovics, Simon, Vincze – Kopunovics – Zavadszky (Nagy), Fatusi
Gól: Lisztes (61.), Vincze O. (81., 91.)
23 évesen, a Magyar Rádió külső munkatársaként esély nem volt arra, hogy a cég pénzén bárhová is elutazzon az ember. Amikor kiderült, hogy szeptember 12-én az Újpest Strasbourgban UEFA-kupa-meccset játszik, másnap meg a Fradi BL-t a Hardturm Stadionban, Zürichben, odaálltam Novotny elé, hogy kimennék mindkét összecsapásra, csak azért, hogy a mérkőzések után én készíthessem el az interjúkat. Novotny megvonta a vállát, tőle mehetek, ha az osztálynak nem kerül semmibe. 1995. szeptember 10-én így indultam el „gépkocsival" (özönvíz előtti Fiat Uno), a Budapest-Strasbourg út hamar elment, mert a kocsit telepakoltam mindenféle magnókazettával. A francia városban az oda repülővel kiküldött Molnár Dániel lelkesen fogadott, aludtam is nála két éjszakát az ágya alatt a szállodában.
A lelkemre kötötte, hogy a meccs alatt mindenképpen üljek mellé, s ha netán, valami fatális véletlen folytán nem ismerné fel a góllövőket, mutassam neki, ki volt az. Mivel Dani sosem ismert fel szinte senkit, megtettem a kötelességem, cserébe a közvetítés alatt – a hallgatókkal együtt – élő történelemórát kaptam a német-francia határon fekvő város múltjáról.
A francia csapat 3-0-ra nyert, a meccs után szinte senkinek sem volt kedve nyilatkozni. Dani megköszönte a segítséget, meghívott egy otthonról hozott hagymás-kolbászos-szalonnás vacsorára. A kenyeret a hotellel szemközti pékségben vettük, akkor tanultam meg, mi az a Boulangerie.
Szeptember 13-án Elzász gyönyörű vidékén átautózva érkeztem meg Zürichbe. A kocsit a pályaudvar melletti nagy parkolóban hagytam, innen indultam el Novotny szállodájába. A folytatást már leírtam.
A félidőben 0-0 volt a Grasshoppers-Fradi. A rádió csak a második félidőt közvetítette. A szünetben Novotny mutatta, hogy az alattunk lévő sorban ül Joseph Blatter, a FIFA akkori főtitkára.
„Lemegyek hozzá és csinálok vele egy interjút" – így én.
Novotnynak a szeme se rebbent, a magnó már forgott, így léptem oda a már akkor is tekintélyes sportdiplomatához, aki valamilyen oknál fogva nem tudott nekem ellent mondani.
A 6 perces beszélgetés alatt szóba került a Fradi, az 1954-es elvesztett vb-döntő, meg sok minden más.
Mikor megköszöntem az interjút, s másztam vissza a rádiós közvetítőállásba, hallom, hogy Novotny mondja Budapestnek: „Gyerekek, a Lantos csinált egy anyagot a Joseph Blatterrel. Szerintem szorítsatok majd neki helyet a szombati magazinműsorban."
Büszkeség töltött el. Úgy éreztem ekkor, hogy komolyan vettek.
Volt még pár perc a szünetből, hogy aztán azon a hideg, esős estén kezdetét vegye egy számomra addig és azóta soha nem látott varázslat.
61. perc, 0-1: „Lisztes Krisztián belőtte a magyar csapatok első, sporttörténelmi gólját a BL-ben. „Bent van, emberek" Vezet a Ferencváros!"
81. perc, 0-2: „Vincze Ottó még, jó a csel, góóóóóóóóóóóól. Vincze Ottót a második félidőben mintha kicserélték volna, s én remélem, ez lesz az újjászületése."
90. perc, 0-3: „Vincze Ottó jön, lerántják, nem lehet lerántani, ott a csel. Hohó, hohó, hohó. Hát kérem szépen, három a magyar igazság és ez a fiú ma este egy nagy játékos lett."
Remélem, Novotny most megbocsájtja nekem, hogy Knézy Jenő szavait írtam le ide. Az ok egyszerű. A tévés közvetítés 25 év után is bárki számára elérhető a videó megosztón. A rádiós? Az valahol, valakinél biztosan megvan.
Egyre határozottan emlékszem: Novotny az első gólnál még csak „csendben" örült, a harmadiknál meg ordított, mint a sakál. A lefújás után rám nézett és azt mondta: „Na, kisfiam. Menjél riportra."
Ebben a mondatban minden benne volt. Mintha életem lehetőségét kaptam volna meg a sorstól. Ilyen győzelem után nem lehet rosszat-rosszul kérdezni. A szakadó esőben rohantam le az öltözőhöz – igen, 1995-ben egy BL-meccs után még oda is el lehetett jutni. A fekete öltönyben feszítő tévés pályaszéli kollégát, Zsiray Lászlót majdnem felborítottam, aztán jöttek a játékosok, az edző, Novák Dezső, a magnó forgott, az örömittas szavak közben kérdezni sem nagyon kellett. Könnyű dolgom volt, na.
Beszélt Lisztes, Vincze Ottó, Nagy Zsolt és Simon Tibor is.
Mikor mindennel végeztem, visszaszaladtam a Novotnyhoz, hogy az elkészült interjúkat bejátsszuk Budapestre. Már hazaértem, amikor mesélték a kollégák, hogy a másnapi 15 perces Sportreggel című műsorban csak az általam készített interjúk hangzottak el.
Novotnyt a 3-0-s győzelem dacára sem mertem megkérdezni, hogy aludhatnék-e az ágya alatt. Amúgy is, az újságíró kollégák egy része (a fiatalok) – Imre Mátyás vezetésével – azt mondták, tudnak egy helyet a városban, ami reggel 5-ig nyitva van. A szakadó esőben ott álltunk a Fradi busza mellett, az öreg Knézy fekete esőkabátban, Novotny a gyapjú öltönyében és svájci sapkájában, a Nemzeti Sporttól Oroszhegyi Karcsi bácsi és még ki tudja, hányan. Vártuk a játékosokat. A fejünkről csorgott a víz. A kerítésen túl a legelvakultabb Fradi szurkolók örömükben rázták a rácsot.
És akkor megjelent a csapat. Mi pedig akkor sutba dobtunk minden távolságtartást. Könnyezve, vizesen ölelgettük az edzőt, Novák Dezsőt, a Fradi-krónikást, Nagy Bélát, a 2-0-s Fradi-vezetésnél tizenegyest fogó Hajdu Attilát, a 19 éves Lisztes Krisztiánt, a két gólt szerző Vincze Ottót.
Állati büszkék voltunk arra, hogy ezt a társaságot ünnepelhetjük, hogy ezt a győzelmet láthattuk.
Akkor nem gondoltuk volna, hogy a következő 25 évben egy ilyet sem látunk – mert ebben a negyedszázadban a Fradi mellett a DVSC szerepelt a BL-főtáblán, de nyerni már sem a budapesti, sem a debreceni csapat nem tudott többet.
1995. szeptember 14-én, csütörtökön hajnali ötkor a zürichi bár tulajdonosa lehúzta a rolót, az utcára tett bennünket. A villamosok már jártak, az eső sem esett. A pályaudvar mellett a kocsiban addig aludtam, amíg egy helyi rendőr be nem zörgetett az autó ablakán. Aztán jobbnak láttam Budapest felé venni az irányt. Hosszú volt az út, a rádió keresőjét türelmetlenül csavargattam este 7 felé, valahol Linz határában. A Kossuth rádiót kerestem. Középhullámon már bejött az adás, a sistergéstől nem hallottam a recsegést, de azt biztosan hallottam, amikor 19.05-kor a Sportvilág szignálja után
a műsorvezető, Török László azt mondta, hogy az egész napos hallgatói telefonözönök után – közkívánatra – megismétlik a Grasshoppers-Fradi meccs közvetítéséből a gólokat, majd utána a játékosokkal és az edzőkkel készített riportokat.
Még annyit mondott: A riporter, Lantos Gábor.
