Rudolf "Karratsch" Caracciola (1901-1959) (mostly on Mercedes-Benz "Silver Arrow" ) is three-time European champion (1935/1937/ 1938). Here you can see him at the start of his victory ride with Mercedes-Benz (No. 3) at the 10th Eifel Race at the Nürburgring. 1932nd Photograph. (Photo by Imagno/Getty Images) Rudolf Karratsch Caracciola (19011959); meist auf Mercedes-Benz Silberpfeilund dreifacher Europameister (1935, 1937, 1938) ist am Start zu seiner Siegesfahrt mit Mercedes-Benz (Nr. 3) beim 10. Eifelrennen auf dem Nürburgring. 1932. Photographie.
Vágólapra másolva!
Az Eifel-hegységről elnevezett autóversenyek története sokkal régebbre nyúlik vissza az első Forma-1-es Eifel Nagydíjnál, a hírhedt Nordschleife és a Mercedes Ezüstnyíl megszületésének korába, amikor az F1-es pilóták még mindennel versenyeztek, ami a kezük ügyébe került.
Október 9-e és 11-e között rendezik a Forma-1-es Eifel Nagydíjat, az idei világbajnoki szezon tizenegyedik futamát. A németországi Nürburgring korábban már adott otthont F1-es Német, Európa, illetve Luxemburgi Nagydíjnak is, a sok más település mellett Nürburg városának közelében is futó Eifel-hegységről azonban most először kapta a nevét. Nem ez azonban az első alkalom, hogy Grand Prix-versenyautók az Eifel nevét viselő viadalon csapnak össze. Sokaknak talán mond valamit az Eifelrennen név, akiknek azonban nem, azoknak most felelevenítjük a legendásan brutális és veszélyes verseny történetének kezdetét.
A Nürburgring az 1930-as években, háttérben a Nürburggal Forrás: Getty Images/The Print Collector/Print Collector
Az Eifelrennen eredetileg az autóversenyzés hőskorában, a német autóklub, azaz az ADAC (Allgemeiner Deutscher Automobil-Club) által életre hívott, évente megrendezett autó-, illetve motorverseny volt, amelyet eleinte közutakból kialakított pályán, később pedig a Nordschleifén rendeztek. Olyan autóversenyzők diadalmaskodtak rajta, mint Rudolf Caracciola, Tazio Nuvolari, Juan Manuel Fangio, Jim Clark vagy Jochen Rindt.
De honnan jött az ötlet? A 20. század elején egyre inkább teret hódító motorsport természetesen Németországot sem hagyta hidegen, ahol több európai országhoz hasonlóan nagy népszerűségnek örvendtek a hosszú távú versenyek.
A motorsport-őrültek egy ilyen versenyt álmodtak meg a híres Targa Florio mintájára az Eifel-hegység körül. Az először 1922-ben megrendezett Eifelrennent egy 33 kilométeres, közutakból álló körön teljesítették,
a pálya Niddegen városa körül kanyargott, és több települést kötött össze.
A résztvevőknek hat és tíz kör közötti távot kellett teljesíteniük kategóriától függően (nem csak autóval, hanem motorkerékpárral is lehetett indulni), azonban még a kor sztenderdjei szerint is túlságosan veszélyes pálya miatt az ADAC hamarosan úgy döntött, hogy épített versenypályára van szükség a térségben. Így jött létre az 5. Eifelrennen mezőnyét 1927-ben fogadó Nürburgring, ami helyett először szintén közutakból kialakított aszfaltcsíkot szerettek volna Nürburg városa körül, ez az ötlet azonban megbukott.
A Nürburgring két évnyi építkezést követően 1927. június 8-án nyitotta meg a kapuit, elsősorban pedig a környék turizmusát volt hivatott fellendíteni, valamint remek tesztpályául szolgálhatott a kor autógyártóinak.
Az első Ezüstnyíl
Az első Nürburgringen rendezett Eifelrennent a háború előtti Grand Prix-versenyzés egyik nagy sztárja, az akkor még csak 26 éves Rudolf Caracciola nyerte egy Mercedes-sportautó volánja mögött 1927-ben a nagyjából 28 kilométeres körön, a teljes vonalvezetést ugyanis a Nordschleife és a jóval rövidebb (és kevésbé veszélyes) Südschleife összekapcsolása adta. Caracciola ezután még háromszor diadalmaskodott és kiérdemelte a „Nürburgring mestere" címet, mivel olyan ellenfeleket győzött le az évek alatt, mint Tazio Nuvolari, Louis Chiron, Bernd Rosemeyer, Hans Stuck, vagy Hermann Lang.
Caracciola rendkívül sikeres volt a Nürburgringen Forrás: Getty Images/The Print Collector/Print Collector
A verseny az első években is népszerű volt, de ekkor még a sportautók kiemelt eseményének számított, 1934-re azonban megjelentek a Grand Prix-versenyautók, ezzel gyakorlatilag az egyik legfontosabb németországi autóversennyé téve az Eifelrennent, amelyet évekig a szintén a Nürburgringen tartott Német Nagydíjjal egy szinten emlegettek.
Nem csak ebből a szempontból szólt azonban nagyot az azévi futam, hanem azért is, mert az Auto Union és a Mercedes először csapott össze egymással az 1500cc-nél nagyobb hengerűrtartalmú motorral futó kocsik kategóriájában,
a Mercedes pedig itt versenyzett először a legendás W25-ös modellel, azaz az első Ezüstnyíllal.
Egy héttel korábban egyébként már a berlini Avusrennenre is elvitte az új modellt a csapat, az üzemanyagpumpa edzésen tapasztalt meghibásodásai miatt akkor azonban még visszaléptek a küzdelmektől.
Az Eifelrennenen azonban már semmi sem állíthatta meg őket: Manfred von Brauchitsch rajtolt az első sorból, miután elcserélte utolsó soros indulását a jobban húzó Fagiolival (merthogy számhúzással döntötték el a rajthelyeket). Az olasz azonban a rajt után rohamtempóban tört előre, és az első kör végén már ő vezetett, a Mercedes viszont hathatós politikai nyomásra Brauchitsch mögé parancsolta.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Ezüstnyilakat senki nem tudja megszorítani, így könnyedén háziversennyé változhatott volna a futam, a Mercedes azonban nem hagyta Fagiolinak, hogy borsot törjön csapattársa orra alá.
Az olasz ezt a bokszkiállása során erősen sérelmezte is, helyszíni beszámolók szerint heves gesztikulálással kísért szócsatát vívott a csapatával, mialatt az autóját szervizelték. Mindennek a vége az lett, hogy Brauchitsch nyert, Fagioli pedig egy újabb, sokak szerint felesleges, leginkább a csapattal való vitatkozással töltött bokszkiállás után az utolsó körben a cél előtt nem sokkal leparkolta a pálya szélén a hivatalosan az üzemanyag-vezeték meghibásodása miatt lerobbant Mercedesét, és egyszerűen elsétált.
A második világháború 1939-es kirobbanásáig hátralevő években a Mercedes és az Auto Union csatározásáról szólt az Eifelrennen, 1935-ben Caracciola nyert az Ezüstnyíllal, utána azonban két Auto Union-siker következett Bernd Rosemeyer révén, mielőtt 1939-ben Hermann Lang elsőségét ünnepelhette a Mercedes a háború előtti utolsó futamon.
Az aranykor vége
Az 1939-ig tartó időszakot nyugodtan nevezhetjük az Eifelrennen aranykorának, hiszen Grand Prix-versenyautók koptatták a Nürburgring aszfaltját, a kor legnagyobb sztárjaival a volán mögött. A világégés után azonban érthető módon nehézkesen tért vissza a motorsport-élet az Eifel-hegységbe, az Eifelrennent hosszú szünet után 1947-ben rendezték meg először, de még csak a motorversenyzők részére, a kétkerekes száguldás ugyanis lényegesen olcsóbb volt a drága autóversenynél.
Az 1950-ben útjára induló Forma-1-es világbajnoki sorozat ugyan lehetőséget kínált volna arra, hogy Németország nemzetközi sporteseményektől való eltiltásának 1951-es lejárta után a Grand Prix-versenyzés visszatérjen az Eifelrennenre,
Fangióék azonban csak a Nürburgringre tértek vissza a Német Nagydíj keretein belül.
Az Eifelrennen – ami a négykerekűeket illeti – innentől kezdve ismét a sportautók, valamint a kisebb teljesítményű formaautók (Forma-2, Forma Junior) vadászterülete lett. Ez azonban nem jelenti, hogy a viadal teljesen érdektelenné vált a Forma-1-es pilóták számára, akik a kor szellemének megfelelően nem csak Forma-1-es autóval, hanem kis túlzással mindennel versenyeztek, aminek négy kereke volt.
A három Mercedes-sportautó az 1955-ös Eifelrennenen
Így fordulhatott elő, hogy Juan Manuel Fangio kétszeres Forma-1-es világbajnokként 1955-ben egy Mercedes-Benz 300 SLR volánjánál szelte át elsőként a célvonalat, mögötte Stirling Mosszal, a később az F1-ben 38 versenyt teljesítő Masten Gregoryval, az 1954-ben és 1955-ben a királykategóriában versenyző Karl Klinggel, valamint az első F1-es világbajnok Giuseppe Farinával. Veretes névsor egy sportautóversenyhez képest. Az már csak hab volt a tortán, hogy Fangiót és Mosst mindössze egy tizedmásodperc választotta el a célba érkezéskor.
A sportautók mellett idővel a már említett formaautók is visszatértek, 1959-től a Formula Juniorok, 1964-től pedig a Forma-2-esek. Annak rendje és módja szerint számos alkalommal már sokat próbált és bizonyított Forma-1-es pilóták foglaltak helyet a volánnál amellett, hogy a feltörekvő generáció is képviseltette magát. Utóbbiba tartozott az 1961-es győztes Jo Siffert, az 1972-es győztes Jochen Mars, az 1980-ban diadalmaskodó Teo Fabi, vagy a versenyt 1981-ben és 82-ben is megnyerő Thierry Boutsen.
Az 1964-es Forma-1-es világbajnok John Surtees küzd az elemekkel F2-es Lolájában az 1967-es Eifelrennenen
A közönséget azonban természetesen jobban vonzotta, ha a Forma-1-ből jól ismert sztárok csaptak össze az Eifelrennenen. Nyert itt aktív F1-es pilótaként Wolfgang von Trips, Jim Clark, Jochen Rindt, Jackie Stewart, Francois Cevert, Jacques Laffite és Marc Surer is, de rajtuk kívül is rengetegen engedtek a Nordschleife és a Südschleife (merthogy voltak évek, amikor a rövidebb vonalvezetésen rendezték a versenyt) csábításának, mint például Emerson Fittipaldi, John Watson, Carlos Reutemann, Vittorio Brambilla, hogy csak néhány ismertebb nevet említsünk.
A száguldás a „zöld pokolban" végül egészen 1983-ig tartott ebben a formában, 1984-re ugyanis megépült a modern Grand Prix-pálya, hogy 1976 után ismét lehessen Forma-1-es versenyt rendezni a helyszínen. Ezt követően a német túraautó-bajnokság lett az Eifelrennen zászlóshajója, egészen 1986-tól 2001-ig hívták így a DTM nürburgringi versenyét. 2003-ban még megpróbálkoztak meghonosítani az elnevezést az európai Forma-3000-ben, de csak egy kiadást élt meg ez a verzió. Azóta többnyire klasszikus autók versenyén tűnt fel az elnevezés. Egészen mostanáig, az első Forma-1-es Eifel Nagydíjig.
