(A szerző hivatásos újságíró, amióta az eszét tudja, DVSC-szurkoló.)
A Debrecen a múlt héten Torinóban 77. nagy nemzetközi kupamérkőzését vívta, és története során igazából csak két olyan társasággal szemben kényszerült búcsúra, amely ellen nem kellett volna: 2013-ban a norvég Strömsgodset és 2016-ban a belorusz Torpedo Zsodino ellen.
Sokan még a 2006-os Rabotnyicski elleni BL-selejtezőt is ide sorolják, de ott a szkopjei visszavágón hosszú időn keresztül kettős emberhátrányban játszott, ez közel azonos képességű gárdák találkozóján óriási különbséget tud eredményezni.
A 20 év alatt a többi párharcot tisztességgel „lehozta", ráadásul volt néhány igen emlékezetes bravúrja. Kis túlzással ezen időszak alatt Magyarországról a (folyamatosan változó nevű) fehérvári csapaton kívül csak a Loki alkotott pozitív értelemben maradandót.
A múlt évezred utolsó évében, kupagyőztesként az éppen akkor megszűnt KEK helyett az UEFA Kupában mutatkozhatott be a „nagy" nemzetközi színpadon. A kisebbeken már voltak komolyabb szerepei. Indult a Közép-Európai Kupában (emlékszik még valaki arra a sorozatra?), az első UEFA-szereplés előtti évben pedig a nyári Intertotó Kupában (ez amolyan UEFA Kupa-selejtezősorozat volt a nyáron) komoly sikerei voltak,
három párharcot nyert meg, köztük a német Hansa Rostock ellenit is.
Az 1998-as Intertotó menetelés során az edző a mai tréner Herczeg András volt. Az UEFA-bemutatkozás során viszont már egy másik debreceni kedvenc, Garamvölgyi Lajos irányított. 2-0-ra kapott ki a Loki Wolfsburgban, játékosai hősiesen küzdve, csúszva-mászva-harcolva távoztak szolid vereséggel a 10 évvel később Bundesliga-bajnoki címet szerző csapat stadionjából.
A visszavágó pedig egy igazi hősköltemény lett! A Loki Radu Sabo két góljával 2-1-re nyert.
A magyarul nem tudó román fiú mindkét gólját villanyfényben szerezte, ez a tény azért érdekes, mert az Oláh Gábor utcai stadion a sorsolás pillanatában még nemhogy villanyvilágítással nem rendelkezett, de még csak szándékkal sem annak kiépítésére.
Ám a német ZDF televízió csak 18 órás kezdéssel volt hajlandó közvetíteni a mérkőzést (és utalni ezért magyar szinten horribilis összeget). Annak a pénznek a feléből négy hét alatt elkészült a világítás abban a stadionban, amelyben ez évtizedekig csak terv volt, annak ellenére, hogy a pálya eredetileg a Tiszántúli Áramszolgáltató tulajdonát képezte. Megújult stadion, tisztességes helytállás, 3 pont, kiesés 3-2-es összesítéssel.
Így indult a DVSC nemzetközi karrierje 20 évvel ezelőtt.
Azóta csak hat szezonban nem tudta kvalifikálni magát a csapat a nagy nemzetközi kupák valamelyikébe. És sorra produkálta a szebbnél szebb eredményeket. Két évvel a debütáló szezon után már nyert párharcot (ezúttal is az UEFA Kupában), és a Bordeaux (Wolfsburg-Torino-szint!) ellen olyan egy órát produkált, amilyet egyetlen magyar csapat sem ebben az évezredben. Igaz 5-1-es idegenbeli vereség után.
Franciaországban több mint egy félidőt emberhátrányban játszott, mert egy exszovjet bíró előre eltervezett módon kiállította volt honfitársát, Sketianit.
A Bordeaux erejét bizonyítandó elég csak a kinti meccs gólszerzőit említeni: Pauleta (2), Dugarry (2), Christian. Ez a csapat ellen vezetett szűk félórával a Loki 3-0-ra az Oláh Gábor utcán. A minden négyzetcentimétert „belakó" szurkolók mindegyike ugrált perceken át, remeget nemcsak a lego-stadion, hanem az egész Nagyerdő.
Talán még a Nagytemplom is táncot járt!
Kerekes Zsombor kettő és Plókai egy gólját sajnos (és legyünk őszinték: józan értékítélet szerint várhatóan) nem követte negyedik.
A Loki első évében egy, a második évében két, a harmadik évében négy párharcot vívott. Ez is UEFA Kupa volt, és nyilván sokan emlékeznek rá, hogy
(mai napig utolsó magyar csapatként!) még tavasszal is versenyben volt.
Ősszel kiütötte a litván Ekranast (ezüstgóllal – rémlik még valakinek az UEFA ezen életképtelen kezdeményezése?) a horvát Varasdot (az idegenbeli meccsen lőtte Dombi Tibi élete gólját!) valamint a görög PAOK Szalonikit (annak a szezonnak a végén lett Európa-bajnok Görögország). És így utazhatott 2004 februárjában a belgiumi Bruges-be.
Hóvihar egész Európában, személykocsival-busszal két nap alatt lehetett elvergődni oda, mégis a farkasordító hidegben megtelt a vendégszektor.
Biztató eredménnyel, 1-0-s vereséggel jött haza a Loki.
Ezt a hátrányt a Szentes Lázár által irányított csapat itthon „becsülettel őrizte". Rengeteg kritikát kapott ezért a hallgatag mester, ám majdnem igaza lett, mert ha a hajrában megadja a játékvezető a Lokinak a teljesen egyértelmű 11-est, akkor a Bruges-t is kiüthette volna a Debrecen.
Kis csapatként kezelte azokban az években az UEFA a Debrecent, és kis csapatként kezeli azóta is. A 77 nemzetközi mérkőzés Lokit sújtó bírói tévedéseit napokig lehetne sorolni. Felesleges. Ám a kiscsapat-besorolást a stadion-cirkusz is bizonyítja.
Utoljára nagy nemzetközi sikert a kis stadionban 2005-ben története első Bajnokok Ligája-selejtezőjén ért el.
Az viszont nagyot szólt! Supka Attila edzősége idején 3-0-ra verte a sokkal többre taksált Hajduk Splitet! Ám mielőtt még „elájult" volna mindenki attól a sikertől, egy héttel később még azt is túlszárnyalták Sándor Tamásék. Augusztusi adriai nyár, Bajnokok Ligája-selejtező, háromgólos előny. Kevés igazi Loki-szurkoló gondolta, hogy ne a helyszínen nézze meg a visszavágót! Több kilométeres busz-autó-karaván ment a horvát rendőrök kíséretében Splitbe. A horvát fanatikusok sötét pillantásaitól és mutogatásaitól kísérve. A helyiek többsége öt ujját emelve jelezte a kígyózó debreceni sornak:
5-0 lesz! Annyi lett! A Lokinak!
A világ egyik legszebb helyén lévő gyönyörű stadionban örökre felejthetetlen ünneplést tartott a vendégtábor, feledve, hogy a meccs előtt és alatt is bizony néha szakadt az eső. „Jöhet a Manchester, jöhet a Manchester" – született meg pillanatok alatt a rigmus, mert tudott dolog volt, hogy a következő körben a Cristiano Ronaldo által (is) fémjelzett szupercsapat érkezik.
De nem Debrecenbe, hanem Pestre.
Ezzel vette kezdetét a „stadiontúra", a szó legrosszabb értelmében.
Mert az még érthető volt, hogy Fergusonékat az ország legnagyobb stadionjában fogadják Supkáék, ám hogy a következő években miért nem játszhatott a Loki a hangulatos kis „lego-pályáján" azt nehéz megemészteni. Az UEFA az Oláh Gábor utcainál szemre sokkal „fapadosabb" helyeken engedte játszani a balti csapatokat, és ahol a múlt héten a Torino fogadta a Lokit, az sem volt egy Stadio Olimpico vagy egy Juventus Arena! A DVSC meg mehetett Nyíregyházára, a Megyeri útra, meg mindenhová selejtezőt játszani. „A DVSC nem vándorcirkusz" – elégedetlenkedtek szurkolói, ennek ellenére magyar szinten óriási sikereket ért el a gárda!
Mindenki emlékszik rá (nem volt ez olyan régen!), hogy 2009-ben a Bajnokok Ligájában szerepelt a csoportkörben, 2010-ben pedig az Európa-ligában, mindkétszer a mai mester, Herczeg András vezetésével. Utóbbiban legyőzte az olasz Sampdoriát!
Ez utóbbinak lassan már kilenc éve! Azóta ugyan még nyert két magyar bajnoki címet a Loki (az egyiket Kondás Elemér irányításával veretlenül!), ám komolyabb sikereket nemzetközi téren nem ért el. Igaz, 2014-ben nulla percre volt az újabb csoportkörtől, hisz a BL-selejtező harmadik körében a BATE elleni párharc száznyolcvanvalahanyadik percében még továbbjutásra állt.
Ha akkor nem kap gólt minimum az Európa-liga csoportkörébe jutott volna, de lehetett volna abból BL-főtábla is. Azóta már csak egy kvázisiker jött össze, egy igen látványos és emlékezetes, igaz a nyári szabadságok idején elért diadalokat hajlamos hamar elfelejteni az ország.
Pedig a Skonto Riga ellen 2015-ben (az új Nagyerdei Stadion második nemzetközi szezonjában) aratott 9-2-es győzelem azért nagy durranás.
A DVSC soha nem tudott még háromgólos hátrányt ledolgozva továbbjutni. Ez egyébként a legnagyobbak esetében is komoly kuriózum annak ellenére, hogy éppen a közelmúltban láthattunk ilyenekre példát. Tulajdonképpen tőle lényegesen magasabban jegyzet csapat ellen sem tudott soha párharcot nyerni, de a tőle telhetőt mindenkori játékosai mindig megtették az elmúlt 20 évben. A bevezetőben tett megállapítást megerősítve: igen, a Loki 20 év alatt nem lépett látványosan előre, nem voltak olyan hullámhegyei, mint térségünkben a CFR Cluj-nak vagy a Ludogorec Razgradnak. De nem is zuhant akkorát, mint az említettek.
1999-ben a DVSC Wolfsburg elleni mérkőzésére úgy ült le az ország, hogy megjósolhatatlan, milyen teljesítményre képes a társaság, és egyszeri kalandja lesz-e ez nemzetközi színtéren vagy egy sorozat kezdete?
Most 2019-ben a DVSC Torino elleni mérkőzésére úgy ül le az ország, hogy az elmúlt 20 évben a csapat szinte mindig tisztességesen képviselte hazánkat a nemzetközi szintéren, de nagy kérdés, hogy a megváltozott hazai viszonyok közepette a következő évtizedekben folyamatosan ki tudja-e harcolni a lehetőséget, hogy kilépjen oda?
Erre a kérdésre csak az idő adhatja meg a választ.