A London dry gin definíciója szerint növényi alapanyagokból főzött párlat, amelynek aromaanyagai csak a második lepárlás során kerülnek a főzetbe. Nem tartalmazhat cukrot, és a lepárlás után további alapanyaggal nem ízesíthető és nem színezhető. A kategória térhódítását leginkább a tornyos lepárlás 1830-as feltalálása indította el, hiszen ennek köszönhetően a főzdék magasabb minőségű és elegánsabb italokat tudtak előállítani.
A 20. század elejére a London dry gin a legkedveltebb kategóriává vált, nem csak a szigetországban.
A tonik története Dél-Amerikában kezdődött: spanyol hódítók a perui, boliviai és equadori őslakosoknak köszönhetően már a 17. században felismerték az itt őshonos kininfa (cinchona) kérgében rejlő kinin maláriát gyógyító hatását.
A 19. században a Brit Birodalom trópusi területein a katonákkal elővigyázatosságból kininfőzetet itattak (amelyet az immár általuk betelepített fa kérgéből nyertek), ennek keserű ízét cukorral és szódával enyhítették.
Az első levédetett tonikrecept azonban szintén Londonra vezethető vissza: 1858-ban itt szabadalmaztatta digesztívként Erasmus Bond az italt, amelynek neve a görög "frissítő" (tonikos) szóra utal.
Johann Jacob Schweppe cége, amely 1831 óta a brit udvar királyi beszállítója volt, 1870-ben dobta piacra először nagy sikerrel saját kininnel és lime-mal dúsított ásványvizét. A gin és tonik párosítása is a briteknek köszönhető: a 19. századi Indiában a katonáknak alapvetően járt gin-fejadag, ezzel ízesítették a malária megelőzésére kapott tonikot.
Winston Chuchill elhíresült mondása szerint a gin és tonik több angol életét és elméjét mentette meg, mint a birodalom valamennyi orvosa.
A tonik kinintartalmát ma már nemzetközi előírások szabályozzák, és e keserű alapanyag mennyisége jelentősen csökkent a 19. század óta, hiszen immár nem gyógyászati célokra használatos, ezzel párhuzamosan viszont bekerültek a citrusos alkotóelemek.
A London dry gin egy nagyon befogadható, komplex ital, amit a lepárlómesterek saját vagy a közízlésnek megfelelően formálnak. A boróka minden gin kötelező alapanyaga, de a további fűszerek szinte korlátlan számú variációjának köszönhetően mindenki megtalálja a saját ízlésének megfelelő változatot.
– mondja Merész Nóra, a Drink Station marketing és értékesítési vezetője. Tapasztalatai alapján a vásárlók nem feltétlenül a brand, hanem sokkal inkább az íz alapján keresik a párlatokat, és a tudatos alkoholfogyasztás jegyében a minőség ma már elsőbbséget élvez a mennyiséggel szemben.
A kínálatukban jelenleg elérhető 65 gin közül a Whitley Neill és az Eden Mill lepárló termékei a legkedveltebbek.
Előbbiek London legrégebbi és a város City kerületének egyetlen gin lepárlójában, az 1762-ben alapított City of London Distilleryben készülnek.
A főzde vezetője Johnny Neill a tulajdonos család 8. leszármazottjaként ősei tapasztalatait és tudását kilenc, gondosan válogatott növényi alapanyaggal vegyíti. A Whitley Neill ginjei már számos nemzetközi versenyen szereztek aranyérmet, és a főzde nemrég – immár sorozatban harmadik alkalommal – elnyerte az Egyesült Királyság legkedveltebb ginmárkája címet is a Savanta Brand Love kutatásában.
A skóciai St Andrews-ban működő Eden Mill a partvidék őshonos növényeit (például a homoktövist és az algát) is előszeretettel csempészi bele italaiba. Minden palackon megjelenik egy rézkarc, amely egy történetet mesél el (ezek az egyes ginek adatlapjain olvashatóak) így adva komplex élményt a fogyasztóknak.
Az Eden Mill nemrégiben Gordon Ramsay-vel közösen készített gint, amely a skót tengerpart iránti közös rajongásukat ötvözi. Gordon Ramsay saját szülőföldjét, Skóciát idézi meg a nevét viselő ginnel. Az Eden Mill lepárlóval közösen, a sztárséfhez méltó igényességgel megalkotott italban virágos, citrusos és a tengert idéző sós ízjegyek is felfedezhetőek. A Ramsay's Gin immár Magyarországon is elérhető.
A két főzde ugyan földrajzilag távol esik egymástól, ám közös bennük a fenntarthatóság, a természetes anyagok iránti elkötelezettség, az innováció és a hagyományok tisztelete