Makranczi Zalán: Nincs leosztva, hogy ki milyen karakter a Sztárban sztár zsűrijében - interjú
Makranczi Zalán színész
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Makranczi Zalánnal, a Mintaapák sztárjával arról beszélgettünk, hogy a Sztárban sztár új zsűritagjaként van-e bármilyen elvárás felé. Elárulta, milyen megrázó horrorélmény vezetett oda, hogy utál repülni, és kiderült, hol érzi magát a legjobban. Elmesélte az Origónak, hogy mi a titkos hozzávaló a vörösboros marhapörköltjében, és a többi zsűritagról is ejtett pár szót. Interjúnk a szereplők bemutatása előtt készült.
Hamarosan indul a Sztárban sztár nyolcadik évada a TV2-n, amelyben zsűritag lesz. Mióta ismeri a zsűritársait? Sikerült összecsiszolódniuk?
- Volt két casting, azokon találkoztunk, sőt tulajdonképpen az utolsó castingon találkoztunk ebben a felállásban, ahogyan most leszünk, négyen zsűritagok. Lékai-Kiss Ramónát a Mintaapák televíziós sorozat miatt, ugye, jobban ismerem, ott együtt játszottunk. Kökény Attilával szegről-végről ismerjük egymást, mert a feleségem koncertezett vele, azután előfordult az is, hogy találkoztunk itt-ott, tehát ő sem volt teljesen ismeretlen a számomra.
A legismeretlenebb nekem, akivel én találkoztam ugyan, de ő nem találkozott velem, az a Szabi volt,
a Papp Szabi. Én voltam egy koncertjén egyszer, egy UNICEF-esemény keretén belül, a Budapest Parkban volt egy több koncertből álló kis sorozat, és akkor, ott felléptek a Szabiék. Ez volt az első alkalom, amikor ültünk a feleségemmel, és megállapítottuk, hogy igen, ez eddig egészen jó, ekkor bejöttek a Szabiék... akkor megállt a beszélgetés, mert a Szabi letolta a gitárt, a mikrofont felemelte és elkezdett énekelni, miközben csak úgy áradt belőle az őserő. Úgyhogy nagyon bírtam. Ezt követően találkoztam a castingon vele, és hamar kiderült, hogy nagyon jól megtaláljuk egymással a közös hangot.
Van valamilyen elvárás a csatorna részéről azzal kapcsolatban, hogy ki milyen karakter legyen majd a zsűriben?
- Semmilyen olyan elvárás nincs felénk, hogy Te, Zalán legyél például a komoly.
Kökény Attila azt mondta, hogy a casting alapján a legszigorúbb zsűritag a Makranczi Zalán lesz. Hogy fog végül hozzáállni a zsűrizéshez, a versenyzőkhöz?
- Természetesen én arról szeretnék beszélni, amit látok. Előre nem fogok eldönteni semmit sem. Ugyanakkor nagyon konkrét kutatómunkát kell majd végeznem: mind a fellépők háttere miatt, mert szeretném majd minden előadó esetében tudni azt. Én sem ismerhetek mindenkit ugyanis. Szoktak lenni színészek is mindig a fellépők között, a színészeket jobban fogom ismerni, mint az énekeseket. Az énekesek után éppen ezért biztos, hogy utána kell majd néznem, és én meg is fogom ezt tenni. Valamint, amiben még több energiám lesz, az az, hogy kiket fognak utánozni a fellépők. Hosszas kutatómunka lesz, elsősorban azért, mert én
az elmúlt nyolc évben mintha egy barlangban éltem volna: tévét igazából nem néztem, az internetet valamennyire használtam,
de én a szakmámnak és a családomnak éltem, a kettőn kívül nem nagyon volt más. Egyszerűen nem jutott másra idő.
Ez a műsor ugyan nem Sztárban sztár leszek! show, itt országosan ismert előadókat kell majd hétről hétre pontokkal megméretni, mégis van egy olyan oldala a zsűrizésnek, hogy átadásra kerül az a tapasztalat, amivel a zsűritag már rendelkezik. Innen merül fel a kérdés, hogy gondolkodott már azon, hogy színészetet oktasson?
- Nekem időről időre történik valami az életemben, ami az oktatáshoz közelebb visz. Először azt hiszem, hogy 25 éves voltam, amikor a rendezésbe belekóstoltam. Az is egyfajta oktatás szerintem. Azt gondolom, hogy a rendezés nem feltétlenül nekem való. Én mindig akkor rendezek, ha egy darab, regény megszületik bennem, azt érlelgetem egy-két-három évig, és azután egyszer csak azt mondom, hogy gyűjtjük össze a csapatot és csináljuk meg. Ilyenre volt már példa az életemben, kétszer vagy háromszor. Például Christopher Moore-nak a Biff evangéliuma című könyvéből egy dramaturg lánnyal írtam egy színdarabot, utána azt megcsináltuk. Már nem játsszák, mert ez egy amerikai könyv, aminek úgy kaptuk meg a jogait, hogy
huszonötször mehetett le az előadás, és azt ki is töltöttük: lement telt házakkal, és az nagyon-nagyon jó volt.
Olyan is volt, hogy iskolákban tartottam drámaórát különböző csoportoknak, sőt, az is előfordult, hogy gyerekeket táboroztattam, drámatáborban, természetesen. Én tudom, hogy van közöm az oktatáshoz, a gyerekekhez, és nagyjából tudok is bánni velük. Szintén egy másik fajta oktatás, hogy Békásmegyeren van egy közkönyvtár, és ott tartok havonta egy olvasókört, ami egy teljesen ingyenes dolog. Mindezt azért, hogy minél több embert rávegyek az olvasásra azon a környéken is. Ez egy abszolút küldetéstudat a részemről.
Ehhez képest mi lesz a Sztárban sztár?
Mondjuk a Sztárban sztár egy posztgraduális képzés lesz. Ez megint egy másik helyzet. Biztos, lesz olyan előadó, aki idősebb lesz nálam, és akkor annak természetesen én nem akarok beszólni. Azt gondolom, hogy nagyon kicsi ez a terep, amin játszunk itt, Magyarországon, és előbb-utóbb úgyis szembejön mindenki mindenkivel. Ez is bennem van, és a másik az az, hogy én most megbántani miért akarnék bárkit is. Nekem az a célom, hogyha látom azt, hogy egy előadó mit tudna kihozni saját magából, akkor én abban próbálok majd segíteni neki. És még egy fontos dolog: sokan mondják, hogy ez egy éneklős-zenés műsor, ezért az énekléshez kell majd érteni. Nem feltétlenül. Előfordulhat például az, hogy olyan embert kell megszemélyesíteni, aki mondjuk nem énekel veszettül jól, viszont egy személyiség.
És ha a személyisége nem jön át, akkor az interpretálás rossz.
Nekem az lesz a feladatom, hogy én arra figyeljek, hogy az interpretálás a lehető legpontosabb legyen. Ott lesz a Szabi és az Attila is, akik az éneklésre fognak figyelni úgyis. Ők ehhez tökéletesen értenek. Nekem ehhez nem kell értenem. Én azt a részét figyelem majd, hogy változik át a versenyző. Sőt, nekem el kell tudnom vonatkoztatni attól, hogy az adott dal előadásakor milyen smink, maszk, haj lesz a versenyzőn. A hajat az ember nem saját magának rakja föl, nem ő dönti el, hogy milyen legyen az orra, hogy legyen megcsinálva. Tehát nekem a kinézetét nem tisztem kritizálni, hiszen az megint egy másik ember munkája. A nézőnek ezzel szemben az a dolga, hogy eldöntse: tetszik, vagy nem tetszik neki az egész produkció úgy, ahogy van.
Mik az idei évi tervei a Sztárban sztár mellett, amiről beszélhet is? Mely darabok futnak a közreműködésével?
- Igazából nincs olyan, amiről nem beszélhetek, mert most még nincs semmi. De én amióta szabadúszó vagyok, így élem az életemet: viszonylag nagy chillben, mert pontosan tudom, hogy majd jön egy lehetőség, és akkor majd el fogom tudni dönteni, hogy az kell-e nekem. De ott van a szinkronizálás és a nyolc vagy kilenc futó darab, amit játszok.
Melyik a kedvence az éppen játszott szerepek közül?
- Az összeset nagyon szeretem. Ha valamit kellene mégis mondanom, akkor van egy önálló estem: Platóntól megcsináltam a Szókratész védőbeszédét. Egy nagyon érdekes kihívás még a József Attila Színházban a Macskafogóban játszani. Mivel musical, énekelni kell, ami nekem mindig egy plusz teher. Éppen ezért mélyen megértem azt, aki ki fog állni a Sztárban sztárban énekelni, főleg, ha egy olyan kolléga lesz esetleg, aki prózista. Vagy a Játékszínben csináljuk a Teljesen idegeneket, ami szintén egy másik fajta kihívás: ülünk egy asztal körül heten, és úgy kell, hogy röpködjenek a labdák, hogy senkinek a történetét ne csorbítsa az, ha én elmondok egy öncélú poént. Ez egy társasjáték. Visszacsatolva a Sztárban sztárhoz, azt gondolom, hogy az is egy társasjáték egészen a legvégéig, csak aztán valakinek meg kell majd nyernie azt.
Több interjúban is kiemelte már a Szókratész védőbeszédét, mint egyik kedvenc darabját. Adott valami pluszt ez a szerep a színészi munkásságához?
- 2400 éves szövegről van szó és tulajdonképpen Szókratészt már a saját korában sem értették. Én mindenesetre próbálom humorosan előadni, mert a humor, mint közeg, az sok mindent át tud vinni. Szókratésznak van az elején egy olyan mondata, hogy hagyjátok, hogy a saját módomon beszéljek. Ezt én komolyan vettem.
Ennek következtében sokszor előfordul az, hogy leállok és reagálok arra, ami éppen történt,
például leesett egy gyűrű. A nézők épp diákok voltak, megállítottam az előadást azzal, hogy akkor keressük meg a gyűrűt. Nekem is az az érdekem, hogy a gyűrű előkerüljön, mert amíg azt keresitek, úgysem figyeltek. Keressétek, nyugodtan, ha meglesz, akkor majd folytatjuk. Próbálom nagyon élőként kezelni ezt a szöveget, előadást.
Hogyan jött az életébe az, hogy ezt a monodrámát el szeretné játszani?
- Amikor ezt a darabot megcsináltam, 39-40 éves voltam. Eljutottam akkorra oda, hogy tulajdonképpen már volt egy szakmai megbecsülésem, volt egzisztenciám, volt egy családom, és amikor az ember így körbenéz és azt mondja, hogy én ezt akartam elérni, és azt akartam elérni és megvan, akkor hova tovább? Akkor jött szembe Jordán Tamás velem. Egy darabban játszottunk, beszélgettünk éppen és valahogy bedobott egy mondatot a Szókratészből, mert ő is játssza, ami pont stimmelt az adott helyzetre.
Ekkor döntöttem el, hogy nekem ezt meg kell csinálnom.
Egyrészt azért is csináltam meg, mert én már addigra álltam kisszínpadon, álltam nagyszínpadon, álltam elöl, hátul, középen, fent, lent, mindenhol az Arénában, a Szegedi szabadtérin. Az ember egy idő után azt mondja, hogy a nagy szerepek, színpadok után már csak az vár ránk, hogy beszűkülünk? Ekkor tettem fel a kérdést magamnak, hogy meg tudok én egy darabot csinálni vajon egyedül? Ha nem, akkor nincs keresnivalóm a pályán, és akkor most kell elmenni. És ezt halálosan komolyan gondoltam.
Mi a küldetéstudata?
- Nem tudom. Valahogy jobbítani ezen az egészen. Például nagyon szeretem a Bánk bánt, szeretném annak a szépségét átadni a fiataloknak. A Bánk bán egy jó mű, csak lehet rosszul színpadra vinni. Meg a másik, hogy én azt gondolom, hogy mostanában iszonyatos hangzavar árad az internet világából, a tévéből, mindenhonnan. Ömlik ránk minden, és minden üvöltve történik, mert próbálja egymást túlharsogva a figyelmet megszerezni a tévé, a TikTok, satöbbi.
Azt gondolom, hogy eljutottunk arra a szintre, hogy ezt a hangzavart már nem lehet túlüvölteni.
Innentől kezdve marad az, hogy csendben kell tudni maradni. A feleségem kislánya a Waldorfba jár, ahol az ő osztálytanítója, az András úgy tart csendet, hogy egyszer csak felemeli a kezét, és közben persze megy a zsizsi. Egyszer csak azt látom, hogy aki észreveszi a feltartott kezet, annak is fel kell emelni és fel is emeli a kezét. Végül szépen elhallgatnak. Tulajdonképpen a csenddel csinál csendet. Ez egy létező dolog. Azt mondom, hogy ez is egy küldetésem, hogy valahogy az emberek kezdjenek már el befelé fordulni.
Ha az iskola, gyerekek szóba kerültek, mi az, amit a gyereknevelésben otthonról hoz és tovább is szeretné adni a gyerekeinek? Azt hallottam egy interjúban, hogy a gyerekeinek szabad gyerekkort szeretne biztosítani. Ez például otthonról hozott szemlélet?
- Félig-meddig otthonról jött, félig-meddig a Dóri hatása, félig-meddig a Waldorf hatása. Az embert hatások érik, folyamatosan változik. Nem tudom azt mondani még most sem, hogy készen vagyok, sőt, nincs egy olyan válaszom sem egy kérdésre, amire azt mondom, hogy ez most így van és nem is fogom soha megváltoztatni a véleményemet. Ugyanúgy színészként időről időre meg kell vizsgálnom azt, hogy miért is csinálom ezt a szakmát. Nem szabad attól félni, hogy egy feltett kérdésre más lesz a válasz. De például ezt a részét már otthonról hoztam, ezt a fajta önvizsgálatot, kérdésfeltevést.
Ha választani kellene, hogy film vagy színház, melyiket választaná?
- Az embereknek van egy kép a fejében arról, hogy milyen is lehet filmszínésznek lenni, milyen lehet hollywoodi filmszínésznek lenni. Hollywoodban azonban egy produkció eltart akár négy-öt hónapig, egy évig is. Ott a filmforgatás mellett esély sincs arra, hogy az ember mondjuk színházban játsszon, vagy legalábbis csak brutális szerződések mellett, amiknek az a lényege, hogy a színház mindenben alámegy a filmnek.
Itthon más a helyzet.
Mivel itthon kicsi a terep, kénytelenek ugyanazokat a színészeket használni a filmesek, akik a színházban is vannak, így itthon nem szükséges választania egy színésznek a filmezés és a színház között. Úgy igen, ha mondjuk nemzetközi karrierre vágyik, és nagyon jól beszél angolul, franciául...
Lapozzon, az interjú folytatódik!