A P6 napelem-rendszer a legnagyobb szerkezet, amelyet valaha is telepítettek a világűrben. (Úgy tűnik, az űrrepülőgép-flottából az Endeavournek jutnak ezek a speciális feladatok: a 2000 februárjában végrehajtott küldetése során egy 60 méter hosszú árbocot "nyújtottak ki" róla a radartérképezéshez, amely az addigi leghosszabb, űrben telepített eszköznek számított.)
Joseph Tanner és Carlos Noriega amerikai űrhajósok összesen három, űrhajón kívüli munka során rögzítik és csatlakoztatják a napelem-rendszert az űrállomás Z1 jelzésű oszloptartó eleméhez, amelyet az előző küldetés során helyeztek el a Unity modulon.
Első lépésben Marc Garneau az Endeavour 15 méteres robotkarával óvatosan kiemeli a P6-ot a gép rakteréből, majd a megfelelő pozícióba állítja.
A kényes manőverben - közben nem szabad összetörnie a raktér fölé kicsit benyúló PMA-2 kikötőelemet - az ekkor már kint tartózkodó társai szöveges utasításai és egy új kamerarendszer segítik, hiszen a gépről nem láthatja direktben a csatlakozási felületeket. Amikor a P6 a helyére került, Tanner és Noriega elvégzik a Z1-hez való mechanikai csatlakoztatást.
Animáció: a P6 napelem-rendszer felszerelése
Ezután a robotkarra állva a P6 felső végéhez kerülnek, s eltávolítják a napelemtáblákat rögzítő elemeket. Ez az a pont, ahonnét a P6 már nem térhet vissza a Földre.
A legénységnek a következő két óra során kell elvégeznie a redőnyszerűen felcsavart táblák kigördítését. Csak a tökéletesen kigördült napelemtáblák jelentenek jó megoldást: minden más esetben leválasztják őket, hogy majd újat hozzanak a helyükre.
Az első űrséta után aktiválják a napelem-rendszert, s feltöltik a 12 akkumulátort. A következő két űrséta során csatlakoztatják a P6 és a Z1 közötti különféle elektromos kábeleket, áthelyeznek egy antennát, és előkészületeket tesznek a januárban érkező kutatómodul fogadására. A munka végén egy speciális műszert is felszerelnek, amely a jövőbeli űrhajósok számára jelzi az áramütésveszélyt.