Egy közeli szupernóva-robbanás megváltoztathatta a földi klímát 2,8 millió évvel ezelőtt, sőt lehetséges, hogy ez a kozmikus esemény is hozzájárult az ember evolúciójához.

Galaxisunkban mintegy háromszáz évente történik szupernóva-robbanás - ami egy nagytömegű csillag életének végső pillanatát jelenti. Ilyen események indíthatták be egykor annak a csillagközi gázfelhőnek az összehúzódását, amelyből Naprendszerünk is megszületett, s a legújabb felfedezések szerint a közeli szupernóvák akár közvetlen hatással lehettek Földünk klímájára, sőt akár az emberi evolúcióra is.

A szupernóva-robbanások során hatalmas mennyiségű energia szabadul fel, a haláltusáját vívó csillag akár egy galaxis összfényességét is túlragyoghatja. Az ekkor lejátszódó atommag-reakciók során egyébként ritka elemek is létrejönnek, amelyeket a csillag szétszór környezetébe - így árulkodó nyomai lehetnek a drámai eseménynek.

Földünkön először 1999-ben bukkant szupernóva-hulladékra egy kutatócsoport, Gunther Korschinek, a müncheni műszaki egyetem munkatársának vezetésével.  Egy olyan ritka vasizotópot találtak, amely korábbi szupernóva-robbanás egyértelmű nyoma. A szakemberek szerint ugyanis a ritka 60-as vasizotóp kiemelkedően magas koncentrációját semmilyen más folyamat nem magyarázhatja meg, így bizonyos, hogy egy közeli szupernóva-robbanás "csillaghamuja" került Földünkre. A csillaganyag leülepedésének időszakát azonban eddig nem tudták meghatározni, mivel az számos eltérő kőzetrétegben szóródott szét.

A csendes-óceáni kőzetlemez területéről vett, újonnan megvizsgált mintában azonban ismét rábukkantak a vas 60-as izotópjára, s e kőzet kora egyértelműen meghatározható: a szupernóva anyaga eszerint 2,8 millió éve került a Földre.

Bolygónk közvetlen kapcsolatban áll a Naprendszer más égitesteinek (pl. a Nap, üstökösök, kisbolygók) anyagával, a környező bolygóközi térből pedig naponta több tonnányi meteorit hullik Földünkre. Korábban azonban nem volt közvetlen bizonyíték arra, hogy bolygónkra a csillagközi térből is érkezhet anyag.

A 2,8 millió éve érkező "hamu" minden bizonnyal bolygónk egészét beszórta. Biztonsággal azonban csak ott lehet azonosítani, ahol a korabeli kőzetréteg érintetlen maradt: például a csendes-óceáni-kőzetlemez néhány területén.

A számítások szerint a szupernóva-robbanás tőlünk mintegy 100-200 fényévnyire történhetett, vagyis saját galaxisunkban, a Tejútrendszerben. A haldokló csillag ahhoz túl messze volt, hogy sugárzásával közvetlenül veszélyeztesse a földi életet és tömeges fajkihalást okozzon, ám a szakemberek becslései szerint a sugárhatás még így is számottevő volt. Mintegy 100 000 éven keresztül az átlagosnál 15%-kal több sugárzás érte bolygónkat, s ez befolyásolhatta a földi klímát.

Az erősebb kozmikus sugárzás hatására megnövekedhetett a felhőborítottság, emiatt a felszín globális hőmérséklete jelentősen csökkent. A hűvösebb éghajlat következtében a felszíni víz egy része a sarki jégsapkákba fagyott, így az afrikai területek is szárazabbá válhattak. Mindezt a kőzetminták alapján készített éghajlat-modellek is alátámasztják.

Lehetséges tehát, hogy egy kozmikus esemény is hozzájárult az ember evolúciójához. A manapság leginkább elfogadott nézetek szerint ugyanis az ekkoriban bekövetkezett szárazodás volt az, ami új életmódra kényszerítette őseinket, mivel az erdők visszahúzódása egy új, füves-bokros élőhelyre kerültek. Ugyanakkor nedvesebb helyekre is átvándorolhattak, elősegítve ezzel az emberfélék szétszóródását bolygónkon.

A kutatócsoport további jellegzetes izotópokat keres a csendes-óceáni-kőzetlemezben, amelyek többet is elárulhatnának a csillagról. Ezek előfordulási aránya azonban 10 000-szer kisebb lehet, mint a 60-as vas-izotópé, így kimutatásuk komoly nehézségekbe ütközik.

Tejútrendszerünkben legutóbb 1604-ben figyeltek meg szupernóvát.

Csengeri Tímea