Óriáshullámokat okoznak a hurrikánok

A tengerek felett végigsöprő hurrikánok akár negyven méter magas hullámokat is okozhatnak - állítja egy új, a Science-ben megjelent tanulmány. Az utóbbi időben többen is felvetették, hogy ilyen hullámok lehetnek a felelősek több hajó rejtélyes eltűnéséért a tengereken. Az előrejelzések szerint az idei hurrikánszezon az átlagosnál jóval aktívabb lesz az Atlanti-óceán nyugati partvidékén.

A trópusi ciklonokat Amerikában hurrikánoknak, Ázsiában pedig tájfunnak nevezik. Kialakulásukat, méretüket és hatásukat tekintve jelentős eltéréseket mutatnak a mérsékelt övezeti ciklonokhoz képest. A trópusi ciklonok ugyanis nem két légtömeg határán képződnek, hanem a meleg, nedves trópusi levegő játssza a főszerepet kifejlődésükben. További feltétel a legalább 26 Celsius-fokos tengerfelszín. Ez a magyarázata, hogy miért csak bizonyos területeken és időszakokban jönnek létre. A meleg tenger felett páradús, forró levegő emelkedik a magasba, és spirális forgásba kezd (az északi féltekén az óramutató járásával ellentétes, a délin megegyező irányban). Az így létrejött légköri képződmény egészen addig csak trópusi viharnak nevezhető, amíg a benne mozgó szelek sebessége el nem éri a 74 mérföld/órát (megközelítőleg 120 km/óra). Ettől kezdve hivatalosan ciklonnak minősítik, és nevet - legtöbbször női nevet - is kap.

A trópusi ciklon mérete jelentősen kisebb, mint mérsékelt övi társaié, ami sokkal lokálisabb hatást eredményez. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy magjában a légnyomás 900 millibar alá is eshet (vagyis alacsonyabbra, mint a mérsékelt övezetieknél), akkor már megérthetjük, miért olyan pusztítóak ezek a viharok. Mivel a légnyomás kis területen belül gyorsan változik, a szelek sebessége elérheti a 240-350 km/órás sebességet is.

A trópusi ciklonok szerkezete igen jellegzetes. Szemben a mérsékelt övezeti ciklonokkal, frontokat nem találunk bennük. A ciklon középpontjában (itt található a legkisebb légnyomás) kialakul egy lefelé mozgó áramlás, ahol felhők nem találhatók. Ennek mérete mindössze 15-40 km. Ezt a részt nevezik a ciklon szemének.

A szemet gyűrű alakban óriási felhőfal övezi, melyet a rendkívül heves feláramlások hoznak létre. Ez a viharzóna. A felhőfal a teljes troposzférát (a légkör alsó, 10-12 km magas részét) átfogja; tipikus felhője a jól fejlett cumulonimbus (zivatarfelhő), melyből igen intenzív csapadék hullik. A viharzóna átmérője 25-60 km. Innen kifelé haladva a szélsebesség és a csapadék hevessége csökken, a légnyomás pedig emelkedik. Az egész rendszer átmérője néhány száz kilométer.

Évente átlagosan 84 trópusi vihar és 45 hurrikán/tájfun alakul ki a Földön. A trópusi ciklonok okozta károkról csupán becslések állnak rendelkezésre, mivel az ezek következtében fellépő tengerár, árvizek, jégeső és más események szintén jelentős kárnövelő tényezők. A pusztítás nagyságrendjét jól mutatja, hogy az egyik legemlékezetesebb hurrikán, az Andrew az evakuálások ellenére 50 ember életét oltotta ki, a keletkezett károk pedig meghaladták a 30 milliárd USA-dollárt.

A hurrikánokat erősségüktől függően egytől ötig kategorizálják. Az egyes a leggyengébb, az ötös a legpusztítóbb. Minden kategóriához megadják a vihar magjának légnyomását (minél alacsonyabb, annál nagyobb a pusztító erő), a szél sebességét, a tengerszint emelkedését a partvonalon és a károk mértékét.

A trópusi ciklonok létrejöttének jellemző ideje az északi féltekén júliustól októberig tart, de a leggyakrabban késő nyáron és kora ősszel jelennek meg. A déli féltekén február és április között valószínű a felbukkanásuk. A trópusi ciklonokra elsősorban Ázsiában (Dél-Kína, Tajvan, Fülöp-szigetek és Japán körzete) és Amerikában (főleg az Antillákon és a Karib-térségben számíthatunk). Dél-Amerika és Afrika nyugati partvidékén nem jönnek létre ilyen jellegű viharok. Ennek oka, hogy mindkét térségben hideg tengeráramlatok találhatók.

A trópusi ciklonok a forró övezetben keletkeznek, és a keleties irányú passzátszelekkel nyugati irányba sodródnak, miközben lassan távolodnak (kisodródnak) az Egyenlítőtől. A szárazföldek partvonalát elérve magasabb szélességi fokok felé mozognak tovább. A kanyarodás után egyre inkább veszítenek erejükből, hiszen elveszítik energiaforrásukat, a meleg, párás tengerfelszínt. Ez gyakorlatilag pusztulásukat jelenti.

Békési Zsolt összeállítása alapján