A nagy kockázattal járó hobbikat, tevékenységeket önként és élvezettel végző emberekre mindig félelemmel vegyes csodálattal nézünk. Néha talán még azt is megkérdőjelezzük, hogy ez mennyire „normális". Egy átlagembernek ugyanis biztosan nem jutna eszébe, hogy ejtőernyő nélkül kiugorjon egy repülőgépből, vagy hogy mászótárs és biztosítókötél nélkül sziklát másszon. Az életveszélyre és egyfajta izgalmas „jutalomra" vágyók agyát a kutatók már régóta figyelik.
Az ilyen embereket lelkiismeretes szuperérzés-keresőknek nevezném, akik olyan megfontolt szándékkal és gondolattal másznak meg például meredek sziklafalakat, amelyek egyfajta folyamatos, impulzív adrenalinlöketet adnak nekik
- magyarázta Jane E. Joseph, a Dél-Karolina Orvostudományi Egyetem idegtudományi professzora.
A kognitív idegtudomány szakértője funkcionális MRI-vizsgálatoknak vetette alá Alex Honnold, a Free solo főszereplőjének agyát, és véleménye szerint
a sportoló agya teljesen normális, mondhatni átlagos.
Egyetlen szembetűnő különbség kivételével: az agy félelemérzetért felelős központja, a neuronok alkotta, mandula alakú terület, az amygdala azonban nem reagál azokra a képekre, amelyek nem elég intenzívek számára, így nem hatnak ösztönzőleg. Mondhatni szélsőséges kockázatvállaló.
Ez azért lehet, mert Alex Honnold rendszeresen szembesül a valódi félelemmel és életveszéllyel, ezért az agy jól meg tudja különbözteti ezt az érzést a szorongástól
– mondta a kutató. – A igazi félelem csak akkor következik be, ha az agy az azonnali fenyegetésre válaszol."
Alex Honnold egyszer azt nyilatkozta, hogy addig nézett szembe a félelemmel, amíg az el nem múlt. A világ egyik legkiemelkedőbb biztosítás nélküli hegymászója minden alkalommal szinte hihetetlenül apró sziklaperemeken, elképesztő magasságokban, egyenes háttal áll, és magabiztos tekintettel néz a mélységbe.
Szó szerint a félelemmel néz szembe. Imádja a technikailag nehéz és kimerítő, kötél nélküli, nagyfalas szabad szólómászásokat.
Ő az egyetlen, aki egyedül, úgynevezett „szabad szólóban" megmászta a Yosemite Nemzeti Parkban található impozáns El Capitan 900 méteres gránitfalát.
És mindehhez a lenyűgöző teljesítményhez alig négy órára volt szüksége. Emellett szabad szólómászásban meghódította többek között a mexikói El Sendero Luminoso, a Utah államban található Moonlight Buttresst, a Yosemite Half Dome gránittömegét, valamint a kaliforniai God God Ledge 1800 méteres magasságát.
A történelem eddigi legnagyobb „free solo" sportolója mászótárs, biztosítókötél és védőfelszerelés nélkül mászik. Tisztában van vele, hogy minden ötven méter feletti esés nagy valószínűséggel a halálát okozhatja. Ez pedig azt is jelenti, hogy
minden egyes mászás epikus napján mintegy 12 órát vagy annál is többet tölt a halálzónában.
A sziklafal legnehezebb részein az ujjai szinte nem érintkeznek jobban a sziklával, mint a mindennapok során az okostelefon érintőképernyőjével. A lábujjainak vége pedig meg tud kapaszkodni egy olyan vékony felületen is, ami csupán néhány milliméter széles.
Szédülés, szívdobogás vagy hányinger kerülgeti az embert már csak attól is, ha csupán figyeli Alex Honnold mozgását a hegyfalon.
Többen hiszik róla, hogy biztosan varázsló, boszorkány vagy ezekhez hasonló, misztikus lény.
Saját bevallása szerint egyszerűen ragaszkodik ahhoz a varázslatos érzéshez, amit csak a sziklafalon tapasztal. így mára a félelem elsődleges jelképévé vált.
Saját teljesítményéről Alex Honnold mindig meglehetősen szerényen nyilatkozik. Csak az adott pillanatra koncentrál és teljes mértékben a jelenben él.
Tisztában van azzal, hogy a sziklafalon bármelyik pillanatban meghalhat, de szembenéz a félelmeivel.
Az előadásain helyet foglaló neurobiológusok is gyakran összesúgtak a háta mögött, és azt rebesgették: „ennek a srácnak az amygdalája nem él". Végül 2016 márciusában Alex is beadta a derekát, és belement, hogy pszichológusok és kutatók közelebbről megvizsgálják a viselkedését, megnézzék a kissé furcsának tűnő agyát, és pontos képet adjanak a személyiségéről.
A Dél-Karolina-i Charlestonban befeküdt egy funkcionális mágneses rezonancia képalkotó (fMRI) agyszkennerbe, amely a véráramlás nyomon követésével érzékeli az agy különböző régióinak aktivitását.
A vizsgálatokat a már említett kognitív idegtudós, Jane E. Joseph végezte, aki 2005-ben az első kutatók között végzett olyan fMRI vizsgálatokat, amelyekkel az Alex Honnoldhoz hasonló, intenzív kockázatvállalók agyát szerette volna feltérképezni.
Az érzést a pszichológusok már évtizedek óta tanulmányozzák, mert a tapasztalatok szerint gyakran vezethetnek többek között kontroll nélküli viselkedéshez, kábítószer- és alkoholfüggőséghez, a nem biztonságos szexuális élethez vagy épp a vég nélküli szerencsejátékhoz.
A kognitív idegtudós meglátta a mászókötél nélkül mászó fiatalemberben azt a szuperérzés-keresőt, aki bár vágyik arra, hogy az életveszély határán egyensúlyozva szerezzen tapasztalatokat, mégis képes szigorúan szabályozni az elme és a test válaszait.
A kutatók elsődlegesen Alex Honnold agyában az amygdala, a félelem és fenyegetettség központjának működésére voltak kíváncsiak. Ez az az érzékszervünk, ami segített például az őseinknek időben elmenekülni az ellenséges törzsek vagy a vadállatok támadásától.
A veszély egy pillanatnyi, tudat alatti gondolatot hoz létre, aminek hatására visszalépünk az előttünk tátongó szakadék előtt. Az agy működése kiváltja a szinte mindenki számára ismert testválaszokat is: izzadó tenyér, étvágytalanság, elsötétült látás. Eközben
az amygdala feljuttatja az információt az agy kérgi struktúrájába a magasabb szintű feldolgozás céljából, és ott kialakul egy tudatos érzelem, a félelem.
Jane E. Joseph professzor először arra gyanakodott, hogy az elképesztő sportoló egy különleges betegségben, például Urbach-Wiethe-betegségben szenved, amely miatt a beteg agyában sérült az amygdala nevű terület, tehát nem képes félelmet érezni. Ezek az emberek a veszélyes helyzetekben félelem helyett mindent elsöprő kíváncsiságot éreznek.
Az fMRI-berendezés belsejében Alexnek mintegy kétszáz képkockát kellett végignéznie, amelyeket abból a célból vetítettek a kutatók, hogy zavarják vagy izgassák a sziklamászó agyát.
Ezek a véres, bizarr és néha horrorisztikus képek egy átlagos ember számára igen erős érzelmi reakciót váltanak ki az amydalában, néhányat még nézni is alig bírnak
– magyarázta a kutató. – Alex agya azonban nem adott igazán kirívó belső reakciót ezekre az ingerekre. Ez pedig azt jelenti, hogy a frontális kéreg olyannyira megerősödött, hogy meg tudja nyugtatni azt.
Ezután a kutatók feltették a következő, a leginkább egzisztenciális kérdést: miért mászik társ és biztosítókötél nélkül, ha tudja, hogy életveszélyes? Arra gondoltak, hogy
bizonyára egy erős jutalmazási rendszerrel dolgozik az agya, amely az izgalmakért jár cserébe.
Ennek bebizonyításához egy második kísérletet is elvégeztek, ahol egy kisebb pénzmennyiséget nyerhetett vagy veszíthetett attól függően, hogy milyen gyorsan kattintott egy gombra.
Az idegtudós azért ezt a feladatot választotta, mert igen gyorsan aktiválja a dopaminért felelős, jutalmi „áramkört" az agyban. A professzor szerint az Alexhoz hasonló kalandkeresőknek az átlagosnál több ösztönzésre van szükségük ahhoz, hogy ez aktiválódjon.
Alex Honnold a „Nem nagy ügy" (No big deal) becenévre is hallgat, amely magában foglalja szinte minden eddigi tapasztalatát. Bár a vizsgálatok után világossá vált, hogy
az agya egy átlagemberéhez hasonlít, mégsem volt egyetlen küszöbértéken sem aktivitás az amygdalában.
A professzor úgy gondolja, hogy ugyanez történhet akkor is, amikor a sportember szokatlan helyzetekkel szembesül a sziklafalon: ha nincs aktivitás, akkor valószínűleg nem érez fenyegetést sem.
Alex Honnoldnak rendkívüli agya van, és tényleg nem érez soha, semmiféle félelmet
– hangsúlyozta Jane E. Joseph. – Még akkor sem, amikor az élet és a halál közötti finom mezsgyén egyensúlyozna.
Alex a képalkotó vizsgálatok napján válaszolt a pszichológusok kérdéseire is. Olyan szituációkra kellett reagálnia, mint például, hogy mennyire élvezné a lesiklás érzését egy magas hegytetőről vagy élvezné-e az ejtőernyős ugrást, esetleg szeretne-e felfedezni egy ismeretlen városrészt.
Agyának félelem központjában azonban sehol nem mutatkozott aktivitás.
A sziklamászó csupán 19 éves volt, amikor megmászta az első sziklafalát a kaliforniai Tahoe-tó közelében lévő Corrugation Cornert. Az útvonal nehézségeit leíró, klasszikus skálán ez a háromszáz méter magas fal 5,7-es pontszámot kapott. Alex tudta, hogy ha mászótárs és kötélbiztosítás nélkül szeretne mászni, akkor először ezt kell legyőznie.
Nem hiszem, hogy a képességeim egyedülállóak lennének
– mondta egyszer szerényen Alex, aki inkább olyan hősöket emleget, mint Peter Croft és John Bachar, akik az 1980-as és 90-es években állították fel ennek a hegymászási stílusnak az új szabályait.
Saját bevallása szerint a sportoló akkoriban csak a példaképei fényképeit látta a magazinokban és biztos volt abban, hogy ő is hasonlóan vad, potenciálisan halálos, ám teljesen ellenőrzött teljesítményeket szeretne végrehajtani.
A félelem központjának általános nyugalmi állapota ellenére Alex mégis képes a rettegésre. Saját bevallása szerint a Corrugation Corneren akadt néhány olyan szituáció, amikor valóban megijedt. Nyilvánvalóan ez adta meg számára az első tapasztalatokat, ami után
fokozatosan kifejlesztette a saját maga által csak „mentális páncélnak" nevezett képességet, amivel újra és újra képes átlépni a saját határait.
Úgy gondolja, hogy minden egyedül, biztosítás nélkül megtett nehéz pályán egyre jobban megedződött: halálos veszélybe került mindannyiszor, ahányszor megcsúsztak a lábai vagy az ujjai az elmúlt több mint tíz évben, de mivel mindig sikerült kezelni és megoldani ezeket a problémákat, az aggodalmai is fokozatosan elhalványodtak. Ebben sokat segít neki a részletekre is kiterjedő hegymászó naplója, amiben rögzíti azokat a technikákat, amelyekkel (kötéllel és mászótárssal) újra és újra megmássza a sziklákat, mielőtt nekivágna szólóban.
A legnagyobb kihívások előtt rengeteg időt fordít az előkészítésre, és útközben tökéletesíti a mozdulatait. Minden alkalommal kielemzi a mászásait, és
gyakran használ vizualizációs technikákat, és ezzel szilárdítja meg a memóriáját, hogy pontosan tudja, hogy mikor, hová kell tennie a lábát, kezét. Szinte előre lát mindent (beleértve az esetleges esést és halált is), mielőtt felmászik.
Ez a különleges módszertani felkészülés pedig tovább csökkenti a szorongásos érzést. A kulcs az agy szimulációs motorjának kiképzése a félelem felülbírálására, lépésről lépésre történő programozással.
Az agya valószínűleg kevésbé reagál azokra a fenyegetésekre, amelyekre más emberek természetesen félelemmel reagálnak, és az által alkalmazott stratégiák is még jobbá vagy erősebbé teszik őt
– vonta le a következtetéseket a professzor.
És bár a genetikának is világos szerepe van Alex Honnold személyiségjellemzőiben, a kockázatok alábecslése és a potenciálisan veszélyes helyzetekre adott tompa válasz mégis elgondolkodtatta a kutatókat.
Szerintük a prefrontális kéreg kevésbé hatékony érzésgátlásához kapcsolható az alacsony amygdala aktivitás.
Alex Honnold atipikus agya nagy valószínűséggel az átlagoshoz képest mintegy kétszer akkora érzelmekre reagál csak.
A sportoló mindezek ellenére rendkívül türelmes és lelkiismeretes, miközben kitűnően összpontosít a feladataira, aki nem vállal valószerűtlen, kezelhetetlen helyzeteket és kockázatokat.
A szuperérzést keresőknek igen erős a motivációja és mindennél jobban vágynak a pozitív és izgalmas élményekre, ugyanakkor nem feledkeznek meg az ellenőrzésről és a szabályzásról
– foglalta össze az eredményeket Jane E. Joseph. – Úgy érzem, ezek az emberek sokat taníthatnának nekünk a szorongásos zavarok kezeléséről, és a megfelelő stratégiák kidolgozásáról az életünkben.
Tudatos erőfeszítéssel és fokozatos, ismétlődő gyakorlással, szembenézve a félelmeinkkel, bármelyikünk olyan mértékű bátorságot gyűjthet, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni.