A Londoni Zoológiai Társaság kutatócsoportja által végzett felmérés arra derített fényt, hogy a cápák számottevően ritkábbak lettek a nagy lélekszámú emberi települések, különösképpen a halpiacok közelében.
A nemzetközi nonprofit természetvédő szervezet munkatársai azt is megállapították, hogy a cápák és más tengeri ragadozók testmérete drámai mértékben csökkent azokon a területeken, ahol a cápákat intenzíven gyilkolják húsukért és uszonyukért.
A PLoS Biology című folyóiratban közzétett publikáció szerzői rámutatnak: az óceáni életközösségek egészséges egyensúlyának fenntartásában kulcsszerepet játszó cápák és egyéb tengeri ragadozók
átlagos testmérete és egyedszáma jelentősen visszaesett
a 10 ezernél nagyobb lélekszámú emberi települések és az itt fenntartott halászflották közelében.
A településektől és halászaiktól legalább 1250 kilométernyire kell eltávolodni ahhoz, hogy az ember hatása a kimutathatósági szint alá csökkenjen.
Ez a „biztonsági távolság" lényegesen meghaladja a korábban számított értéket,
és valószínűleg a modern halászhajók megnövekedett hatótávolságát tükrözi.
Az emberi jelenlét folyományaképp cápákat csak a vizsgált helyek 12 százalékában sikerült találni.
A kutatók egyúttal rábukkantak egy érdekes összefüggésre a tengerfelszín hőmérséklete és a ragadozók átlagos testmérete között: a 28°C-ot meghaladó hőmérsékletek mellett feltűnően csökkent az állatok testmérete.
Bár ez a korreláció egybeesik azzal az ismert természetföldrajzi mintázattal, miszerint a melegebb égövön, így a trópusi tengerekben is általában kisebb méretű fajok élnek, mint a hideg éghajlatú zónákban,
a globális hőmérséklet emelkedésével ebből még további gondok származhatnak.
„Minden más ökológiai tényezőt megelőzve immár az emberi tevékenység gyakorolja a legnagyobb hatást a cápák földrajzi eloszlására – nyilatkozta Tom Letessier, a cikk vezető szerzője.
– A világ óceánjainak már csak 13 százaléka tekinthető vadonnak, és a cápák sokkal számosabbak és jóval fejlettebbek az ember 1250 kilométeres befolyási övezetén kívül."
Ebből az látszik, hogy
a nagytestű tengeri ragadozók általánosságban nem élnek meg jól az ember közelében,
ami újabb példája annak, mekkora kárt okozunk a tengereink kizsákmányolásával.
Az adatgyűjtés során a csoport az Indiai- és Csendes-óceán 1041 pontján készített videofelvételeket elemezte. A felvételi pontokat úgy határozták meg, hogy azok a környezeti tényezők és élőhelyek lehető legszélesebb tartományát fedjék le.
A mintavételi pontok egyebek mellett a nagyobb emberi populációktól és halpiacoktól mért távolságukban különböztek:
egyes kamerákat kimondottan a városok közelében, másokat viszont mindenféle településtől 1500 kilométerre helyeztek ki.
A cápákat és más szabadon úszó ragadozókat úgy kapták lencsevégre, hogy a kamerákat csalétekkel töltött tartályokba rejtették.
A felvételeken 109 faj egyedei tűnnek fel összesen 23 200 alkalommal;
ebből a cápákat 19 faj 841 egyede képviseli.
A Londoni Zoológiai Társaság egyik elsődleges feladatának tekinti az óceáni élőhelyek és az általuk fenntartott természetes életközösségek megóvását.
Munkatársai a Brit-Indiai Óceáni Területeket körülölelő korallzátony megfigyelésétől a kritikusan veszélyeztetett angyalcápák utolsó megmaradt párzóterületének védelméig számos projektben aktívan szerepelnek.
Tennivaló akad bőven, hiszen az ENSZ Aichi biodiverzitási célkitűzéseinek eléréséig már csupán egy év maradt hátra, és a védett tengeri területek pillanatnyilag elég rosszul állnak a fajmegőrzési programok terén.
„Tanulmányunkban azt is kimutattuk, hogy az 500 méternél sekélyebb élőhelyek központi fontosságúak a tengeri ragadozók sokféleségét illetően – tette hozzá Letessier.
– Ezért azonosítanunk kell azokat a területeket, amelyek kívül esnek az emberi befolyási zónán, ugyanakkor kellően sekélyek, és ezeket a fajmegóvás szempontjából kiemelten kell kezelnünk.
Ezzel egy időben oda kell figyelnünk arra a nagy számú sekély, de ember által kiaknázott élőhelyre is,
ahol a tengeri élet még mindig gazdag.
Ezek a területek nem kapnak kellő védelmet, amin feltétlenül változtatnunk kell.
A már létező, halászati tilalom alá eső védett tengeri területeket ki kell terjesztenünk, és szigorúan ellenőriznünk kell a tilalom betartását.
Csak így őrizhetjük meg azokat az utolsó menedékeket, ahol e rendkívüli állatok mindmáig nagy számban tenyésznek."
Ami a cápákat illeti, az ENSZ veszélyeztetett növény- és állatfajok kereskedelméről rendelkező bizottságának (Convention on the Trade of Endangered Species of Flora and Fauna, CITES) listája szerint a cetcápa (Rhincodon typus), az óriáscápa (Cetorhinus maximus) és a nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) a kihalás szélén álló fajok közé tartoznak,
De a Nemzetközi Természetmegőrző Egyesület vörös listáján nem kevesebb, mint 100 cápafaj szerepel kritikusan veszélyeztetettként.
A CITES egyezményéhez a világ mindössze 169 országa csatlakozott – összevetésképp, a sportvilágversenyekre csaknem kétszer ennyi nemzet szokott regisztrálni –, és a törvények betartatása még a magukat elvi szinten elkötelező országokban is óriási nehézségekbe ütközik.
Ha már egyszer a piacra kerülnek, a cápauszonyokról szinte lehetetlen megállapítani, melyik fajtól és pontosan honnan származnak.
Egy 2006-ban végzett felmérés során DNS-vizsgálatot végeztek a cápauszony-nagykereskedők által terített árukon,
és még a kihalás szélén egyensúlyozó fajok uszonyait is megtalálták
az Egyesült Államokban éppúgy, mint Hongkongban és Szingapúrban.
„A nagytestű tengeri ragadozók, köztük különösképpen a cápák, egyedülálló és helyettesíthetetlen szerepet töltenek be az óceáni ökoszisztémában – hangsúlyozta végül a kutató.
– Ők tartják kordában a prédafajok populációméretét, biztosítják e populációk egészségét a beteg és sérült egyedek eltávolításával, és tápanyagokat szállítanak egymással csak laza kapcsolatban álló, hatalmas távolságokkal elválasztott élőhelyek között."