Súlyos vád a NASA ellen: megölték az űrhajósaikat

A Columbia az űrben

20 évvel ezelőtt megsemmisült a Columbia űrrepülőgép a földi visszatéréskor, amikor épp Texas állam felett haladt 60 kilométer magasságban, a hangsebesség 18-szorosával. A katasztrófában meghalt a Columbia mind a hét űrhajósa. A tragédiát az okozta, hogy 16 nappal korábban, 2003. január 16-án, a fellövéskor levált az üzemanyagtartály szigetelőanyagának egy kis darabja,és átlyukasztotta a szárnyat, A sérülésről tudott a NASA, mégsem tett semmit a következő két hétben az űrhajósok megmentése érdekében. A személyzetet nem tájékoztatták a sérülésről, így az asztronauták nem tudták, hogy akár végzetes is lehet majd számukra a visszatérés. A Columbia katasztrófája végül az űrrepülőgépek leállításához vezetett. Ma az Egyesült Államoknak nincs olyan saját eszköze, amellyel az űrbe juttathatja az asztronautáit. Ehhez orosz rakétákat, illetve magáncégek űrhajóit kénytelen igénybe venni.

Miért nem próbálta megmenteni a NASA a hét űrhajóst?

A vizsgálat azt is megállapította, NASA már a Columbia fellövésének másnapján tisztában volt azzal, hogy a levált szigetelőanyag nekiütközött a szárnynak. Ezt startról készített film- és videófelvételek alapján állapították meg.

Szabad szemmel nem látható, de a NASA kamerái azonosították a pillanatot, amikor a levált habdarab nekiütközött a szárnynak Forrás: NASA

Azt viszont, hogy emiatt megsérült az űrrepülőgép, nem tudták, talán épp a korábban részletezett, az intézményes, hamis megnyugvás jelensége miatt. A Pentagon akkor felajánlotta, hogy rendelkezésre bocsát olyan szupertitkos kémműholdakat, amelyek kamerái az űrből néhány centis tárgyakat is jó felbontásban fotóztak le a Földön. Ezekkel egyértelműen meg tudták volna állapítani a sérülés mértékét. A NASA nem kérte a segítséget.

A sérülés helye és a sérülést okozó szigetelőanyag Forrás: CAIB

Amikor a katasztrófa után megkérdezte a sajtó az űrkutatási vezetőket, miért nem próbáltak tenni valamit a személyzet lehozatala érdekében, a válasz az volt:

Az űrhajósok sorsa megpecsételődött a repülés első másfél percében. Sajnos nem lehetett volna őket megmenteni.

A NASA vezetői azzal magyarázták a bizonyítványukat, hogy nem volt olyan robotkar a Columbián, amelynek segítségével megvizsgálhatták volna az űrrepülőgép törzsét és szárnyait, hogy megkeressék a sérülést. A repülésen űrsétát nem terveztek, ezért nem is űrsétára felkészített űrhajósok vettek részt a küldetésen, vagy legalábbis a többség tapasztalatlan volt ebben. Ráadásul csak két olyan űrruha volt a fedélzeten, amelyben végre lehetett volna hajtani az űrsiklón kívüli hibakeresést. Az űrsétához az asztronautáknak improvizálniuk kellett volna, ami nagyon kockázatos lett volna. Végül, megfelelő javításra sem készült senki, így nem lehetett volna az űrben befoltozni a lyukat.

A Columbia űrhajósai a fellövés előtt Forrás: NASA

Pár hónappal később azonban kiderült, hogy

ez nem volt igaz.

A vizsgálóbizottság ugyanis felszólította a NASA mérnökeit, hogy őszintén, és tudományos alapossággal vizsgálják meg az esetleges mentőakció kérdését. A mérnökök arra jutottak, hogy bár a Columbia mindenképp megsemmisült volna, lett volna rá esély, hogy megmeneküljenek az asztronauták.

Így menekülhettek volna meg az űrhajósok

A megállapítás nyomán sorra születtek a forgatókönyvek a mentőakcióról. Persze, ezek feltételezésen alapultak, mégis támpontot adnak ahhoz, hogy akár így is történhetett volna. A szcenáriók történései és következtetései hipotetikusak, de a részletek nem, ezek a tényeken alapultak.

2-4. nap – keresik a sérülést

Susan K. Lewis elképzelése szerint a második napon, január 17-én az irányítók megértik a helyzet súlyosságát és figyelmeztetik a személyzetet a veszélyre. Mivel a NASA szakértői nem tudják megvizsgálni az űrrepülőgépet a Földről, segítséget kérnek más országoktól. Kémműholdak, földi teleszkópok figyelik a Columbiát. A beérkező eredmények nem kielégítőek.

5. nap – az űrséta

A Columbia személyzete nem készült űrsétára, ezért

csak két asztronautának van megfelelő képzettsége, valamint olyan űrruhája, amellyel el lehet hagyni az űrrepülőgépet.

Az improvizált űrséta minden, csak nem szabványos. Mike Anderson és David Brown a Columbia nyitott rakteréből indulnak a hibakeresésre. A nyitott raktérajtóba kapaszkodva épp rálátnak a szárnyra. A szárny felső felületén nem látnak sérülést, az alsó rész viszont innen nem látszik. Valamelyiküknek le kell mennie a szárny alá.

A Columbia fedélzetén készített utolsó videó egyik képkockája Forrás: NASA

Anderson vállalja a létra szerepét. Megragadja a nyitott ajtó szélét és leengedi magát a szárnyra. Hogy ne okozzon újabb sérülést a hővédő rétegen, az űrruhája bakancsát törülközőbe csavarja, így lép rá a szárny tetejére. Brown a társába kapaszkodva mászik le, így pillant a szárny alá, és meg is találja a sérülést. Ez megerősíti az irányítók félelmét:

egy 18 centis lyuk tátong a Columbia szárnyának elején.

5. nap – megkezdődik a takarékoskodás

A Columbia eredetileg 16 napos küldetésre indult. Mivel azonban most hosszabb időt kell az űrben tölteniük az asztronautáknak, amíg vissza nem térhetnek a Földre, elkezdenek takarékoskodni, amivel csak lehet. Lekapcsolják a nem létfontosságú berendezéseket, hogy csökkentsék az áramfogyasztást. Csak a vezérlő számítógép marad 100 százalékos üzemmódban. A kísérleteket nem folytatják tovább.

Az élelmiszerkészlet 30 napra elegendő. Az irányítók aggódnak az oxigén miatt, amelyre nem csak a légzéshez, hanem az üzemanyagcellák működtetéséhez és a víz előállításához is elengedhetetlen.

A számítások szerint a repülés 31-ik napján elfogy az oxigén a fedélzeten.

Egy másik kritikus anyag a lítium-hidroxid, amelynek segítségével ki lehet vonni a levegőből a kilélegzett, mérgező szén-dioxidot. Ezzel épp úgy kell takarékoskodni, mint az oxigénnel, ezért a személyzetnek a legkisebb mozgást is kétszer meg kell gondolnia. Az edzéseket azonnal leállítják, hiszen a fokozott aktivitás növeli a szén-dioxid kilélegzést is. A laboratórium állatait elaltatják. Az űrhajósok a földi orvosok által előírt altatókkal és nyugtatókkal 12 órás turnusokban alszanak, hogy ezzel is csökkentsék a szén-dioxid kibocsátást. Az irányítóközpontban úgy számolják, hogy ezekkel a módszerekkel 30 napig maradhatnak életben az űrhajósok.

Az űrhajósok alvófülkéi, "alvódobozai" a Columbián Forrás: NASA

Így tehát február 15. lett a mentőakció végső határideje.

5-26. nap – az Atlantis előkészítése

A NASA szakértői tisztában vannak vele, a Columbiának nincs elég üzemanyaga, hogy eljusson a Nemzetközi Űrállomásra, ahol az asztronauták megvárhatnák a mentést.

Ezért a következő három hétben párhuzamos megoldásokon dolgozik a NASA.

Az egyik lehetőség, hogy sikerül olyan módszert kitalálni, amellyel meg lehet foltozni a kilyukadt szárnyat. A másik az Atlantis űrrepülőgép gyors előkészítése és fellövése.

Az Atlantist eredetileg hat héttel a Columbia után indították volna, így viszont feleannyi idő alatt kell repülésre kész állapotba hozni. A szakértők úgy kalkulálták, hogy február 10-én kell fellőni a mentő-űrrepülőgépet, hogy az még időben eljusson a sérült Columbiáig, mielőtt elfogy az oxigén és a lítium-hidroxid annak a fedélzetén.

Űrrepülőgép földi előkészítése a fellövésre, itt az Endeavourt látják. Ilyen állapotban lett volna az Atlantis a mentőakció elrendelésekor Forrás: NASA

Közben a mérnökök éjjel-nappal azon dolgoznak, hogy kitaláljanak egy olyan „sufnituningot", ami megvédheti a szárny belsejét az óriási hőtől a visszatéréskor. A mérnökök ehhez a világ első VR-laboratóriumában számtalan ötletet és manővert próbálnak ki, amíg egyszer csak azt nem jelentik a vezetőknek:

A javasolt javítás nagyon nehéz, a javítást végző asztronautákat közepes kockázatnak teszi ki, és a siker valószínűsége alacsony. De nincs jobb ötletünk.

5-26. nap – a javítási kísérlet

Az űrhajósok fémgyűjtő akcióba kezdenek a fedélzeten. A titánból készült tárgyak a leghasznosabbak, de összeszedik mindazokat az acél- és alumíniumeszközöket is, amelyek nem létfontosságúak a pillanatnyi életben maradáshoz.

Anderson és Brown ezúttal egy létrán ereszkednek le a szárnyhoz.

Egy zsákot gyömöszölnek a lyukba, és ebbe tömködik az összeszedett fémtárgyakat. Mivel ezek nem töltik ki a lyukat, három tasakot (ún. Contingency Water Container, CWC) is betesznek melléjük, ezeket pedig a légzsilipből idevezetett csövön át vízzel töltik meg. A tasakok megdagadnak és meg is fagynak a jéghideg űrben. Ezután szigetelőtakarókkal fedik le a lyukat, amelyek hamar elégnek majd, de talán segítenek a javítás tartósságát megőrizni.

Végül vizet locsolnak erre az improvizált szigetelésre, amitől azt remélik, hogy még jobban lehűti a szárnyat, és így az esetleg tovább bírja majd az iszonyú hőhatást.

Amerikai asztronauta űrsétája Forrás: NASA

Nem sokkal a javítás elvégzése után a további számítások elkeserítik a mérnököket. Nincs optimistább forgatókönyv, minthogy a sérült szárny mindenképpen leszakad a légkörbe lépéskor, ezért el kell vetni azt a tervet, hogy megpróbálják visszahozni az űrrepülőgépet. Még akkor is valószínű a katasztrófa, ha minden felesleges holmit kidobnak az űrbe, hogy könnyebb legyen a Columbia, és ha olyan pozícióba kormányozzák, hogy a sérülés helyét a legkevésbé érje a hőhatás.

Cikkünk folytatódik a hipotetikus mentőakció további részleteivel, kérjük, lapozzon!