Szent Pétertől Ferenc pápáig: a pápaság csodálatos története

Jézus Krisztus átadja Péter apostolnak a Mennyi Királyság kulcsait

A világtörténelem legrégebb óta működő intézménye, a pápaság, az apostolok korától napjainkig terjedően fogja át a pápák és a köréjük fonódott szervezet, a római katolikus anyaszentegyház történetét. A katakombákba szorult egyház, Jézus Krisztus tanításának őrzője és letéteményese az üldöztetések kora után kiemelkedő szerepet töltött be a kereszténység világvallássá válásában, és az emberiség történelmében is. A római katolikus egyház a nagy történelmi kataklizmákat és belső válságokat túlélve mindig megújulva, illetve megerősödve folytatta azt a küldetést, amit Jézus Krisztus hagyományozott rá. Szent Péter apostoltól, Róma első püspökétől Ferenc pápáig 307 egyházfejedelem ült „Péter trónusán", akik közül néhány pápa különösen sokat tett az egyetemes kereszténység ügyéért, és az evangéliumi tanítás megőrzéséért.

„Te Péter vagy és én erre a sziklára fogom építeni egyházamat, és ezen az alvilág erői nem fognak győzedelmeskedni. Neked adom a mennyek országának a kulcsait; amit a földön megkötsz, az meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is."
(Máté, Mt. 16 18-19)

A katakombák üldözötteitől a felemelkedő anyaszentegyházig

A római katolikus hagyomány szerint a pápaságot Jézus Krisztus alapította meg azzal, hogy Péter apostolra hagyományozta a legfőbb pásztori címet, és neki adta át szimbolikusan a „Mennyei Királyság" kulcsait. Ennek megfelelően a mindenkori pápa Szent Péter utóda a római püspöki székben, illetve az ehhez kapcsolódó primátusban.

Jézus Krisztus átadja Péter apostolnak a Mennyi Királyság kulcsait Forrás: Wikimedia Commons/ Micehalngelo

Mivel Szent Péter a nérói keresztényüldözés idején, Kr. u. 64-ben Rómában halt mártírhalált, később itt, a vértanú apostol halálának helyszínén, a római hét domb egyikén, a Mons Vaticanus-on , vagyis a Vatikánban építették ki a pápaság és az egyetemes római katolikus anyaszentegyház központját.

Keresztények kivégzése a nagycirkuszban. Az 1. és a 4. század között változó intenzitással zajlott a keresztényüldözés Forrás: Wikimedia Commons/Jean-Léon Gérôme

A principátus évszázadai alatt a keresztény közösségek - mivel Róma az államhatalomra veszélyes szervezetként tekintett rájuk - , egymástól elszigetelten és ismétlődő véres üldöztetéseknek kitéve működtek.

S.P.Q.R. vagyis a Szenátus, és a római nép, a köztársaságkori Róma címere, ami a császárkorban, a principátus idején is megmaradt hivatalos állami jelvénynek Forrás: Origo

Róma püspökei így egészen a 4. század elejéig nem birtokoltak tényleges szervezeti hatalmat

a föld alá kényszerített és szétszabdalt ősegyház felett. Az egyetemes egyház Nagy Konstantin és Licinius császár 313-ban kiadott vallási türelmi rendelete, a milánói (mediolanumi) ediktum után tudta ténylegesen is megszervezni magát.

A niceai zsinaton a császár elnökölt Forrás: Wikimedia Commons/Fresco in Capella Sistina, Vatican

A pápaság csak a 325-ben Nagy Konstantin elnöklete alatt megtartott, és a keresztény tanítás teológiai alapjait meghatározó niceai, illetve a 383 és 415 között lezajlott kanonizációs zsinatok után nyerte el azt a szerepet, amit lényegét tekintve mind a mai napig betölt.

A nagy egyháztanító, aki a legbefolyásosabb lelki hatalommá tette a katolicizmust

Róma püspökének, mint az egész római katolikus anyaszentegyház első pásztorának intézményét I. Nagy Szent Leó pápának sikerült általánosan elfogadottá tenni. Így ténylegesen I. Leó Kr. u. 440 és 461 közötti pontifikátusától tekinthetjük a pápát a az egyetemes keresztény egyház megkérdőjelezhetetlen első számú vezetőjének.

I. Leó találkozik Attila hun nagyfejedelemmel, hogy visszafordulásra kérje Róma falai alól Forrás: Wikimedia Commons/Raffaello Sanzio

I. Szent Leó kiváló teológusként a vitathatatlan pápai tekintélyét is felhasználva sikeresen leszerelte az 5. század nagy eretnek mozgalmait, a manicheusokat, illetve a monofizitákat, és megerősítette a kereszténységnek az előző évszázadban a niceai, valamint a kanonizációs zsinatokon lefektetett dogmatikai alapjait.

Szent I. Leó pápa portréja Forrás: Wikimedia Commons/Francisco de Herrera el Mozo

Így bátran állítható, hogy Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Szent Péter utódjaként a pápai hivatalt a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanok elhárításában és az evangélium hirdetésében képviselte. Ezért sem véletlen, hogy XIV. Benedek pápa az utókor elismeréseként a 18. században

I. Szent Leót a nagy egyháztanítók sorába iktatta.

A Nyugat-Római Birodalom bukása után, a korai középkorban létrejött új hatalmi viszonyok az akkori világ legbefolyásosabb világi és lelki hatalmává tették a Vatikánt.

A Vatikán győzelme Konstantinápoly felett: az első nagy egyházszakadás

A korai középkor pápáinak elsősorban a konstantinápolyi pátriárka, valamint a kereszténység alexandriai ága, az ariánus tanokat őrző kopt egyház pátriárkáinak hatalmi igényeivel kellett megküzdenie. Azonban a 7. századtól kibontakozó iszlám hódítás elnyelte a kopt egyházat, Bizánc pedig elvesztette a déli területeit, ami miatt a konstantinápolyi pátriárkák befolyása is jelentősen visszaszorult.

Az iszlám a kalifátusok idején világbirodalommá vált Forrás: Devianart

A Frank Birodalommal megkötött szövetség a Vatikánt Itália urává tette: a 8. században létrejött a pápai állam, ami egészen a 19. századig állt fenn. A pápaságnak ezzel együtt nemcsak a világi hatalma és tekintélye növekedett meg jelentősen,

hanem egyre szélesebb körűvé vált az egyház belső életére gyakorolt befolyása is.

Az első és második évezred fordulójára a Róma és Konstantinápoly közötti vetélkedés egyértelműen eldőlt: mindenki a pápát ismerte el az egyetemes egyház megkérdőjelezhetetlen fejének.

A Jusztiniánusz idején épített Hagia Szophia bizánci bazilika ( ma múzeumként is működő dzsámi) Forrás: Fiveprime

Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Róma és Bizánc között fennálló csaknem fél évezredes vetélkedés lezárásaként a pápai legátus 1054-ben a konstantinápolyi Hagia Szophia főoltárára helyezhette a bizánci pátriárkát kiátkozó pápai bullát, véglegessé téve a keleti és nyugati egyház közötti szakítást. A 11-13. századot végigkísérte a pápaság és a német-római császárság küzdelme, az invesztitúra, vagyis a püspökök kinevezésének joga feletti harc.

III. Ince, az invesztitúra harcok korának pápája Forrás: Wikimedia Commons/Fresco at the cloister Sacro Speco

Mindezek ellenére a kereszténnyé vált európai népek előtt a Szentszék olyan óriási tekintélyt vívott ki magának, hogy a világi hatalom is kénytelen volt respektálni a Vatikán befolyását. A pápaság III. Ince 1198 és 1216 közötti pontifikátusa idején érte el világi hatalmának csúcsát.

Az avignoni fogságtól a tridenti zsinatig

Az itáliai politikai események miatt Róma püspöke 1309-ben elhagyta az „örök várost" és a franciaországi Avignonba helyezte át a székhelyét. A 14. század elejére, IV. (Szép) Fülöp uralkodása alatt a Francia Királyság vált a kontinentális Európa első számú nagyhatalmává, az örök rivális, a Német-Római Birodalom meggyengülése miatt.

V. Kelemen, az első avignoni pápa Forrás: Wikimedia Commons/Calixte Serrur

Fülöp, a „legkeresztényibb francia király" megnövekedett politikai befolyását a Vatikánra is ki akarta terjeszteni, és ennek jegyében V. Kelemen pápát rákényszerítette arra, hogy 1309-ben a pápaság székhelyét „önként" helyezze át Avignonba.

IV. (Szép) Fülöp francia király a pápaság ellen vívott sikeres küzdelme révén birodalmát rövid időre a kontinens vezető hatalmává tette Forrás: Wikimedia Commons

Az avignoni fogságként ismert időszakban a pápaság világi hatalmi befolyása hanyatlásnak indult, és noha 1377-ben IX. Gergely Rómába történt bevonulásával ismét a Vatikánt tette meg pápai székhellyé, a régi világi befolyást már sem neki, sem pedig az utódainak nem sikerült visszaállítani.

A reneszánsz felvirágzása idején, a 15. századra a keresztény világ is megváltozott;

az elvilágiasodás miatt csökkent a pápai tekintély, az európai királyságok pedig egyre inkább a saját hatalmi céljaiknak rendeltek alá mindent.

A 16. század fontos mérföldkőnek számít a pápaság történetében, amelynek felvirradásával beköszöntött a mélyreható változások kora.

V. Károly német-római császár az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen a reformáció ellen szóla fel Forrás: PrismaArchivo/Limage

Az 1517-től kibontakozó reformáció ugyanis hevesen támadta a hagyományos vallásgyakorlatot és tanítást, amire választ kellett találnia Róma püspökeinek. Noha Luther, Kálvin és más reformátorok fellépése eleinte súlyos zavart okozott a római katolikus egyházban, de ez a válság csak átmenetinek bizonyult. III. Pál pápa 1542. május 22-én kiadott bullájában „Isten dicsőségére és magasztalására, a hit és keresztény vallás fejlesztésére és felemelésére, a tévtanok kiirtására, az egyház békéjére és egységére, a papság és a keresztény nép megjavítására" egyetemes zsinatot hívott össze.

A tridenti reform zsinatot összehívó III. Pál pápa egykorú portréja Forrás: Wikimedia Commons/Tiziano Vecellio

Az 1545. december 13-án ünnepélyes külsőségek között megnyitott tridenti, vagy trentói zsinat (Concilium Tridentinum) a római katolikus anyaszentegyház egyik legfontosabb egyetemes zsinatának számít,

amely elhozta az egyház igazi megreformálást, új irányt szabva a hitélet megújításának is.

Az 1564-ben befejezett zsinat határozatai igen időtállónak bizonyultak, ugyanis egészen az 1964-ben elkezdődött II. vatikáni zsinatig ezek határozták meg a katolikus hitélet alapját.

Tanácskozik a tridenti zsinat (egykorú rézmetszet) Forrás: Wikimedia Commons/Matthias Burgleichner

Az 1585-ben egyházfejedelemmé választott V. Szixtusz pápa idején a megújult katolikus anyaszentegyház ismét a hatalma és tekintélye csúcsára jutott. Ő szervezte meg a mind a mai napig működő vatikáni államtitkárságot, és a művészeteket pártoló pápa uralkodása alatt történt jelentős építkezések alakították ki a barokk Római máig ismert arcát.

Cikkünk még nem ért véget! Lapozzon a következő oldalra a folytatáshoz!